Délmagyarország, 1911. július (2. évfolyam, 148-172. szám)

1911-07-02 / 149. szám

2 DÉLM AQ Y ARORSZÁö 1911 julius 2 örökös, meddő, munkaakasztó szónoklást. Nekik az olyan értékes reform is, mint a katonai, csak arra való, hogy meg ne értsék, de hozzászóljanak — kötelezőleg, — és ne tudjanak tárgyilagosan hozzászólni, de meg ne szavazzák — kötelezőleg. Csakhogy a siker és a jövő sohasem az ilyen uraké. És most is azoké lesz, akik egy nagy, fönséges kötelezettséget ismernek a parlamentben. A nemzeti munkáét. Régi jegyzők, uj faluk. (Saját tudósítónktól.) A jegyző, a falu irótolla, szintén megváltozott. Nem az a derűs, borostyánszopókás ur, aki mintha csak a vendéglátásokra lenne berendezve. A beszáradt toll, már nem ül olyan nyugodtan és békén a füle hajtásán; kevesebb az adomája, ha ugyan egészen el nem fogyott s alig kibicel már a falusi intelligencia több tagjai tarokkjátékainál. Hová, hová sülyedt a régi idők szépsége, derűje: már a jegyzők is dolgozni szoktak. Hiszen a falu is megváltozott, kivált a nagyobbja. A gazdák közül kiválik egyik, másik, aki tanultabb, vagy a természetes esze révén tud meg egyebet a világ dolgairól, mint a többi. Ez már nem bizza egészen a község sorsát, meg a maga földi üdvösségét a nótáriusra. A félig mesteremberek helyett — akik tudniillik a rendes időben a szántón dolgoztak s csak akkor talpaltak csizmát, borotváltak, varrtak szűrt, vasaltak kocsit, ha a mezei munkától ráértek — egész iparosok kerültek, városban tanultak, akik a város nézeteit és fölfogását hozták a faluba, vagy: „a mezővárosba." Azután a gyáripar is odahúzódott. A városinál merészebb, öntudatosabb gyáripar, amely nem kért ingyen telket, adómentességet, szubvenciót, részvényjegyzést, hanem odaszegezte a kéményét a falu mellé, ahol a körülmények az üzeme részére alkalmasak voltak. Azután bevonult a községbe a finánciális élet: a szörigálja be a szorongó emberiséget a kapitány ur elé. — És miért nem eresztette be? — Miért? — feleli valamivel bátortalanabb hangon a foltos ruháju emberrom, aki egy percig gyanakvó szemmel néz végig a fiatal emberen és azon gondolkozik, hogy ugyan kimondja-e, amit akar, mert hejh, az ember soha sem tudja, hogy ki lehet az árulója s ha még ez a koldusbér is kirepül a kezéből, amit itt kap, ugyan mi lesz akkor ő vele . . . A neheztelés azonban egyre nyomja fáradt lelkét, érzi, hogy jó volna rajta könynyiteni. — Igen, miért? — lök rajta a szavával egyet a szelidszemü ember. — Azért, — mondja közelhajolva — mert szögénypézöstiil tudja, hogy nem feslik semmi. A munkás nem válaszol, pedig szeretne felorditani. A keze ökölbe szorul, a szivén is csavar egyet valami. Valami névtelen erő, a zsarnokságnak mérgezett, fojtó levegője, amit ő régen és nagyon jól ismer, de nem szabad ellene föllázadni. Nem szabad még csak egy vétő szóval se illetni. Minden embernek a saját sorsa állítja fel a kemény tilalomfát az élet utján. — Maga szegény-pénzes? — Az . . . Minden hónapba kapok három forintot a váróstul. — Három forintot — mondja utána önKenytelenul a kékzubbonyos és egy nagypi vetkezetek, a kedves, kedélyes „pículás bankok" helyett takarékok szerveződtek, igazgatósági tagokká avatván fel az üzleti ügyektől addig távol álló kétszáz holdas parasztbirtokost. Szóval közgazdaság s kultura bontakozott ki a faluban az idillek és a pleytka székhelyén. Az ilyea falunak jegyzője is más, mint aminő a régi falué volt. Itt még sajátságosabb volt a helyzete, mint azelőtt. A polgármester a város fejének nevezheti magát; a jegyző maga se tudja, hogy micsoda. Adlátusa a rendszerint alacsony műveltségű községi birónak, vagy valóságos vezetője a községnek. A kezdeményező és intéző, vagy pedig az irásba foglaló és végrehajtó? Az uj faluban még nehezebb lett a szerepe. A fejlődésben, a gyarapodásban neki is nő az ambíciója; a többi községekkel való önkéntelen verseny sarkalja, kergeti. Csakhogy most már szemben találja magát a képviselőtestülettel, amely már gondolkodik és vitáz, tehát konzervatív; a szerepléshez jutott urak, parasztok és félparasztok között kifejlődnek a klikkek s a falusi jegyzőnek Talleyrand-nak kell lennie, hogy egyik klikkhez se tartozzék s egyikkel se vesszen össze. És ki tehet arról, hogy nem mindenik nagy faluba vagy mezővárosba jut egy-egy Talleyrand? De megnehezült a helyzete egyébben is. Azelőtt ő volt, aki a falut „hozta". Választáshoz, vagy egyéb mozgalmakhoz, amikor kellett, tőle várták, hogy a faluja szavazóit vagy más népét egy blokban egyesítve adja át; akár a népszerűség, akár a hivatali tekintély erejénél fogva. De az xf^áázedés, a bürokratikus érintkezés, amelynek' ezer kellemetlenségét kénjrtelen a