Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-08 / 81. szám

1911 II. évfolyam, 81. szám Szombat, április 8 DÉLMAGY Kfaponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 1' <=> Korona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztóség és kiadóhivatal IV., •=> Városház-utca 3. szám c=a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre ... R 12'— negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREN egész évre . R 28-— félévre. . . R 14-— negyedévre. R 7'— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAH: Szerkesztóség 835 (=3 Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztóség telefon-száma 128—12 Egy gyakorlati teher. Valamelyes uton-módon végrevalahára változtatnunk kell parlamenti ökonómiánkon, mert már egyenesen operétte-izű az a szituáció, hogy bár az esztendő negyedik hónapjában járunk, még mindig csak ott tartunk, hogy valamikor az első évharmad végén fogunk dönteni — a második indemnitás fölött. Ennek a helyzetnek a tarthatatlansága rnár régtől íogva lidércnyomásként nehezedik parlamenti életünkre. De ez volna még a kisebbik baj. A nagyobbik baj azonban a konzekvenciája, az a visszásság, hogy évrőlévre valósággal egymásra torlódnak a fontosnál-fontosabb problémák, az ország kielégítésért szomjúhozó kulturális és gazdasági érdekei s ezeket egyik esztendőben ugy, miként a másikban, kénytelenek vagyunk visszaszorítani a háttérbe. A megoldásukhoz meg volna a jóakarat, a készség, meg a legtöbb esetben a lehetőség is, de egynek híjával vagyunk minden esztendőben és minden kérdésnél: nincs hozzá való időnk. Mert valahogyan és jókora szerencsétlenségünkre belénk rögződött az a balhit, hogy a parlamenti életnek a költségvetés tárgyalása képezi a gerincét s hogy ennek folytán az ország egész kormányzatát, múltját, jelenét és jövőjét: mindent ezen a ponton kell atomokra szedni és mindenkinek a maga politikai bölcsességét itt kell kibontogatnia. Ez a balhit aztán rendszerint akkora szóáradatot duzzaszt föl, amelynek lefolyására tiz-tizenkét hét meg se kottyan és mely az életrevaló eszmék, az égető szükségletek egész sorát temeti a maga terméketlen iszapja alá. Vegyük a dolgot ugy, amint van. A kerek világon nekünk van a leghosszasabban ülésező parlamentünk. Hozzávető átlagban hét-nyolc hónap, amit évente a parlamenti munka igénybe vesz. Ennek dacára a legjobb akarat és a legmesszebbmenő erőfeszítés mellett is mi marad ebből az időből alkotó munkára, ha a felét budget és indemnitás emésztik föl ? Ilyen berendezkedés mellett a kormánynak a tagjai, kik a plénum ülésein kivül késő éjszakáig kénytelenek a bizottsági tanácskozásokon is haptákban állni, a fölvetett és megvalósítandó eszméket mikor gyúrják meg és készítsék elő ? És ami egyik legfőbb rendeltetésük, mikor kormányozzák az országot ? Igaza van a pénzügyminiszternek, aki megpendítette az eszmét és igaza van a kormánynak, melyet ez a gondolat foglalkoztat: sokkal régebben sinylünk ennek ami mai parlamenti gyakorlatunknak a terhe alatt, sokkal több kárát látta ennek már az ország, semhogy a segítésnek, a tűrhetetlen állapot megváltoztatásának a legfőbb ideje ne volna itt. A lehetőség e súlyos ódium megszüntetésére nyilvánvaló. Semmi egyéb, nem kell hozzá, csak a tisztánlátás és a józan elhatározás akarata. Nem akarunk hangosan beszélő külföldi példákra hivatkozni s azokkal bizonyítani. Arra, hogy más parlamentek a mieinknél sokkal rövidebb idő alatt világbirodalmak sorsát intézik és pedig sikeresen és dicsőséggé! intézik el. Egyszerűsítsük azt, ami az elképzelhető legvaskosabb parlamenti pleonázmusok egyike, hogy bizottságban és plénumban is külön-külön agyonbeszéljük a költségvetést és hogy jórészt ugyanazokat az érdemleges okokat fölmelegítve, tehát másodszor is ráolvassuk a költségvetés egyazon tételeire. Gondoljuk el, hogy micsoda megkönnyebbülést, mennyi időmegtakarítást és az ország egyéb érdekeinek mekkora előbbre vitelét jelentené egymagában csak az is, ha például a költségvetés A vén huszár. Irta Alfréd of Jledenstjerna. Sven Peternek, hogy megvalljuk az igazat, csak nagyon homályos