Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-06 / 204. szám

1 1911 szeptember 6 DFXMAQYARÖRSZÁÖ 5 Börtönre ítéltek egy hetven éves aggastyányt. — János bácsi, a tengerészkapitány. — (Saját tudósítónktól.) üszhaju, megrokkant szélhámos fölött Ítélkezett kedden a szegedi törvényszék. Moldován János már a hetvenedik évét tapossa, de még most is a legagyafnrtabb szélhámosok egyike. Csalásért, pénzhamisításért, zugirászatért máiévtizedeket ült a börtönben, de amint kiszabadult mindig folytatta a régi mesterségét. A törvényszék és a rendőrség már jól ismeri a „vén János bácsit". Valóságos kriminál-tipus, bámulatos egykedvűséggel hallgatja, amint ráolvassák bűneit. Soha semmi megbánást nem érez a bíróság előtt. A kérdésekre fondorlatos ravaszsággal kitérő választ ad, a keresztkérdések sem hozzák zavarba. Régi, kitanult bűnös, aki a börtön cellájában már otthon érzi magát. Néhány hónappal ezelőtt újból szélhámoskodott Moldován János. Rózsa Istvánné szegedi asszonynak katonasorban levő fia volt, akit szeretett volna megszabadítani a gyöngyélettől. Moldován Jánosnak ez valahogy tudomására jutott és egy napon ezzel állított be Eózsánéhoz: — Moldován János tengerészkapitány vagyok. Ugy hallom, asszony, hogy baj van. A Sanyi gyereket viszik katonának. Hát én erre mondanék valamit. Az asszony ámult a meglepetéstől. Egy tengerészkapitány az ő szerény lakásában. Azonnal helylyel kínálta a mutatós megjelenésű „tengerészkapitányt", aki raft'inált beszédével tévedésbe ejtette a háznépet. —' Hát oszt' mit tetszenék mondani Nagyságodnak! — kérdezte az asszony. Moldován János megpödörte a bajuszát és katonás magatartással beszélni kezdett: — Nagy titokban mondom: én megszabadítom a fiút a katonaságtól, Jóbarátságban vagyok a miniszterekkel, nem nagy fáradságomba kerül a dolog. Csak rám kell bizni az ügyet, jó asszony, a többit majd elvégzem én. Rózsa Istvánné közbevetette, hogy már érdeklődtek afelől, de nem lehet belőle semmi, mert a legény nem esaládföntartó Az alakja ellen pedig még „a császárnak sem lehet kifogása". Moldován biztatta az asszonyt: — Mesebeszéd az, ha én mondom. Kérvényt itok a minisztériumba, azzal már rendbe is lesz a dolog. Amit én mondok, annak súlya van. Az asszony örömmel köszönte meg a pártfogást és nagy alázatossággal megkérte a közbenjárásra. Moldován János már távozóban is volt, amikor — mint aki valamit elfelejtett, — hirtelen visszafordult. — Csak még egy pillanatra— mondta— valamit még el kell intéznem. Hát az a dolog nem megy olyan simán, hogy is mondjam csak, a kiszabadításra kell egy kis költség. Nem sok az egész, azt hiszem, százhatvan koronából kifutja. Az asszony átadta neki az összeget. A íia kiszabadítása érdekében nem sajnálta az áldozatot. Attól kezdve azonban Moldován János a ház tájékára sem nézett. Eltelt az idő és a írat a szegedi ötödik honvédgyalogezredbe besorozták. Az asszony fühöz-fához kapkodott, amig végre rátalált Moldovánra. A vén szélhámosnak eszeágában sem volt kérvényt irni, de azért csodálkozva kérdezte: — Hogyan, hát nem intézték el a kérvényt? Ejnye, ejnye, no majd megsürgetem. Azonnal irt is valamit, amelyben megsürgette az ügy elintézését. Természetesen a zsebében felejtette. Rózsa Isvánné végre megunta a huza-vonát és Moldován Jánost följelentette csalásért. A szegedi törvényszék kedden vonta felelősségre csalás bűntettéért a javíthatatlan szélhámost. Tagadásával szemben a tanuk terhére vallottak. A törvényszék kilenc hónapi börtönre és három évi hivatalvesztésre valamint politikai jogainak Kifüggesztésére ítélte Moldován