Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-05 / 102. szám

: m DELMAGYARORSZAG 1911 május 5 legtöbb helyen barom módjára kezeli a közigazgatás, — viszont nem akadályozom meg a nemzetiségeket nyelvük és kulturájuk kifejlesztésében. Az ország népességének ötven százalékával p^m állhatunk állandó harcban. Ez lehetetlen. És én vállalkozom arra, hogy békét teremtek és t-is millió embert megnyerek a magyar állameszmének. " Ha e nyilatkozat híven tükrözi vissza Justh Gyula véleményét s az aradi gyűlésen szerzett közvetlen benyomásait, akkor személye iránt érzett tiszteletünk nem tarthat vissza bennünket annak kimondásától, hogy ekkora hiszékenységnek és káros ábrándozásnak még senki nem adta bizonyságát a de la manchai ábrándos lovag óta. Ily meredek háztetőkön még senki spm járkált holdfényes estén, a nyaktörő veszedelmeknek legkisebb megérzése, nélkül. Mindenekelőtt irigylendő és üde falusi ártatlanság kell ahoz, ha abból, hogy az aradi szociálisták nemzetiszínű csokrokat tűztek kalapjuk mellé, oly nagy következtetéseket vonnak le, aminőket a függetlenségi újságok egyrésze ebből levont. E kis udvariasságból azt következtetni, hogy a magyarországi szociálizmus hűtlenné vált forradalmi piros színéhez s megtért a trikolor árnyékába, oly foka a zsenge könnyühivőségnek, amilyenre alig tudunk példát. A szociálisták nemzetközisége, tanaiknak egyik alaptétele. Szövetségük az egész világra szól. Lemondani erről, ha akarnánk, se tudnának. Figyelmességüket a nemzetiszínű kokárdák feltüzéséért hálásan megköszönhetik azok, akiknek a gyűlés harmonikus lefolyása szivükön feküdt. De föltenni róluk, hogy ez egyetlen gyűlés szép összhangja s igy sikere kedvéért lemondtak ama világtanokról, amelyek őket valamennyi polgári és nemzeti párttól élesen elválasztják: ekkora naivitás csak népszínházi primadonnákhoz illik, nem politikusokhoz és komoly politikai újságokhoz. Justh Gyula tehát azt hiszi, hogy Aradon a nemzetiségek hozzácsatlakoztak, „minden föltétel nélkül". Ha azt mondta volna, a „románok" csatlakoztak hozzá, még ehez a föltevéshez sem lett volna joga, mert az aradi románok nem az egész román nép és Pop Csicsó nem valamennyi román képviselője. Ám azt mondani, hogy a „nemzetiségek" csatlakoztak hozzá, tehát románok, tótok, szerbek, ruthének stb, ez pláne oly poetica licentia, amit reálisan gondolkozó politikus talán még sem engedhet meg magának. „Tisza hónapok óta eredménytelenül tárgyalt ezekkel az emberekkel — hangzik tovább a nyilatkozat — és nekem elég egy szavam, hogy megnyerjem őket." Tisza tárgyalásai, igaz, megszakadtak „ezekkel az emberekkel"; de miért ? Mert még a Pop Csicsónál mérsékeltebb részük is helytelenül fogja föl a román nép szerepét. Nem tudnak beletörődni a gondolatba, hogy ők az egységes magyar nemzetnek tagjai. Azt hiszik, államot képeznek az államban. Tisza Istvánnak csak dicséretére válik, ha még a románokkal való béke történelmi szükségessége kedvéért sem volt hajlandó föláldozni a legkisebbet is a nemzeti állam gondolatából. Hisz ha Justh Gyulának „egyetlen szava" elég volna rá, hogy „ezeket az embereket" megnyerje a magyar állameszmének, az egységes magyar nemzet fogalmának : ő volna a legnagyobb magyarok egyike ezer esztendőnek kiváló magyarjai között. Ám ez csak képzelődés. Mert, hogy az ő „egyetlen szavára" szívesen tüntettek, sőt szívesen szónokoltak az általános, egyenlő és titkos mellett, amelytől a magyarság szupremációjának megdöntését, a nemzeti állam kiépítésének parlamenti megakadályozását remélik: — ezért mi még nem tudunk hinni megértésükben. A városi téglagyár. — Nem döntött a közgyűlés. — (Saját tudósítónktól.) A szegedi városi téglagyár kérdése — amint az már különben előrelátható volt — nagy vitát keltett a csütörtöki közgyűlésen, ahol ez a kérdés napirendre került. Olyan nagy volt a vitatkozás és annyian jelentkeztek szólásra, hogy az elnöklő polgármester hat órakor a tanácskozást félbeszakította ós a vitatkozást péntek délutánra halasztotta. A kérdéssel több izben foglalkozott a Délmagyarország, amely annak idején részletesen címeztette is Balogh Károly tanácsos javaslatát. Balogh Károlyt tudvalevően utasította a közgyűlés, hogy tanulmányozza a kórdóst és terjesszen elő véleményes jelentést. Balogh Károly azt indítványozta, hogy a város létesítsen egy téglagyárat, részvénytársasági alapon. Az alaptőkét ötszázhatvanezer koronában kivánja megállapítani és azt javasolja, hogy a részvénytőke hatvan százalékát a város vegye át. A pénzügyi bizottságnak azon az ülésén, amelyen ezt a kérdést tárgyalták, már nagy volt a