fogalma volt arról, hogy mit jelent ez a szó: „haza". Gyermekkorában, ugy 1850. körül, a népiskolák még nem álltak azon a színvonalon, melyen ma állanak. A biró és az országgyűlési képviselő kivételével a parasztházakban senki sem olvasott újságot s akkor még nem élt sem Palm, sem Strindberg, akik pamflettjeikben legrosszabb oldalról mutatták be a hazát a népnek. Azt azonban Sven Peter mégis tudta, hogy az országban, melyben apja zsellérbáza állt, Svédország a neve s hogy I. Oszkár volt annak a királya. Hogy Svédország szine sárga és kék, azt zászlókon látta a ránneslátti síkságon, ahol a gránátosok olyan dübörgéssel vonultak föl, hogy a föld megrendült s az ember azt hitte volna, hogy megjött az utolsó Ítélet. Ugyancsak ott a tábornokok és ezredesek olyan versenylovaglást rendeztek, hogy az ember nem látott egyebet, mint eget és lólábat. Mint már azelőtt is gyakran, nehéz napok virradtak a szegény Smalandra. A nap már Szent János óta izzó rézüstként lebegett az égen és sem reggel, sem éjjel harmat nem nedvesítette meg a kiaszott árpakalászokat. A kis zsellérházban már karácsony óta elfogyott a kenyér, mert tulsok volt benne az evő. Sven Peternek ki kellett mennie a nagyvilágba. Most az izzó juniusi hőségben vastag, kemény posztóruhájában, nyakán hatalmas gyapjukendővel ott ült a vén, kopott lócán s elköltötte bucsulakomáját, mely burgonyából és aludttejből állt. A lóca másik végén ott hevert a család két nagy birkája. Lábuk össze volt kötözve az anya kötónyzsinorával s ez nyirta őket, miközben könyek közt rá-rápislantott Svenjére, kinek most ki kellett mennie a világba. Ha a birkák rugdalóztak s fejüket belevágták az asztalba, a tej a bádoglábosban hatalmas hullámokat vetett. Tuiajdonkóp már késő volt ahoz, hogy a birkákat megfosszák bundájuktól, de mikor tavaszszal legelőre bocsátották őket, oly véznák voltak, hogy az anya nem merte megnyirni. Sven Peternek, ha őszinték akarunk lenni, kissé korán kellett kimennie a világba. Ám a szobában még négy gyerek szaladgált és soványabbak voltak nála s akiknek valamennyinek attól a rossz árpától kellett jóllakniok, melynek szálai oly nyomorúságosan és ritkán álltak a görgeteg talajban, mintha harapófogóval húzták volna ki a földből. Az apa már korán reggel munkára ment. Egész búcsúbeszéd ebből állt: — Nos, hát ég veled, fiam. A csizmádat dugd a zsákba s azt csapd a hátadra. Az anyák azonban mind egyformák, hulljon bár könyük batisztzsebkendobe, vagy egy ócska lócára. Kaja anyó a földre dobta a birkákat, átölelte Sven Pétert s igy szólt: — Óvjon meg téged az isten, fiam. Edd meg azt a kevés tejet, mely még a lábasban van. Egy márkával a mellényzsebében s hétköznapi ruhájával ós csizmáival a hátán tehát elindult a délvidék felé. Schonen vidékén zöldebb volt a mező, sűrűbb a gabona és kövérebb a paraszt, de ott bizony nem volt szükség egy félig óhenhalt smalandi fickóra. Pásztorfiu az ő körükből is bőven akadt. Sven Peter tovább vándorolt, mígnem Malmöbe érkezett. Ám ott sem akartak kenyeret adni egy apró fickónak, kinek nincs egyéb ajánlólevele, mint két nagy, világoskék szeme, melyekben köny ragyog. Végre egy finom úrra akadt, aki Sven Peternek hatalmas adag borjúhúst adott burgonyával, aztán egész sereg kicsiny, sovány fiucskával elszállította egy dánországi birtokra. Ez jóval azelőtt az idő előtt volt, mikor a svéd cselédek dánországi kivándorlása megkezdődött ós Sven Peter meg volt róla győződve, hogy legalább is Amerikába viszik. A nagy birtokon meglehetősen rossz dolga volt. A fiúcskák kevés ós rossz táplálékot kaptak, éjjel a tehénistállóban aludtak s kora hajnaltól késő estig keményebb munkát kellett végezniük a répaföldeken, mint a barmoknak. Mikor egyszer a nap igen izzóan sütött a földre és Sven Peternek túlságosan nehéz lett a kapa, lefeküdt egy kiszáradt árokban s a kimerültségtől elaludt. Álmában olyan érzés riasztotta föl, mintha egy fahasábot vágtak volna oldalához. Az ispán fütyköse volt, mely addig táncolt a hátán, mig Sven Peter félholtan és vértől boritva, el nem bujt az istálló sarkában. Még aznap éjjel összeszedte néhány ron-