Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-06 / 79. szám

2 DÉLMAGYARORSZAG 1911 április 6 egy órával hosszabbíttatott meg a Ház üléseinek tartama. Tiszteletben tartván az ellenzék akciószabadságát, egyúttal rája hárítottuk az akciójával járó felelősséget, ami időben kifejezve: másfél havi veszteséget jelentett. Ez elheredált idő boszulta meg utóbb magát a Ház munkásságán, teljesítő képességén, a budgetprovizóriumra szánt hónapok gyors elmúlásával. Aki ebben okozó volt: az ellenzék felelős érte. A kormány felelőssége az ország érdekeire terjed, amik fölött őrködnie és értük cselekednie kell. A parlamentben történőkért is, amennyiben a többség tényéről van szó, szintén a kormány felelős. De amit az ellenzék tesz, azért nem harithatni át a kormányra a felelősséget; az ellenzékiség sem felelőtlen. Hogy az állam és a nemzet érdekei megóvattassanak az ellenzék inaugurálta bankvita következményeitől, a kormány ime gondoskodik jelen javaslatában Magyarország érdekeiről. Az ellenzék viszont akkor lesz önmagához a legkonzekvensebb, ha a bankvita hátrányos következményeiből levonja a konklúziót és Magyarország egyensúlya érdekében az uj indemnitás mielőbbi átbocsátásával ekszpiálja a törvényhozás idejének tékozlás'ában elkövetett politikai hibát. Alispán a nép között. (Saját tudósítónktól.) A nemzetiségi kérdésről összeirtak hihetetlenül sok cikket, könyvet, brosürát és tanulmányt, elmondottak töméntelen zengő szónoklatot, előadói beszédet, kongresszusi szavalmányt és politikai dikciót. Az ügy kétségtelenül meg is érdemli ezt az alapos megvitatást, ezt a szorgos, mélyreható kutatást és a szélső vélemények, ellentétes nézetek mérkőzését, különösen nálunk, ahol az ország kevés részét kivéve, lépten-nyomon ennek a kérdésnek hatását, különböző megnyilatkozásait érezzük. S még a naiv ideákban, az iigyet— Dávid, valamit mégis szeretnék, mielőtt meghalok, valamit szeretnék kezeid közé helyezni, hosszú esztendőkön át a legdrágább kincsemet. Dávid szivét diadalérzet járta át. Titkon mindig remélte, hogy a mesés gyöngysort ő fogja kapni. Milyen fönségesen illenék a felesége nyakára, ha estélyeiken az asztalfőn ül. De félt, hogy talán mégis egyik nővérének jut majd. Most már talán nem kell félnie. — Mond meg, hol van, hadd hozzam ide. —- Köszönöm Dávid — s a kék szemek szeretettel simogatták végig. Ezzel a kis kulcscsal nyisd föl szekrényem baloldalát, ott a csipkekendőkön fekszik egy elefántcsont doboz. Hozd ide. Dávidnak az ujjai szinte remegtek az izgatottságtól, amig engedelmeskedett. Ebben a kis dobozban pihen hát a fejedeimi ekszer. Oreg asszonyhoz hasonló. Modern no tűzmentes szekrényben tartaná. T/NJ°Ael,ta!ál0(1' mi fekszik e dobozban? — kérde halvany mosolylyal az anya Dávid rekedten felelt: — Tudom anyám! — A mesés gyöngyöket akarod nekünk adni... Laurának meg nekem. A haldokló szinte rémülettel tekintett reá: — A gyöngyöket ... Óh nem! Ugy renlen véleményekben és a hasznavehetetlen tanácsokban is meg kell becsülni a jóindulatot, amelylyel az ország békezavaró jelenségeit meg akarják szeliditeni. De minden elméletnél, a történelem tanuságaira és a külföldi példákra fektetett eszméknél talán jobban megközelítette a nemzetiségi kérdés igazi megoldását egy rövid beszéd, amelyet Krassószörénymegye alispánja mondott egy-két községházán, az árvízkárosultak részére jutott segélypénzek szétosztása közben. Igaz, maga az alkalom is olyan volt, hogy közelebb hozta a falvak román lakóit a hatóságokhoz. A seg'élyosztás, melyet a magyar állam és a magyar társadalom áldozatkészsége tett lehetővé, mindenesetre hálára nyitja föl a sziveket és a megnyilt sziv könnyen fogadja be a szeretet magvait. De maga az alkalom nom tesz mindent, — amint az ököritói pénzkiosztásnak példája mutatta. Ott a nagy sokáig halogatott segélyadást néhány kapzsi, vagy közömbös ember várta s vitte — ki a korcsmába, ki a takarékba. Szép, szinte idillikusán egyszerű jelenet lehetett, mikor a krassószörényi alispán megjelent a faluházán és a zöld teritős, kecskelábú fenyőasztal mellett azt mondja a parasztoknak: — Kedves atyámfiai! A jó testvér nem hagyja el a testvért a bajban . . . Ebben a pár szóban, ugy és ott, ahol és ahogyan mondták, benne van a nemzetiségi kérdésnek nagy darab orvossága. Tapintatosabban, okosabban alig lehetett volna a segélyt adni. Hogy ne érezzen abban semmi gőgöt, semmi lealázó nagylelkűséget, semmi fanyar alainizsna-izt. Az államhatalom, melylyel a politikusai