Délmagyarország, 1911. július (2. évfolyam, 148-172. szám)

1911-07-02 / 149. szám

1.911 II. évfolyam, 149. szám Vasárnap, julius 2 Központi szerkesztffség és kiadóhivatal Szeged, <=3 Rortma-utca 15. szám ca Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., e=J Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24-— félévre . . . R 12*negyedévre. K 6*— egy hónapra R 2*Egyes szám ára 16 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . R 28*— félévre . . . R negyedévre. R 7*— egy hónapra R 2*40 Egy S szám ára 10 fillér ,,-í TELEFON-SZAH: Szerkesztőség 305 cm Riadóhivatal 336 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Szónoklás kőtelező. Most már nem egészen bizonyos, hogy noblesse obiige, a nemesség kötelez, legalább a Justh-párt nem annyira a mobilitást tekinti kötelezőnek, mint inkább a szónoklást. Nem csoda. Akik annyira belegabalyodtak égy általános, titkos jognak a dobverésébe és olyan nagylelkűen kiterjesztették teoretice ezt a jogot boldog-boldogtalanra, azok most egy általános, nyilt kötelesség mellett verik a nagydobot és ezt praktice kiterjesztik — önmagukra. A Justh-párt arra kötelezte tagjait, hogy a katonai vitában valamennyien fölszólaljanak. Akár tetszik, akár nem. Akár van mondanivalójuk, akár nincs. Mert egyedül az ellenzék üdvözít s jó ellenzéki csak az lehet Justhék harci mezején, aki beszél, sokat beszél, kötelezőleg sokat beszél. Náluk ez, hogy ugy mondjuk, higiénikus kötelesség, mint az iskolásgyerekeknél a kötelező himlőoltás. Humorizálnánk ezen az obstrukciós szérummal való beoltáson, ezen a rauSzájszónokláson. Hiszen igazán semmi sem tehetné komolyabbá, súlyosabbá ezeknek az uraknak elkövetkezendő fölszólalásait, mint az, hogy tudni lógjuk minden mondatról: muszáj volt elmondani. Hiszen igazán nincs is félelmetesebben imponáló lelkesedés, mint az, amelyikről tudjuk, hogy bottal, pardon kötelező aláírással verték bele abba, akit éget, hevit. Szónoklás kötelező, mon Dieu, ezen olyan csodamód nagyot lehetne nevetni, olyan keserűen mélyet, olyan kétségbeejtően szép programja, létföltétele, életeleme és magasztos koncepciója egy politikai pártnak, hogy igazán nehéz volna róla szatírát irni, olyan erkölcstelen. S amennyire erkölcstelen, annyira nem uj. Tipikusan ellenzéki ez az egész kis „ird alá fiam te is a vacsora-ivet", mint ahogy tipikusan ellenzéki az egész obstrukcióval való fenyegeifőzés, amely pokolgépnek, bombának van belepakolva ebbe a kötelező katonáskodásba, akarjuk mondani szónoklásba. Meg azokba a hadüzenetekbe, amelyekkel Désy Zoltán és Holló Lajos pénteken bejelentették az obstrukciós jövőt. Természetesen a tipikus ellenzéki „figyelmeztetem a miniszterelnököt" kíséretében. Már annak idején Piripócsról figyelmeztette az a bizonyos zsurnaliszta Bismarckot, hogy jó lesz vigyáznia, mert 5 — a piripócsi, — résen van. Hiszen ha az ellenzék matadorjai valamit bejelentenek, akkor az a bejelentés nem lehet más, mint fenyegetőzés. Akkor az öklök nem szórhatnak mást, mint villámokat, a szavak nem vindikálnak kevesebb hatást, mint amennyi az égdörgés, villámcsapás, s a látnoki lelkek nem jósolhatnak kisebb katasztrófát ég és föld összeomlásánál. Ez vele jár az örök szónoklással, az örök tehetetlenséggel és fontoskodással. És itt megint humorizálhatnánk, ha nem lenne az egész ügy olyan csúnya és gonosz, hogy sistergő bélyeget kell sütni a homlokára. Mert az egész obstrukciósdival megint csak időt akarnak rabolni, megint csak alkotó munkát akarnak gátolni a kötelezően szónokló urak. Megint csak a szóvirágaikkal, az olcsó retorikájukkal akarnak odaállni a munka súlyos pörölycsapásai elé, csakhogy szerepelhessenek, csakhogy bizonygathassák az élő mivoltukat és vakíthassák a vakitbatókat. Szerencsére azonban a vakithatók már kevesen vannak. Az ország is tisztában van a kötelező szónoklatok embereivel, a parlament is hamarosan végezni fog velük. Ismervén az ellenzéki fenyegetősdit, tisztában vagyunk vele, hogy az egész előre elkürtöH liarc a századrészére redukálódik, mire a megvalósulás tüzvonalába kerülne s ez a minimum is csak ahhoz