Jánost, gki megnyugodott az Ítéletben. Humoros váltóhamisitó. — A bosztonkirály váltói. — (Saját tudósítónktól.) Az aradi bankokat és pénzintézeteket szokatlan és érdekes váltóhamisitási ügy foglalkoztatja. A váltóhamisitó egy levélben jelentette be hogy az általa benyújtott váltók mind hamisak voltak. A humoros váltóhamisitó Réthy Vidor ügyvédjelölt. A gazdag családból származó ügyvédjelölt, aki az aradi úgynevezett „aranyifjúság" vezérszereplői közé tartozott, rendkívül költekező életmódot folytatott. Több esztendeig dolgozott Králitz Lajos dr-nak, József főherceg aradi jogtanácsosának ügyvédi irodájában, ámde se a fizetéséből, se özvegy anyjától kapott apanázsból nem tudta födözni költséges passzióit. Az aradi elite mulatságoknak főrendezői között mindig megtalálható volt Réthy Vidor, akit a báltermekben röviden a „bosztonkirály" névvel becézett a hölgyközönség. Amikor már minden segélyforrása kiapadt, egyre-másra nyújtotta be a váltókat az aradi pénzintézetekhez. A váltókon Szentes Vidor volt makói közjegyző dúsgazdag özvegye — Réthy Vidor nagynénje — szerepelt mint egyik kezes, a másik jótálló pedig jóbarátaiból került ki. A bankok gyanutlanul le is számitolták a váltókat, amelyeknek teljes összege mintegy tizennyolcezer koronát tett ki. A fiatalember tavaly Aradról a fővárosba költözött, ahol ujabb kölcsönöket vett föl, de azért aradi váltóit ponosan rendezte. A legutóbbi lejáratnál, bárom héttel ezelőtt elmaradt Réthy \ idor pénzküldeménye s a váltókat sorra óvatolni kellett. A bankok özvegy Szentes Vidornéhoz fordultak, ő azonban kijelentette, hogy nem fizet, mert a váltókon szereplő aláírása hamis. Egy-két nap múlva Réthy Vidor is életjelt adott magáról. Egy-egy nem épen kedves hangú levélben bejelentette az érdekelt pénzintézeteknek, hogy a váltói mind hamisak. Ne keressenek — irta Berlinből keltezett leveleiben — ugy se találnak meg, ment én Amerikába megyek és kimenekülök a törvény snjtó keze elől. Hogy bebizonyítsam váltóim hamis voltát, ide mellékelem a kezeseim aláírását pompás hamisításokban. És a levél aljára kanyarintotta a jótállói aláírásának hamisított másolatát, melyek hajszálnyira megegyeztek a. váltókon szereplő hamisítványokkal. A bankok megteszik a bűnvádi följelentést Réthy Vidor ellen. Szerzetesek övrendszere. — Középkori pikantériák. — (Saját tudósítónktólJ Ki ne ismerné a bibliabeli bűvös övnek a legendáját? Az övet, mely megvédte az asszonyt a földi kísértéstől. Ennek a bűvös övnek a használatát hozták most újból divatba a kassai Domonkosrendi papok. Még pedig nemcsak egyesek, különösen asszonyok erényének a védelmére és nem olyan célzattal, hogy az asszonyokat a férj számára óvja meg, hanem ellenkezőleg: még a férj ellen is meg akarja testük tisztaságát őrizni. A kassai Domonkos-rendi papok „ővtestület" cimen egyesülést létesítettek, melynek célja: az emberiség tisztaságának megóvása minden földi kísértéssel szemben. Ez a megóvás akként történik, hogy a Domonkos-papok sajátkezüleg zárják el a hivők testét egy e célra készült övvel az esetleges kisértések elől. Ez az őv szent Tamás övének mintájára készült, 15 csomóra van kötözve, s 15 bucsu jár vele. Ezt az övet éjjel-nappal hordozniok kell, s azt levennie is csak a felhatalmazott papnak szabad. (Lásd tagkönyvecske 6. oldal.) Mert az övet viselők tagkönyvecskét is kapnak. E könyvecskéből vettük adatainkat, mely szerint az övet jelenleg száz meg száz hivő hordja Kassán, legnagyobbrészt asszonyok, lányok, — mint minden ilyen esetben, g^efc fanatizálhatok legkörmyejibeíi Ezek j9j5 á^? szonyok