jegyző éreztetni, kikezdik a népszerűséget; a közügyekkl foglalkozni kezdő gazda, iparos, kereskedő nem 'ismer tekintélyt. Ellenkezőleg: a falu követeli tőle, hogy „kijáró" legyen. Utat, vasúti állomást, piacot és országos vásárokat, tenyészállatokat, legelőfölosztást, parcellázást járjon ki; különben mi hasznát látja a falu neki. A hivatalos dolgain kiviil mindentudója sóhajt . . . Mi ez a három forint! . . . Semmi ... Őneki jóformán egy napszám. Az emberek szive, mikor az elgyengült élet föntartásáról van szó, összezsugorodik, mint a szivacs. Vagy az öregekre már nincs szükség! . . . Pedig mikor a galyak megerősödnek, a törzset nem lehet kivágni. A mult a jövő előkészítője . . . Homályba ereszkedő tükör, melybe nemcsak jó, hanem szükséges is olykor beletekinteni ... És mégis micsoda-nagy pénz ez ennek a magárahagyott száradó törzsnek. Elszenved érte mindent; megaláztatást, gúnyt, azt is, ha ellökik az útból; pedig ugylehet ő többet adott valamikor a szeretet markába. — És megél belőle? — Meg — dadogja könybelábbadt szemmel az anyóka. — Ugy, ahogy lehet . . . öregnek nagyon kevés köll már . . Hej nem igy lönnék én, csak itt ne hagyott volna az emböröm. — Meghalt? — Meg, huszonöt éve. — Miféle volt az ura? — Miféle? Semmi. Rossz ember volt. — Miért volt rossz? — Jaj, bizony az volt. — Megverte? — Soha ;. . Csak nem dolgozott. — Azért volt rossz? — Azért. Egész nap pipált. Jaj, csak U ne hagyott volna .. . Ilvenkör tudja csak az asszony, hogy mi az élet ember nélkül, és magántitkára a falunak; de e minőségében rájacsap az ügyvéd (akitől hovatovább egyre kevésbé sziiz a falu) és zugirászattal vádolja. És épen ebben a forrongásban, ebben az átalakulásban szép igazán a községi jegyző, a maga rendeltetését átérző jegyző hivatása. Azt mondják, hogy a gyerek nevelése akkor a legkényesebb, leginkább felelősségteljes munka, amikor a serdülésben van. A jelentéktelen csecsemőkből valamikké fejlődő, gyarapodó községek nevelése, irányítása: olyan hivatás, amelynél jelentősebb kevés van Magyarországon. A fejlődés első, apró jeleiből a jövendőt meglátni, annak dolgozni és dolgoztatni,, ez sokkal többet ér, mint akárhány helyzet, amelyet a parlamentben az ország javára elmondani okvetlenül szükségesnek tartanak. Ebben az átalakulásban a jegyző nem lehet egyszerű bürokrata s még kevésbé kedélyes, szórakozásra és szórakoztatásra született alany; nem a falu ura, hanem a közérdek szolgája. De erre a minőségére büszkébb lehet, mint a régiek a hatalmukra, meg a kiszivott tajtékpipáikra. Mindezeknek a soroknak pedig az ad aktuálitást, hogy a Délvidéken Péter és Pál napján s most vasárnap három olyan jegyzőt ünnepelnek, akik ötvenesztendős jubileumukat tartották. Akik tehát ötvenesztendős munkára tekintenek vissza, akik legjobb tanuk arra, hogy micsoda változáson ment át a magyar falu, a magyar jegyző a félszázadon át . . . Nemzetközi konferancia a Balkán miatt. A Reichspost jelenti Berlinből jól értesült diplomáciai körükből: Valamennyi nagyhatalom a legnagyobb figyelemmel kiséri az albán kérdés fejlődését. Általánosan sajnálják, hogy a podgoricai tanácskozások a török követ és az albán megbízottak között nem voltak eredményesek. Senki se gondol arra, hogy a török belpolitika dolgaiba avatkozzék, de ha minden várakozás ellenére bonyodalom származnék, amely Európa békéjét veszélyeztetné, akkor föl kell merülnie a nemzetközi konferencia eszméjének. A konferencia helye valőszinüleg Genf lesz. A munkáslegény egy darabig nézte a féloldalt görbe asszonyt, azután újból megszólalt: — És miért kell magának idejönni? — Itt igazolják, hogy élők ... De ha még ez volna! — fakadt ki teljes keserűséggel Dudás Ágnes. — Csakhogy innen még el kell menni a főkapitányhoz, a főkapitánytul a polgármesterhez, onnan pedig ahoz az úrhoz, aki kifizeti a pénzt. — Aztán hány nap alatt végzi mindezt el? — Hát bizony néha tiz nap is beletelik. Mert tudja fiam, mindön ajtónál leselkedni köll; itt is, amott is taszítanak rajtam egyet; az öreget elliikik mindenhonnan . . . Nem szól egyik se. A lelkükre azonban leereszkedik valami nehéz suly, egy gondolat: miért van ez igy és miért nincs máskép? Miért, miért? Kinek van ideje vajon ma az ilyesmivel törődni. Ki gondol a múlttal. A távolodókkal ... Azok eltűnnek szép lassan s amig itt botorkálnak a hajnalodó uj korszak derengő fényénél, eszibe se jut senkinek, hogy rajtok könnyítsen. Hadd viseljék tovább a homályos multnak régi, kopott copfjait. Eközben megérkezik a kapitány. Hangosan csörög a kardja és a léptei keményen kopognak az elkoptatott köveken. A munkás összerántja mellén fi kCkzubbonyt és illedelmesen köszön: T~j Jó reggé) kívánok,