Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-06 / 204. szám

2 DELMAGYARORSZÁO 1911 szeptember 6 <des, szürkés vizére, akkor mi foglalkoztunk azzal a gondolattal, amely a Hollós akciója folytán most testet ölt. A kérdés komplekszumában nagyjelentőségű, a város egész életére ujjáalakitőlag kiható tervek sorakoznak, amelyekkel most nem óhajtunk foglalkozni. Elvi hathatatlan valóság az, hogy a Tisza innenső partját a mai antimerkantil, túlsó partját a régi parlagi állapotában uem szabad meghagyni. A sok millió költségen kiépített rakpartról kell a városba özönlenie a legtöbb életnek, a legtöbb bajnak, a legtöbb szenynek, a legtöbb füstnek, de vele a város nagyarányú és egyenletes fejlődésének, a polgárok folytonos vagyoni gyarapodásának, egyre biztosább és fényesebb és sokasodóbb ekszisztenpiájának. Itt az első lépés mellett ütjük meg ismételten a hangot: tabula rását kell csinálni a Tisza innenső partján, szabaddá kell éizt ienni a nagyvárosi kereskedelem megteremtésére és hódítására. A túlsó part pedig valósággal kínálkozott eddig is arra, amit oda most Hollós csinálni akar. A Tisza vizében az egészségre nagy jótékony erők hömpölyögnek és a partjain a napfürdő életerőt adó. Ha ugy fogják ezt a fürdőtelepet megcsinálni, ahogy tervezik,— és Hollós és a köréje csoportosuíók agilis, hozzáértő tábora garancia arra, trogy ugy fogják megcsinálni — nemcsak Szeged közönségének lesz olyan fürdő- és üdülő lielye, aminővel az ország egyetlen városa sem dicsekedhetik, hanem a messzi vidékeknek és városoknak is. És itt elértünk az akció egyik, jelentőségben legelső eredményéhez: ez a fürdő nagy és komoly nevezetességet fog adni a városnak, növeli keresettségét, forgalmát, ujabb tápanyagot ád mindig munkás kereskedelmének és iparának. Tudjuk, hogy nagy és merész az a keletkezését. Én huszonöt éven át vártam a házasságot, a családot, az életet! Jól tudom, liogy senki se hinne szavamnak, vagy hogy mindenki őrültnek tartana, ha e bizalmas vallomást nem magamnak, de másnak is merészelném elmondani. Pedig ez az igazság. Huszonöt éven át egyetlen létjogom — valamint az, hogy az életet kellemesnek találtam — az volt, hogy szerettem valakit s «ez a valaki szeretett engem. A sors nem kényeztetett el; az a kevés pénz, amim volt, •egy jegyző csalása folytán a felére olvadt le; elvesztettem anyámat, majd rövid időre rá apámat is; s mégis elég élénk voltam, tele reménnyel, bizva az elégtételben, amit a sors nyújtani fog! S e huszonöt év alatt egyetlenegyszer se láttam viszont Lucient. őszintén elhittem buszonöt éven át mindazt, amit nekem irt, mert rövidebb-hosszabb időközökben egyre jöttek tőle levelek, amelyekben mi sem hazudtolta meg reményeimet s amelyeket, ugy tetszettek nekem, ugyanazok a meleg, baráti érzelmek sugallanak, mint az enyéimeket. Országot be sokat látott a kis Lucien: Algírt. Marokkót, Egyiptomot, Indiát, a két Amerikát, mind be kellett utaznia a vén Robínson's Soappal. Néha visszakerültek Franciaországba is, de még csak annyi ideje se •waít Luciennek, hogy huszonnégy órára leszálljon Civryben s meglátogassa a „feleségét". A feleségét! Mfudig igy szólított a leeveiéiben s én a feleleteimben soha máskép, csak igy: „Kedves férjem!'4 prespektiva, amelyet mi a szegedi strandról belátunk, de a valóság szépen csengő aranyaira váltható, ha a polgárság végre saját érdekében akcióba lép. Uj és gyakorlati értékű tervek kigondolására, érlelésére és megvalósítására kell tüzelni a hatóságot, de ugyenekkor felgyűrt ingujjban álljon a munkások közé a város minden polgára, hogy effektuálhatók legyenek olyan tervek, amelyek a várost népesitik, növelik, erősitik, gazdagítják a polgárság megélhetését, gazdagodását, kifinomodását, a gazdasági élet millió és millió véredényén át táplálják, erősitik. De szép is ezen a strandon, a szegedi strandon. Különösen akkor, ha valaki a Napba is mer nézni. Meghajigálták Justh Gyulát. — Incidens a sarkadi pályaudvaron. — (Saját tudósítónktól.) Justh Gyulának vasárnap, mikor Kolozsvárról Makó felé utazott, Sarkadon kellemetlen kalandja akadt. A nép, amely épen akkor kisérte ki beszámoló után Tisza Kálmán grófot a vasúti állomáshoz, valóságos ostromot intézett ellene s a vasúti kocsiból a vezért csaknem ki akarta húzni. A kolozsvári választójogi népgyűlés szónokai a délután négy órai gyorsvonattal érkeztek Nagyváradra. Justh Gyula kiszállt a vonatból és az állomáson tartózkodott egész az alföldi vonat indulásáig. Lassú, méltóságteljes léptekkel sétálgatott a perronon s bizony csak nagyon kevesen ismerték fel az obstruáló kegyelmes urat. Egyik nagyváradi ujságirónak készséggel nyilatkozott a politikai helyzetről. — Mi nem engedünk s most már csatlakozott hozzánk a Kossuth-párt is. — Mi lehet az oka, kegyelmes uram, ennek a váratlan határozatnak? — Hát kérem a dolog ugy áll, hogy a Kossuth-pártnak választani kellett a teljes megsemmisülés vagy a végletekig menő obstrukció között. A halál helyett az obstrukciót választották s mi nagyon örülünk neki. Tegnap két óra tájban épen azt a darabot gyakoroltam a harmóniumon, amelyet vasárnap a templomban fogok játszani, mikor kis cselédem lépett a szobába s azt jelentette, hogy egy hölgy óhajt velem beszélni. Szüleimnek egy régi ismerőse volt, aki azóta magasra vitte fel: tanfelügyélője lett egy kerület elemi leányiskoláinak. Egy-két napot óhajtott Civryben tölteni ,hogy fölkeresse régi barátait — no meg valószínűleg azért is, hogy eldicsekedhessék fényes karriérjével. Egy fél órácskáig cseveghettünk s rendre emlekeztünk közös ismerőseinkről. — És Letertre úrral érintkezik-e még? — kérdezte tőlem az úrinő. — Lucien Letertre-el? — Igen, aki megnősült, s most Angliában él, Derbyshireben. Volt annyi erőm, hogy azt feleljem neki: „Nem, már régen nem hallottam hírt felőle" s hogy kikérdezzem őt, mit tud róla. Elmondott mindent, nem kérette magát. A minisztérium küldte őt Angliába avval a megbízással. hogy tanulmányozza a munkásiskolák szervezetét s igy jutott el Derbyshirebe, Közép-Anglia legnagyobb gyártelepeire. S kivel találkozott Robinson's Soap gyárában? Egész egyszerűen az én férjemmel, Lucien Letertre-el, az öreg Robinson örökösével, három gyermek apjával. Mikor magamra maradtam, sirtam egy kicsit, aztán kicsúfoltam magamat, ostoba vén fejemet, mely elég balga volt azt hinni, hogy egy férfi huszonöt évig hti marad egy — Kegyelmes uram bizik ennek a határozatnak az