lesz jó, hogy a görögtüzes férfiakat végleg diszkreditálja. Amely görögtüzes férfiaktól igazán különös, hogy most mondták ki a szónoklás kötelező voltát. Hiszen soha egyebet nem tettek, nem is tehettek. Munka és koncepció nélkül lévén, tehetséget nem érezvén, belső kötelességük egyenesen rájuk diktálta az Virradatkor, Irta Homok. öt perc hiányzik még a kilenc órából, ennélfogva a hivatalos szoba teljesen üres. Csak a piszkos ablaktáblákon beszüremlő napfény táncol a levegőben, pajkosan és vidámul, mintha érezné, hogy úgyis nemsokára kitessékelik innen. A rendőrkapitánynak ugyanis az az első dolga, mikor megérkezik, hogy leeressze az ablakvásznat. A szoba ilyenkör sötét lesz, mint némely embernek a lelkiismerete, ugy, hogy aki kívülről bejön, hirtelen azt sem tudja, hogv hol állapodjon meg. Az egmk asztalnál a rendőrőrmester ül és irja nagy gonddal és még nagyobb ákum-bákumos betűkkel az idéző-iegyeket, továbbá a rendörlegények bemondásai után az ékes-stilu jelentéseket. Mennél nagyobbak a betűk, ugy gondolja a jámbor ember, annál nyomatékosabban jut kifejezésre a hivatalos hatalom. Innen van azután az is, hogy a rendnek szigorú őrei rendszerint beszéd közben is a nagyobb hangot szokták alkalmazni. A másik asztalnál a kapitány ur foglalja le a törvényes széket s ez, mint valami földi isten, stirii felhőfátyollal vonja be sérthetetlen személyét. A hagyományos nagypipa öröktiizként mosolyog a tentatartó mellett és cifra karikákban ontja széles kürbeij az illatos magvardohány füstiét. Igaza van egyébként Cbben is teljesen a kapitány urnák, mert mi lenne a hivatalos tekintélyivel, ha nem lenne itt annak régi dekóruma: a pipa. A paraszt még azt találná mondani, hogy miféle ur az olyan, aki még csak nem is pipál. A szolgáknak tilos csak a dohányzás és a mindenben „közönséges" adóalanyoknak, akik teszem azt épen olyan hivatalos funkciót végeznek itt, ha ide kényszerülnek jönni, mint például a kapitány ur. Ám azért ezeknek szerényen és alázatosan kell az Íróasztal előtt állni, a hangjukat is mérsékelni kell s ha nem birnak a benső indulatukkal, legfölebb egy-két fáradt könynyel enyhítenek rajtok. Keményebben szólni, vagy no . . . isten ments, méltatlankodni, — hajh nagy dolog lenne ez! ... Valóságos merénylet a magyar közigazgatás szentsége ellen. A h'ivatalajtó előtt, noha, mint tudjuk, még teljes öt perc hiányzik a kilencből, már álldogálnak az emberek. Szürke alakok, akiknek nincs pártfogójuk s ezért kint kell ődöngniök a folyosón mindaddig, mig azt nem mondják, hogy: tessék besétálni. Ezt sem udvariasságból mondják igy, hanem lekicsinylésből. A nehéz kétkézimunkának, hiába no, bárminő nemes légyen is, ma még nincs protektora. A hivatalszobák azok előtt nyílnak meg előbb,, akiknek, a kezén keztyü van, akik ráérnek a kapitány úrral az időjárásról diskurálni, ha elvégezték a hivatalosnak nevezett dolgukat és lekerülvén innen a napsugaras levegőre, azzal fárasztják az elméjüket, hogy merre menjenek sétálni. Az alakok most összebújnak és beszélgetnek. Soha nem látták egymást, mégis olyan a lelkük, mintha ösmerősek lennének. Érzik, hogy egyformák és itt is ugy bánnak velők, mint odakint az életben. Nem választja ki egyik se, hogy kivel ereszkedjen szóba, ahoz simul, akit közelebb ér, mint a falevelek, melyeket poros országutakon kerget az örökös harcban álló levegő. — Jó reggelt . . . Hát maga is . . . — Az ám. Ezt egy féloldalra görbült, száraz öregasszony mondja a mellette álló kék-xubbonyos munkáslegénynek. Az ajkai remegnek, mintha a hideg rázná, beesett szemeiben pedig nedvesség fénylik. Nem magyarázzák ki teljesen a gondolatukat, ám azért megértik egymást. Tegnap is találkoztak itt a hűvös márványkövön, de akkor nem szóltak. Ma tehát már nem is uj, hanem régi ismerősök. — Mit mondtak magának tegnap? — Semmit. — Nem is volt bent? — Nem .. . Nem ám — toppant görbe botjával az asszony a kőre. i— Miért — kérdi a pirosarcu legény. — Nem eresztett be a hajdú. Régimódisan nevezi igy a rendőrlegényt, aki azért iil egész nap a hivatal előtt, egy nádszéken, hogy a saját akarata szerint di?