vitatkozás. Akkor, amint azt megírtuk, a bizottságnak az volt a véleménye, hogy a városi téglagyárra semmi szükség nincs, mert annak fönnmaradása nincs biztosítva és a városnak, mint erkölcsi testületnek, nem szabad konkurrenciát csinálni ; az adófizető vállalatoknak. A pénzügyi bizottság olyan értelmű határozatot fogadott el akkor, még pedig nagy többséggel, hogy kimondotta: nem javasolja a közgyűlésnek a tanácsos javaslatát, ellenben indítványozza annak a napirendről való levételét. Tul a Tiszán. Irta Hegedűs Gyula. Szombat éjszaka volt, éjfél után egy negyed órával s a kicsi, külső józsefvárosi kávéházban a cigány valcereket meg indulókat húzott. Az emberek már egy kissé akadozva beszéltek az asztal körül, amely tele volt sörös üvegekkel s vitatkozás közben épen akkor hallgattak el mindig, amikor a legnagyobbat akarták mondani. Épen ilyenkor nem jutott már az eszükbe semmi s azért mindegyik a poharához nyúlt, elnéző mosolygással: — Inkább igyunk. Az asztal a sarokban volt s hatan ültek körülötte. Még kilenc órakor tértek be s azóta itták a rossz sört, amelyet csak azért tartott a kávés, mert a sörgyáros adott neki pénzt, hogy megvehesse ezt a kis lebujt. A vendégek nem szóltak miatta soha, mert csak szombaton meg vasárnap éjszaka jöttek, akkor is a korcsmából s ott sem kényeztették el őket sem borral, sem sörrel. Ittak; egymásután hozattábr az üvegeket s az egész kávéházban, mind a husz vagy huszonöt asztalon nem lehetett mást látni, mint üres üvegeket, amelyeket azért hagyott ott a pincér, hogy egyet se tagadhassanak el belőlük. A cigány is csak szombaton meg vasárnap húzta, valamikevésért, mert ágrólszakadt ós ijedtképü volt valamennyi, akiknemrógen jöttek föl Pestre szerencsét próbálni. Alig hallgatott rájuk valaki; a hegedűk siralmasan nyöszörögték az ezerszer hallott operadalokat s csak a cimbalom vált ki néha a kínlódásból, a kicsi, összevissza vert parasztcimbalom, amelyen a kezével fogta el a hurkot a cigány, nehogy továbbrezegjenek. Az asztalnál, a sarokban kiabálva beszéltek, hogy meg tudják hallani az egymás szavát a cigány lármájától. — Nem jól tudod, Kővágó barátom — harsogott egy hang — mert öt koronából sem lehet megélni. Nem mondom, hogy nem volna jó újra sztrájkolni, de ha négy korona husz fillér helyett öt koronát adnának is, mégsem volna sokkal segitve rajtuk. — Már pedig én azt mondom — kiáltotta vissza Kővágó — hogy elég volna öt korona. Mert ha nem ... Most nem tudta hirtelenében folytatni. A cigány elhallgatott, egyszerre elcsöndesült a kávéház és Kővágó zavartan nézett körül, mert az utolsó szavakat még kiabálva mondotta ki a csöndben. Elfelejtette, mit akart és a poharához nyúlt: — Talán innánk egy kicsit. — Persze hogy ittak. Némelyiknek már piros volt az arca és csillogott a szeme s a füstöt egészen a mellére szivta a fekete rövidszivarból. Zavarodott tekintettel, de megelégedve nézték egymást és újra sört rendeltek. Megtöltötték a poharakat, de nem koccintottak, hanem mindjárt kihőrpintették fenékig. — Jól tudsz inni — mondta nevetve az egyik, egy barnahajú, kis barnabajuszu, alacsony ember. A másik, aki mellette ült, kicsit szomorúan felelte : — Ezt is megtanultam Pesten. Azelőtt soha életemben nem ittam sört. Otthon csak bor volt, de te tudud, hogy milyen bor . . . A mienk. — Pesten nem lehet bort inni. Régi dolog. Itt a pincében csinálja a korcsmáros . . . Az otthonról kezdtek most beszólni, az otthonról, amelyet mindnyájan otthagytak, ki előbb, ki utóbb. A szemük csillogot ós ragyogott az arcuk, amikor elbeszélhették egymásnak, hogy a végtelen rónaságon a homokban is > megterem a szőlő, amely könnyű bort ad ós a fehér, meg a sárga akác illatával van tele minden kis tanya. Mintha a Tiszát, az áldott, csöndes vizet látták volna maguk előtt,' parttalan partjával, ellágyultak ós ha ebben a mámoros odaórzésben észreveszik, hogy a kávéházban vannak, Pesten és előttük a világossárga, keserű sör, talán sirnak is, odaborulva a kerek asztalra. De most nem voltak a kávéházban, otthon voltak valamennyien, ki itt, ki ott, de mindnyájan a Tisza partján ós a tekintetük ugy kapcsolódott az egymásóiba, mintha csak egy lépést kellene tenniök és ott volnának az alacsony, fehérre meszelt háznál, amely előtt a kis padon mind kint ülnek azok, akiket otthagytak Pestért, a gyárért, a kemény ! kenyérért. Kinyilt az ajtó: vendégek jöttek. Négy ember, már meglettebbek, kiosit tántorogva és a székekbe fogózkodva mentek végig a kávéházon s ott ültek le a sarokban, a másik asztalnál. Munkások voltak ezek is; erősek, izmosak és szelidképüek. Pálinkát ittak, a