Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-06 / 79. szám

2 DÉLMAGYARORSZAG 1911 április 6 egy órával hosszabbíttatott meg a Ház üléseinek tartama. Tiszteletben tartván az ellenzék ak­ciószabadságát, egyúttal rája hárítottuk az akciójával járó felelősséget, ami időben kifejezve: másfél havi veszte­séget jelentett. Ez elheredált idő bo­szulta meg utóbb magát a Ház mun­kásságán, teljesítő képességén, a bud­getprovizóriumra szánt hónapok gyors elmúlásával. Aki ebben okozó volt: az ellenzék felelős érte. A kormány felelőssége az ország ér­dekeire terjed, amik fölött őrködnie és értük cselekednie kell. A parlamentben történőkért is, amennyiben a többség tényéről van szó, szintén a kormány felelős. De amit az ellenzék tesz, azért nem harithatni át a kormányra a fele­lősséget; az ellenzékiség sem felelőtlen. Hogy az állam és a nemzet érdekei megóvattassanak az ellenzék inaugu­rálta bankvita következményeitől, a kormány ime gondoskodik jelen javas­latában Magyarország érdekeiről. Az ellenzék viszont akkor lesz önmagához a legkonzekvensebb, ha a bankvita hátrányos következményeiből levonja a konklúziót és Magyarország egyensúlya érdekében az uj indemnitás mielőbbi átbocsátásával ekszpiálja a törvényhozás idejének tékozlás'ában elkövetett politi­kai hibát. Alispán a nép között. (Saját tudósítónktól.) A nemzetiségi kér­désről összeirtak hihetetlenül sok cikket, könyvet, brosürát és tanulmányt, elmondot­tak töméntelen zengő szónoklatot, előadói beszédet, kongresszusi szavalmányt és poli­tikai dikciót. Az ügy kétségtelenül meg is érdemli ezt az alapos megvitatást, ezt a szorgos, mélyreható kutatást és a szélső vé­lemények, ellentétes nézetek mérkőzését, különösen nálunk, ahol az ország kevés ré­szét kivéve, lépten-nyomon ennek a kér­désnek hatását, különböző megnyilatkozásait érezzük. S még a naiv ideákban, az iigyet­— Dávid, valamit mégis szeretnék, mielőtt meghalok, valamit szeretnék kezeid közé helyezni, hosszú esztendőkön át a legdrágább kincsemet. Dávid szivét diadalérzet járta át. Titkon mindig remélte, hogy a mesés gyöngysort ő fogja kapni. Milyen fönségesen illenék a felesége nyakára, ha estélyeiken az asztalfőn ül. De félt, hogy talán mégis egyik nővéré­nek jut majd. Most már talán nem kell félnie. — Mond meg, hol van, hadd hozzam ide. —- Köszönöm Dávid — s a kék szemek szeretettel simogatták végig. Ezzel a kis kulcscsal nyisd föl szekrényem baloldalát, ott a csipkekendőkön fekszik egy elefánt­csont doboz. Hozd ide. Dávidnak az ujjai szinte remegtek az iz­gatottságtól, amig engedelmeskedett. Ebben a kis dobozban pihen hát a feje­deimi ekszer. Oreg asszonyhoz hasonló. Modern no tűzmentes szekrényben tartaná. T/NJ°Ael,ta!ál0(1' mi fekszik e dobozban? — kérde halvany mosolylyal az anya Dávid rekedten felelt: — Tudom anyám! — A mesés gyöngyö­ket akarod nekünk adni... Laurának meg nekem. A haldokló szinte rémülettel tekintett reá: — A gyöngyöket ... Óh nem! Ugy ren­len véleményekben és a hasznavehetetlen tanácsokban is meg kell becsülni a jóindu­latot, amelylyel az ország békezavaró jelen­ségeit meg akarják szeliditeni. De minden elméletnél, a történelem tanu­ságaira és a külföldi példákra fektetett esz­méknél talán jobban megközelítette a nem­zetiségi kérdés igazi megoldását egy rövid beszéd, amelyet Krassószörénymegye alis­pánja mondott egy-két községházán, az árvízkárosultak részére jutott segélypénzek szétosztása közben. Igaz, maga az alkalom is olyan volt, hogy közelebb hozta a falvak román lakóit a hatóságokhoz. A seg'élyosz­tás, melyet a magyar állam és a magyar társadalom áldozatkészsége tett lehetővé, mindenesetre hálára nyitja föl a sziveket és a megnyilt sziv könnyen fogadja be a sze­retet magvait. De maga az alkalom nom tesz mindent, — amint az ököritói pénzkiosztás­nak példája mutatta. Ott a nagy sokáig ha­logatott segélyadást néhány kapzsi, vagy közömbös ember várta s vitte — ki a korcs­mába, ki a takarékba. Szép, szinte idillikusán egyszerű jelenet lehetett, mikor a krassószörényi alispán megjelent a faluházán és a zöld teritős, kecskelábú fenyőasztal mellett azt mondja a parasztoknak: — Kedves atyámfiai! A jó testvér nem hagyja el a testvért a bajban . . . Ebben a pár szóban, ugy és ott, ahol és ahogyan mondták, benne van a nemzetiségi kérdésnek nagy darab orvossága. Tapintato­sabban, okosabban alig lehetett volna a se­gélyt adni. Hogy ne érezzen abban semmi gőgöt, semmi lealázó nagylelkűséget, semmi fanyar alainizsna-izt. Az államhatalom, melylyel a politikusai szembeállítják, a