Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)
1911-09-05 / 203. szám
?9tf M. évto»>a!r, 203. szán Kedd, szeptember 5 fitóponli szerhesztfiség és Kiadóhivatal Szegei, r c=i Korona-utca 15. szám t=~ Bodapesiijszerkesztősíg és kiadóhivatal IV., c= Városház-uíca 3. szám cra . ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— félévre . .,. R 12'— negyedévre . K 6'— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: egész évre . R 28 — félévre . . . R 14-— negyedévre . R 7'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára tO fillér. 7 "TELEFON-SZÁK: | Szerkesztőség 305 cd Kiadóhivatal 836 Í Interurbán 305 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Ellenzéki móaszer. Az a humorista, aki egy jó vicc kedvéért az apját is csúffá teszi s az a riporter, aki egy szenzációért föláldozná a gyerekeit: az ötletek mesevilágából való. Az a parlamenti szónok azonban ,aki egy fél perces hatás kedvéért nem sajnál kimondhatatlan károkat okozni az országnak, amelynek érdekei ő rája is bizvák: ez mától fogva valóság. Az obstrukció szolgáltatta ezt is. Benedek János volt a soron, hogy több óra hosszat technikázzék s hogy ez alatt, természetesen, a kormányt üsse. Ez magálban nem volna olyan nagy baj. Nemcsak azért, mert a mai kormányverőkeí s az időhúzásból történő miniszterdöngetést nem veszik komolyan, de még ha komolyan vennék is, ez a kormány elbirja. A Xhuen-Héderváry kormány egyáltalán nem hasonlít az előzőjéhez, amelynek tagjai csak dicséretet bírtak el, s akiknél a dicséret sohase lehetett elég sok és elég vastag. Azt a vádat pedig, amelyet Benedek talált föl, nagyon könnyen elbirta; hogy a kormány I nyolcvanöt interpellációra nem válaszolt. Akkor kellene elcsapni a kormányt, ha hivatalos dolgaikat, aktáikat félretéve, az ország minden részéből jövő kérések, panaszok, felfolyamodások és sürgetések figyelmen kivül hagyásával egyedül azzal bajlódnának, hogy a meginterpellált kisebb-nagyobb esetek felől sürgős jelentéseket, vizsgálatokat kérjenek, s azokról siessenek a Házban választ adni, amelyeket az jinterpellálok nem vesznek tudomásul. Hiszen az interpellációk túlnyomó része is idővesztegetés céljából mondatik el; minek azt növelni a válasszal. Benedek János a hatás kedvéért, hogy kivilágosodjék, hogy a kolera ellen is az obstrukció a legjobb óvszer, azt is elmondta, mikép a kormány a kolerára vonatkozó interpellációkat se intézi el, aminek következései már mutatkoznak is, mert hisz a kolera „nyakra-főre szedi az áldozatait." A szónok tudta, hogy ez nem igaz. Ha igaz lett volna, akkor is.okosabb kisebb lármát okozni vele s nem fokozni a rémületet. Legalább más országokban igy tesznek. Ha nem is tussolják el a járványt, legalább nem növelik a kárt, amelyet a járvány az ország forgalmának és más gazdasági érdkeinek okoz. Nálunk azonban másként történik. Mindenki tudja, hogy az újpesti kolera-eset, ép a mintaszerű közegészségügyi intézkedések révén elszigetelten maradt. Az egészségügyi felügyelő, aki a kolera-ellenes védekezések figyelésére országos körúton van, elmondotta, hogy mindenütt a legmesszebbmenő gonddal készülnek a járvány esetleges behurcolásának megakadályozására. De az obstruktori lelkiismeretnek Szegedi emlékeim. Elmondta a városi színházban a Királyiclülék második előadásán Bródy Sándor. — Ugy szeretnék önökkel beszélni, mint ahogy a barátaimmal szoktam, kényelme" sen, hátradőlve egy karosszékben és szivarral a számban, mert ilyenkor én urnák érzem magam, nagy urnák. Most azonban roppant kiesi ur vagyok. A szokatlan helyzet, ismeretlen arcok, a készületlen előadás nagyon kicsi úrrá tett engem. Amint igy bele nézek a publikumba és látom, hogy minden arc parancsol, minden szem kérdez, hát önkéntelenül azjut az eszembe, hogy minek is kellett ez nekem? Minek is jöttem én le Budapestről egy előttem ismeretlen publikum elé? Talán azért, hogy közöljek vele olyan valamit, ami talán nem is érdekli? Csak legalább a régi ismerőseim itt lennének. Bele nézek a publikumba és keresem, kutatom az én régi jó barátaimat: Mikszáth, Uipcsey, Kemechey és Békefi! Ezeknek