őszinteségében? — Lehet vitatkozni erről, de a mi szempontunkból az teljesen mellékes. Az kétségtelen, hogy mi nem engedünk. Az alföldi vonatba már jelezték a felszállást. Justh Gyula indult hazafelé, Csabán keresztül a tornyai birtokára. Félhét felé futott be Nagyvárad felől Justh Gyula alföldi vonata Sarkad állomásra, ahol találkoznia kellett a Békéscsaba felöl Nagyváradra haladó vonattal. Az állomáson lelkes hangulat uralkodott, az összesereglett választópolgárok szűnni nem akaró éijenzéssel épen akkor búcsúztak Tisza Kálmán gróftól, aki ott beszámolót tartott. A meg-megujuló éljenzés az ablakhoz vonzotta Justh Gyulát, aki fölnyitotta az ablakot és kitekintett a pályaudvarra. Ifjú Hadházy Kálmán észrevette a függetlenségi vezért és elkiáltotta magát: — Ott van Justh Gyula! Óriási kavarodást idézett elő ez a felfedezés, a nép a vonat elé tódult, amelynek utolsó kocsiján utazott Justh Gyula. Éktelen zaj támadt, amelyből eleinte csak a zugó abcugolást lehetett kivenni. Percről-percre fokozódott az izgalom: — Le vele! agyon kell ütni! Ez a hazaáruló! Ilyen és hasanló üdvrivalgások röpködtek Justh felé, aki komolyan meghökkent az óriási tömeg előnyomulásától. Egyesek a kocsi felé futottak s le akarták kapcsolni a kocsit a vonattól. Ekkor közbelépett Csanády Jenő főszolgabíró, kordont vonatott, elővezette a csendőrséget s igy sikerült a felháborodott népet visszaszorítani. Tovább is zúgott azonban a fölháborodás zaja. — Látja mint gondolkozik Bocskay hires hajdunépe! Itt a fokos! — Ugy-e most jó a szolgabíró és a csendőrség. Közben botok, kövek repültek Justh kocsija felé, egy ablak bezuzódott, mire Justh magához kérette a vasúti állomásfőnököt s megkérdezte, nem lehetne-e elindítani a vonatot. Az állomásfőnök sajnálkozva közölte, hogy be kell várni a csabai vonatot, mire a kocsi többi utasai leugráltak, hogy az esetleges további inzultusok őket ne érjék. Ezalatt egy szalontai újságíró fölment emlékhez. Igaz, hogy én föláldoztam ennek az emléknek egész ifjúságomat s egy bizonyos szépséget, amely talán ért annyit, hogy férjet szerezhetett volna nekem . . . Leültem Íróasztalomhoz, hogj' levelet irok Luciennek, s szemére vetem hazudozásait. De eltűnődtem, s gondolataim megállítottak. E hazugságoknak köszönhetem, hogy huszonöt évig majdnem boldogan éltem. Férjnél voltam huszonöt esztendeig. Mi lett volna e huszonöt év az illúziók nélkül, melyekben Lucien ringatott? Talán ő megértette mindezt. S ez tartotta tán vissza, hogy kilenc évvel ezelőtt, mikor megnősült, azt irja nekem: „Szegény, jó Adélem, ne gondolj többé rám ..." Legyünk erősek s ne siránkozzunk sokat. Huszonöt éven át azt képzeltem, hogy Lucien neje vagyok; ma özvegy lettem, ennyi az egész. Ejnye, minő gondolatom támadt hirtelen! Hátha megírnám neki, hogy küldje el nekem az egyik fiát, hogy szívesen fölnevelném, hogy evvel gazdagon kárpótolna azért, amitől megfosztott? Ez a gondolat egészen fölvidít. Rajta, vén bolond, szegény Heudier Adél, vedd elő pápaszemedet s irj Robinson's Soap örökösének. Egy kis bátorsággal és szívóssággal mindig szembe lehet szállni a mostoha sorssal s diadalmaskodhatunk is rajta. Anya leszel, Heudjer Adél, mint ahogy feleség voltál képzéletben.