megszűntek feleségi kötelességeiknek eleget tenni; — máris számtalan családi életet dult fel az ővfogadalom. Nyilvánosságra egy érdekes per alkalmából került az egész ügy. B. Katalin munkásnő, több gyermek anyja, belépvén az ővtestíiletbe, elfordult férjétől, akit odáig hűségesen szeretett. A férj az okot tudakolván, rájött az ővtestiilet titkára, megkeriette a tagkönyvecskét s miután az övet elhelyező szerzetest cellájában felkereste és megfenyítette, a könyvecskét átadta a Kassai Munkás cimii szociálista lapnak, amely aztán cikket irt az ővtestületről. Ezt a cikket a királyi ügyészség vád alá helyezte. Az esküdtek azonban felmentették a cikk iróját. Ebből látható, nem tréfa, nem egy csapongó képzeletű iró ember fantáziájának a szüleménye ez a különös cimii egyesület, hanem komoly valóság. És pedig szomorú valóság a bigottériának ez a ki virágzása, erjiik. A betegek a járványkórházban vannak, pontjából mit jelent egv ilyen övnek a viselete. Amig arról ankéteznek, hogy mit lehessen tenni a mindinkább divatba jövő egyke ellen, addig akad egy szerzetesrend alkotta egyesület, mely az abszolút gyermektelenség mellett harcol ilyen, ugyancsak kézzelfogható eszközökkel . . . Budapesti mozgóképek. — Amiről megfeledkezek. — Gondoltam, hogy valamiről megfeledkeztem! — kiáltott fel a vadász önmagának a homlokára csapván, amikor eszébe jutott, hogy aznap délelőtt tiz órakor lett volna az esküvője szive választottjával, holott egész napon leste a vadat. Azalatt pedig, amig vadászszenvedélyének hódolt, a násznép hiába várt reá. A menyasszony szégyenletében ötször elájult. Az örömapa, örömanya oda volt s majd megpukkadt mérgében. Mikor azután késő este a vadász-vőlegény ezerszer bocsánatot akarván kérni, beállitott siralmas képpel a házba, ugy kiakolbolitották, hogy a lába sem érte a földet. Ez történt a vadászszal. De ez legfölebb az ő baja volt és talán a menyasszonyáé, aki a szégyent talán nehezen heverte ki. Azonban most ebhez hasonló kis feledékenyekről akarunk megemlékezni, akiknek a feledékenysége az egész fővárosnak, talán az egész országnak veszedelmévé válhatik. A koleraszakértőkről van ugyanis szó, igen tisztelt közvélemény. Mikor az újpesti Leinergyárban kitört a kolera, akkor eszükbe jutott az illetékes tényezőknek, hogy előzőleg is kellett volna valamit tenni, miután körülöttünk mindenfelé már szedte áldozatait a kolera. Nem tettek semmit. No de legalább akkor, a mikor a veszedelem itt volt, a legnagyobb erőfeszítéssel a lokalizálás müveletét kellett volna elvégezni. Látni kellett a „szakértőket", milyen munkaoan voltak akkor. Dolgoztak kézzel-lábbal; dolgoztak kényszereszközökkel; dolgoztak orvosi s rendőri asszisztenciával; belügyminiszteri bölcsességgel és minden más elképzelhetővel. Csak egygyel nem dolgoztak, amivel pedig első sorban kellett volna dolgozniok: nem dolgoztak ugyanis fejjel. Mert lám: szépen el állták a kolerás gyár minden bejáratát. Még az egérlyukakat is betömték. Senki be nem mehetett, senki ki nem jöhetett. A munkásokat nem élelmezték. PortArtur annak idejében nem volt ugy blokirozva, mint az újpesti Leiner-gyár. Őrszemek itt, őrszemek ott. Nagyon nem vigyáztak ugyan, mert az egyik munkás mégis kiszökött s éppen az, aki másnap csakugyan meghalt kolerában. De az őrszemek azért ott voltak és fürkésztek. S a legfontosabbról megfeledkeztek. Arról, hogy minden gyárnak, különösen pedig ilyen förtelmes, szenynyes anyagokkal dolgozó gyárnak szennyvize van, amelynek nem szabad kikerülni a kolerafészekből, Már pedig a Lei ue^gyárnak mindég szennyvize a Jlnnábg