ma­gyar társadalom, melyet ellenségének szok­tak festeni s a közigazgatás, mely ugy sze­repel az agitációban, mint az ő „elnyomója", mindez testvérként jelenik meg előtte s amit ad, amit adhatott, a testvéri köteles­ség megnyilatkozásaként adja s nem vár tőle mást, mint ép olyan, őszinte, nyilt test­véri érzést. Igaz, hogy nem mindenik nemzetiségi vármegyét ér oly sorscsapás, mint aminő tavaly a Délvidéknek ezt a részét érte s delkeztem, hogy azt halálom után eladják s árát egyenlő részekre fölosszák ... De ha a gyöngyöket akarod, Dávid ... — Nem . . . nem, anyám ! Dávid lélekzet után kapkodott. A csaló­dás nagyon is nagy volt. De hát mi lehet a dobozban ? — Kinyithatom, anyám? — Igen. S vidd el Laurádnak. Mondd én küldöm . Hosszú éveken át drága kincs gyanánt őriztem . . . most ráhagyom örökül. Fölpattant a doboz. Puha, selymes, szőke gyermekfürtök pihentek benn. Negyven év előtt vágta le az anyja keze . . . Negyven hosszú éven át őrizte drága ereklyeként . . . S Dávid meghatva, könnyezve omlott le az ágy mellé. A haldokló keze reszketve simitá fejét: — Édes fiam! Nagy csalódás ért, ugy-e ? A gyöngyöket vártad, de ha már akarod ... — Nem, nem anyám ; az áldásodat kívá­nom . . . csak az áldásodat . . . S az anya szivét édes boldogság remeg­tette meg. Ez megint az ő jó szőkefürtös kis Dávidja . . . Feléje nyujtá hideg, resz­kető kezeit s áldólag tette a fia fejére . . . És fonnyadt arcán forró könycseppek peregtek végig ... le a fia fejére ..' Az utolsó könycseppek ... A világ legdrágább gyöngyei . . . igy a többinek nem nyilik a segélykiosztás­hoz hasonló alkalma, amikor a testvériség­nek aprópénzre váltható ajándékait adják át a magyar hatóságok. De ha ilyen ki­emelkedő, különös esetek ritkán vannak is, a falu, a vidék élete azért bőven ad más alkalmat, amikor a közigazgatás emberein keresztül barátsággal, emberségesen, szere­tettel nyilatkozhatik meg a nemzetiségeket kibékítő, azokat hozzánk kapcsoló érzés. Elismerjük, nagyon nehéz, végtelen türel­met, szinte ember fölötti ideálizmust kivánó munka. Nehéz, mert meg kell küzdeni azok­kal, akik az ellentéteket hintik s akiknek talán könnyebb a nép lelkéhez férkőzni, mint a rideg, gyakran büntető szerepre hivatott közigazgatásnak. De a szerep nem lehetetlen és nem utópisztikus. A krassó­szörénymegyei beszéd hangja, akármennyire messze csendült az meg, arra mutat, hogy a nemzetiségi kérdést nem a tudósok fogják megoldani, hanem az a közigazgatás, amely­nek embereiben a nép fölismeri a szeretetet, a jóindulatot, a testvéri érzést. Tüdővész Biharmegyében. — Ötszáz ember belehalt. — (Saját tudósítónktól.) Megdöbbentő statisz­tikát állítgattak -össze Biharmegye járásai­nak főszolgabirái: alispáni rendelet folytán minden kör és járási orvos kimutatást ké­szített a pacienturája alá tartozó községek tüdővészes betegeiről. A kimutatást csak az 1910. évben kezelt, elhalt és gyógyitás alatt maradt betegekről vették föl, de nincs benne azoknak a számszerű összege, akiket a kór inficiált, vagy akikben a kór titokban lap­pang, igy is elkedvetlenitő képet mutat a tüdővész biharmegyei pusztításáról. Nincs a kimutatásba fölvéve a Nagyváradon kezelt és elhunyt tüdőbetegek száma sem, — a statisztika, amely tisztán Biharmegyére, a vidékre, a járások községeire vonatkozik, arról beszél, hogy ennek a szép, erős ma­gyar vármegyének a kivándorlás mellé so­rozható másik nagy ellensége, a tüdővész, egy évben ezren felül ragadja és jegyzi el az embereket a halálnak. Márciusban terjesztgették be jelentéseiket a főszolgabirák; most kapta meg az alispáni hivatal az utolsó iveket. Járásonkint a követ­kező betegmennyiségeket tüntetik föl az összefoglalt statisztikai lapok: 1910-ben Tüdővészes Ebből Járás beteg volt meghalt berettyóújfalui 30 24 vaskóhidi 19 5 keresztesi 62 43 magyarcsékei 20 5 cséffai 27 19 nagyszalontai 208 94 belényesi 143 23 központi 46 37 tenkei 29 9 margittai 88 88 székelyhídi 105 39 sárréti 75 56 derecskei 72 54 beóli 76 15 érmihcályfalvai 143 46 szalárdi 51 29 Szembetűnő, hogy a nagyszalontai és a margittai járás emelkedik ki arányszámai­val legkedvezőtlenebbül a többi járások számadatai közül. Legtöbb tüdőbetege volt a nagyszalontai járásnak: 208 ember közül 94 halt meg. A margittai járásban pedig a legmagasabb volta halálozási arányszám: 88' beteg volt a mult évben, mind a 88 meghalt. Összegezésül kitűnik, hogy 1910-ben Bi­harmegye területén 1194 tüdőbeteg állott gyógykezelés alatt. Meghalt közülök az év folyamán 586 tüdővésses.

Next

/
Oldalképek
Tartalom