az arcait keresem, hogy azok biztassanak: — Ne félj Sándor ! Egynek az arcát sem látom, pedig mindnyájának volt valami köze az én kis darabomhoz. Mikszáth Kálmán inspirált. Egyizhen azt mondotta nekem, palőcosan húzva a szavakat. — Hallja-e Sándor! Olvasom, hogy maga mindig grófnőkről, királyokról, homályról ir. Egyszerűen kell irni. Maga talán azt hiszi, hogy azok rnás emberek ? A királyok sem koronában alusznak el, olyan emberek azok is, mint mi vagyunk. Igy jutott eszembe színdarabot irni vérbeli nagy magyarokról, fejedelmekről, de olyanokról, akik nem koronában alusznak el, hanem ép ugy élnek, ép olyan szenvedélyekkel. hibákkal vannak felruházva, mint mi. Mikszáth még bátorított is. — Sohase féljen maga Sándor, ha a publikum kifütyüli, hát kifütyüli, de azért maga csak ugy irja meg a dolgait, ahogy a szive diktálja. Ugy is írtam meg, hát ebben Mikszáth á hibás, Lipcsey Ádámot, a nagyfejű Ádányt se látom sehol. Nincs itt a szegediek apostola. Még visszagondolni is jó reá, hisz együtt voltunk gyerekek Egerben. O a histórai fajtához tartozott, sajnos én nem. Tőle kaptam a kedvet, hogy nagy magyarokkal foglalkozzam. Kemecseytől a katholicizmust tanultam. Lajos király mély áhítatát,az apácák szent énekeit, mind az ő -zajából hallottam. Ezt a kis darabomat meg sem írhattam volna nélküle. Pósa Lajos hatalmas alakját is hiába keresem. A hatalmas Pósa, aki inkább mészáros legényhez hasonlit, mint költőhöz, de aki mindig kis gyerekekkel foglalkozik, mert a lelke ilyen gyermeteg, nincs itt sehol. A népdal borzasztó kedves formáját tanultam tőle. ez mindegy. Mellékes az, hogy a külföld még jobban megriad — „hiszen a parlamentben is beismerik, hogy a járvány nyakra-főre terjed", — s hogy ezzel az ország tömérdek polgára szenved veszteséget, kellemetlenséget. Holott járványról szó sincs; a -kolera mindössze egy nyakra és egy főre hozott pusztulást, ami miatt az egész országot fertőzött színben hurcolni meg, — erős könnyelműség, hogy többet ne mondjunk. Igy, ezen módokon védik és mentik ők az országot és a hazát. Azért, hogy az üres ülésteremben elhangozzék egy szónoki ostorpattintás, egy kormányveregetés, aminek esetleg hatása lehet, vagy ami mindenesetre „stoff" egy beszéd számára, jöjjön kolerás hirbe az ország. S ne nyugodjék meg a világ, hogy ahol kolera volt, ott a veszedelmet körülzárták, hanem inkább higyje, hogy it sorba hullanak az emberek a kolerában, amaz egyszerű oknál fogva, mert a kormány nem válaszol az interpellációkra. S az ország érdekét ezek az urak istápolják, nem pedig a kormány és a közigazgatás, amelynek munkája fáradsággal és gonddal elhárítja a járvány tovaterjedésének veszedelmét, de — hát felháborító ez! — ezenközben elfelejt az interpellációra válaszolni. Holott, ugyebár, fordítva kellene tenni: válaszolni az interpellációra és a kolerát szabadjára hagyni. Békefi sincs már itt. Pedig-, nélküle nem állnék most ezen a helyen. Ő volt az, aki ha néha felrándult Pesíre, tele beszélte a fejünket Szegeddel. —- Szeged a legelső város. Szegeden csak müveit emberek laknak, Szegeden mindent megértenek az emberek. Szegeden jó a levegő, Szegeden legjobb a koszt. Ezért kerültem én most Szegedre. Valaki volt még az eszemben, de nem tudom ki, elég az hozzá, hogy Mikszáth, Lipcsey, Pósa, Kemechey, Békefi hoztak Szegedre és épen ők nincsenek itt. Fáj a visszaemlékezés, térjünk át inkább mulatságosabb tárgyra. Két kis darabomról azt írják, hogy az irodalom történeti emlékezés, esztétikai taglalás, meg nem tudom én még micsoda. Nohát ez nem áll. Ez a két kis darab sohasem kerül bele az irodalomtörténetbe. Most már belátom, hogy nem is volt az olyan igazságtalan dolog, mikor ez a két kis darabom a Nemzeti színházban megbukott. Hiányzik belőle valami, ami a publikumnak kell. Pedig én is, meg néhány esztétikus is szentttil megvagyunk győződve, iiogy a darab jó. És mégis. Mikor először adták a Nemzetiben, mikor Császár Imre meg Márkus Emma játszották a főszerepeket, már akkor éreztem a közönség Ítéletét. Márkus Emmától kérdeztem meg az első jelenés után. — Hogy áll a darab? Ugye bukik?
