Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-06 / 204. szám

j9tt II. évfotyanr, £04. szán Szerda, szeptember & DELMAGYARORSZÁG Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN: " ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: TELEFON-SZSPíV Rorona-utca 15. szám t=i Cfiész évre . K 24-— félévre . . . K 12'— egész évre . K 28'— félévre . . . R 14-— Szerkesztőség 305 a Riadólti«a?a<í SS6 Rudaoesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., negyedévre . R 6— egy hónapra R V— negyedévre . R 7-— egy hónapra R 2.40 Interurbán 305 JL, Városház-utca 3. szám c=a Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Budapesti szerhesztóséff téfeíon-száms EZS—tt A szegedi strandon. Egy szerény, de nagyon okos ember, aki az emberbarátság és tudomány forradalmával mindig előttünk járt, megint nagyot akar. Tervének megvalósításához pénz is kell, negyvenötezer korona. Az az összeg talán van olyan kicsiny, liogy a kitűnő idea megvalósításának nem fogja most útját állani a pénztelenség gúnyos hahotája és a várostfejlesztő vállalkozásoktól való kicsinyes, gyáva idegenkedés. Kezdettől fogva álláspontunk volt, hogy a palotás és egyre jobban rendezett Szeged se külső, se belső forgalmában nem mutatja a nagyvárosi életnek azt a fejlettségét, amely a jelenben kielégítő, a jövőt illetőleg megnyugtató lenne. Iparunk primitív, a nagyipar ujabban kap szárnyakat, a gyáripar régi rendezetlenségében és kezdetlegességében teng. Tulmenne ezeknek a soroknak a célján, ha kutatnók, hogy kit terhel a felelősség amiatt, hogy Szeged területén nem önti magából az országban, sőt annak határain tul is szükséges iparcikkeket annyi gyár, amennyi szükséges ahoz, hogy egy szászhuszezer lakosú, hatalmas város fejlődésképes legyen. Nem mehetünk el azonban szó nélkül amellett, hogy Szegeden rettenetesen pang a vállalkozási kedv, hogy egy-egy naHaudier kisasszony férje. Irta Marcel Prevost. Azt hiszem, nem sokáig fogom már vonszolni az életet ebben a siralom völgyben. Csak egy esemény volt bus lemondásra kárhoztatott vénleány-életemben, amely elég vidám volt az évek és a magány dacára. S ime, most ez az esemény eltűnik; nincs többé: nem volt soha; tévedés volt. Csak kicsi kutyám, Moustache, marad meg, harmóniumom s örök üdvösségem gondja. Hm! Ez bizony sovány. Ha regényes hajlamú, fiatal leány volnék, még meg volna az a vigasztalásom, hogy leírhatnám titkos bánatomat egy csinosan bekötött albumba. De negyvenhárom éves korában az ember már nem vesz fel uj szokásokat. Szerelmes voltam és szeretve voltam mindmáig, negyvenhárom éves koromig. Vájjon van-e sok olyan nő Párisban vagy Londonban, ki ennyivel dicsekedhetik? És soha, de soha civódás nem volt köztünk huszonkilenc esztendeig csupa harmonikus szerelem, a legtökéletesebb egyetértés. Elmondom, hogy kezdődött: Apám szegény adóhivatalnok volt, egyike azoknak, kik soha el nem jutnak a magasabb fizetés és rangfokozatokba, mert valahányszor egy jó hely megüresedett, mások, kevésbé félénkek és jobban protezsáltak vitték el előle. Haláláig ott vegetált a Sarthe cantonban, ahová a házasságát követő nagyobb iparvállalat csak elvétve alakul és hogy évek hosszú sora óta nem sokasodott azoknak a gyárkéményebnek a száma, amelyek a fellegek felé való büszke törésükkel a nyugati kultura legelső reprezentálói között követelnek helyet. Pedig kevés városban futnak össze oly szerencsésen mindazok a konjunktúrák, amelyek egy nagy várost kialakíthatnak, mint Szegeden. Közvetlen közelségében, a Tisza túlsó partján Újszeged, helyi érdekű vasúti összeköttetések létesítésével úgyszólván Szegedhez kapcsolhatók a tanyák, Dorozsma, Szőreg, Kamarás, Horgos és más szomszédos községek. A városban hatalmas, vállalkozási alkalmakra és munka utján való gyarapodásra váró tömeg él, a tőke pedig, pardon: a fölhalmozott pénz — és ez egyik legnagyobb, valósággal halálos baj — szivelzsirosodást kap a nagy, a vétkes, az ősi magyar tétlenségtől. Az építkezési kedv örvendetesen föllendült és ha lesz bennünk annyi intelligens tudatosság, makacs erő és SZÍVÓS alkotásratörés, hogy a város nagy