szembeállítják, a magyar társadalom, melyet ellenségének szoktak festeni s a közigazgatás, mely ugy szerepel az agitációban, mint az ő „elnyomója", mindez testvérként jelenik meg előtte s amit ad, amit adhatott, a testvéri kötelesség megnyilatkozásaként adja s nem vár tőle mást, mint ép olyan, őszinte, nyilt testvéri érzést. Igaz, hogy nem mindenik nemzetiségi vármegyét ér oly sorscsapás, mint aminő tavaly a Délvidéknek ezt a részét érte s delkeztem, hogy azt halálom után eladják s árát egyenlő részekre fölosszák ... De ha a gyöngyöket akarod, Dávid ... — Nem . . . nem, anyám ! Dávid lélekzet után kapkodott. A csalódás nagyon is nagy volt. De hát mi lehet a dobozban ? — Kinyithatom, anyám? — Igen. S vidd el Laurádnak. Mondd én küldöm . Hosszú éveken át drága kincs gyanánt őriztem . . . most ráhagyom örökül. Fölpattant a doboz. Puha, selymes, szőke gyermekfürtök pihentek benn. Negyven év előtt vágta le az anyja keze . . . Negyven hosszú éven át őrizte drága ereklyeként . . . S Dávid meghatva, könnyezve omlott le az ágy mellé. A haldokló keze reszketve simitá fejét: — Édes fiam! Nagy csalódás ért, ugy-e ? A gyöngyöket vártad, de ha már akarod ... — Nem, nem anyám ; az áldásodat kívánom . . . csak az áldásodat . . . S az anya szivét édes boldogság remegtette meg. Ez megint az ő jó szőkefürtös kis Dávidja . . . Feléje nyujtá hideg, reszkető kezeit s áldólag tette a fia fejére . . . És fonnyadt arcán forró könycseppek peregtek végig ... le a fia fejére ..' Az utolsó könycseppek ... A világ legdrágább gyöngyei . . . igy a többinek nem nyilik a segélykiosztáshoz hasonló alkalma, amikor a testvériségnek aprópénzre váltható ajándékait adják át a magyar hatóságok. De ha ilyen kiemelkedő, különös esetek ritkán vannak is, a falu, a vidék élete azért bőven ad más alkalmat, amikor a közigazgatás emberein keresztül barátsággal, emberségesen, szeretettel nyilatkozhatik meg a nemzetiségeket kibékítő, azokat hozzánk kapcsoló érzés. Elismerjük, nagyon nehéz, végtelen türelmet, szinte ember fölötti ideálizmust kivánó munka. Nehéz, mert meg kell küzdeni azokkal, akik az ellentéteket hintik s akiknek talán könnyebb a nép lelkéhez férkőzni, mint a rideg, gyakran büntető szerepre hivatott közigazgatásnak. De a szerep nem lehetetlen és nem utópisztikus. A krassószörénymegyei beszéd hangja, akármennyire messze csendült az meg, arra mutat, hogy a nemzetiségi kérdést nem a tudósok fogják megoldani, hanem az a közigazgatás, amelynek embereiben a nép fölismeri a szeretetet, a jóindulatot, a testvéri érzést. Tüdővész Biharmegyében. — Ötszáz ember belehalt. — (Saját tudósítónktól.) Megdöbbentő statisztikát állítgattak -össze Biharmegye járásainak főszolgabirái: alispáni rendelet folytán minden kör és járási orvos kimutatást készített a pacienturája alá tartozó községek tüdővészes betegeiről. A kimutatást csak az 1910. évben kezelt, elhalt és gyógyitás alatt maradt betegekről vették föl, de nincs benne azoknak a számszerű összege, akiket a kór inficiált, vagy akikben a kór titokban lappang, igy is elkedvetlenitő képet mutat a tüdővész biharmegyei pusztításáról. Nincs a kimutatásba fölvéve a Nagyváradon kezelt és elhunyt tüdőbetegek száma sem, — a statisztika, amely tisztán Biharmegyére, a vidékre, a járások községeire vonatkozik, arról beszél, hogy ennek a szép, erős magyar vármegyének a kivándorlás mellé sorozható másik nagy ellensége, a tüdővész, egy évben ezren felül ragadja és jegyzi el az embereket a halálnak. Márciusban terjesztgették be jelentéseiket a főszolgabirák; most kapta meg az alispáni hivatal az utolsó iveket. Járásonkint a következő betegmennyiségeket tüntetik föl az összefoglalt statisztikai lapok: 1910-ben Tüdővészes Ebből Járás beteg volt meghalt berettyóújfalui 30 24 vaskóhidi 19 5 keresztesi 62 43 magyarcsékei 20 5 cséffai 27 19 nagyszalontai 208 94 belényesi 143 23 központi 46 37 tenkei 29 9 margittai 88 88 székelyhídi 105 39 sárréti 75 56 derecskei 72 54 beóli 76 15 érmihcályfalvai 143 46 szalárdi 51 29 Szembetűnő, hogy a nagyszalontai és a margittai járás emelkedik ki arányszámaival legkedvezőtlenebbül a többi járások számadatai közül. Legtöbb tüdőbetege volt a nagyszalontai járásnak: 208 ember közül 94 halt meg. A margittai járásban pedig a legmagasabb volta halálozási arányszám: 88' beteg volt a mult évben, mind a 88 meghalt. Összegezésül kitűnik, hogy 1910-ben Biharmegye területén 1194 tüdőbeteg állott gyógykezelés alatt. Meghalt közülök az év folyamán 586 tüdővésses.