arányokban fejlődő külső kereteit tartalommal is meg tudjuk tölteni, a szépen rendezett Tisza Lajos-körut két oldalán gyönyörű képet nyújtó palotasorok fogják hirdetni a mi munkánk ékes, szivet pon nevezték ki, ahol én születtem s ahol fölnevelkedtem. Itt, Civryben ismerkedtem meg férjemmel. Szüleim és én mindjárt igy hivtuk őt, a kis Lucient, aki minden szünidőben eljött Civrybe, hogy ott töltse a kéthónapi szünidőt rokonainál. Egy adóhivatali ellenőr fia volt, akit négy testvérével együtt keserves gonddal neveltek föl. Letertre-hez hasonlítva szüleim, akik egy kis tőkével rendelkeztek s kívülem több gyermekük nem volt, majdnem gazdagoknak tetszettek. Készséges beleegyezésemet a Luciennel kötendő házasságba nem mocskolta be hát semmiféle önző gondolat; hajlamomat nem befolyásolta az érdek: különben is mind a ketten tizennégy évesek voltunk — ő két hónappal volt idősebb nálam. Ebben a korban a pénz nem zavarja meg a terveket. Lucien meg én kedves szerelmesek voltunk. Lucien végtelenül félénk volt, gyöngéd szivii, de, amint mondani szokták, kissé alacsony színvonalú; kényem-kedvem szerint jártam el vele. Beléoltottam a meggvőződést, hogy ő az én férjem s ő elfogadta. S az, hogy a férjem volt, ez abban állt, hogy örökké a szoknyámon lógott, mintha kis unokaöcsém lett volna, aki nálunk vakációzik. Néha megcsókoltuk egymást: ez körülbelül annyi izgalmat okozott nekünk, mint a pofonocskák és fricskák, mélyeket hébehóba váltottunk . . . (Kezdem azt hinni, negyvenhárom évi nyugalom után, hogy gyönyörködtető, márványos monumentumait. Ez csak egy kép abból az eléggé közeli jövőből, amit programszerű,. ÍBEdatos, gazdasági gondolatokkal telE@tt folytonos és fokozatos munkával megteremthetünk. Ennek az uj és nagy és rohamos városfejlesztési munkásságnak, amelyhez a polgárság valósággal élő szervül szegődik, amely a város modern Malakitásához, fal&i között az élet és igazi kultura megteremtéséhez vezet, első tiszteletet parancsoló megnyilvánulása az a nagy értékű akció, amelyet Szeged krváló orvostudósa, Hollós József dr indított. Nem akarunk most, dicshimnuszokat zengedezni Hollósnak azokról . a tulajdonságairól, amelyek előtt kalapot illik emelni mindenkinek,, aki a haladás, a kultura, az elméleti és gyakorlati tökéletesedés barátja. Be örömmel irjuk meg, hogy akt edd% a tudományosság forradalmárja,. a társadalmi reform-mozgalmak egyik éltet® lelke volt közöttünk, az most a város egész életébe markolt bele és egy olyan mozgalom megindítója lett,, amely at tömegek gondolkodását a gyakorlati értékek felé tereli és siker esetéi® a mult sok tévedését és a mulasztását fédi föl eddig rosszullátó szemeinknek. Amikor a forró nyári nap sugarai legizzasztóbbban tűztek le a Tisza esőn! vérmérsékletem meglehetős hidegp ami Lucient illeti, addig a. pillanatig, mikor elhagyott, valóságos kisleány volt, a képzelhető legártatlanabb gyermek.) Tizennyolc éves korunkban el kellett válnunk. Letertreék, a kerület képviselőiének protekciójából, nem remélt állást kaptak Luciennek; egy nagyon gazdag angol, aki már egyszer beutazta a világot üzleti ügyekben s most szórakozásból újra meg akarta: nézni, maga mellé fogadta őt utitársul. letétele az volt, hogv útitársa egy francík. öktaiember legyen, mivel azt tapasztalta, hogy; a franciák társalgása élénk, szellemes, mulattató. Lucien, bár őszintén bánkódott, hogy el kell engem hagynia, nem titkolhata őrömét sem, hogy beutazhatja a föld legszebb vidékeit és városait. Persze, nem feledkeztünk meg a jövendő terveiről sem.. „Mihelyt az öreg szappangyárosnál ( az angol- Robinson's Soap) megkeresek néhány száz fontot, megszököm tőle és visszajövök, hogy nőül vegyelek. Mennyi idő kell ahoz, hogy elegendő fontot gyűjtsek össze?" Ezt nem határoztuk meg; de bizonyára nem; íög; s*»káig tartani s egybekelésünk csak hónapok kérdése. Engem is megrészegített Lucien boldogsága s mikor bucsuztunk, nevetés is vegyült könyeink közé. Ez huszonöt évvel ezelőtt történt. Huszonöt év! Épen elegendő egy nőnek, hogy családot alapítson s rendesen arra is, nagygyermekei után láthassa • egy uj nemzedék.