Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)
1911-04-01 / 75. szám
1911 április 1 DELMAGYARORSZAG 111 április 1 reíi. ma nem kiset)1 int a minő h»' diktálóbb ereji ta, nem kiseW u ember Abe1 szerelemről ir n azért marti' ipott dolgoM1 liogy olyasro1' mdtak ol, pf írre is ráterelni licséretit irvá' 'kópüekkel k a szájukat II, s épületes vonatkozólag )r fölhagyni1 jciológiát, töH[ colgatásba, ek a ránco" — hogy «' íyében, ínelf imályos értét nem ott van em ünnepély6' •ámákra, an"' zálódnak, ott ki jobb szere" szobrász, a^ hidra alakját nányozók sz"' a szerelembe® s mennyit it nyújt sot el, de azét' ssebb tárgyuk élnek róla 6' egy különb' cet a dog"18 vállalták bo1' fenyegetni 8® tünket attól rformább l®8' tjük belőle 1 esz benne s megmar^ sorsainknál1' az emberek81 ; s ő az, »K' zükségleteiá' ahelyezi ők6' őket, bogi gon. Nélkül6 világegyet®1" , rajta, a11"' gyék a hob3' itt kettesbe" lulva mind®' ínyek a gyaf k a külváre; ;ét, ez az«r iák. Nagy0' tet önmag*' ítüket és leseknek k® Bt és a z®"6 ordanak & | im tudná'1* l és barn'0' ínegfinomi"1* ondoskodéi"' bereket, cját az ®l°1' ; konfig®^ ikhoz, iklákkal Vj a levegő^ ormák . színezi ökot' Mint a pusztában levő délibábok csalogatják az utast, rászedve őt, a szerelem is, oz a soha jelen nem levő, de mindig lehehetséges, csinálja az ő légiós kísértéseit életünk fölött. Minden érzésünkhöz távlatot ád. Mert ha igaz is, hogy a művészetekhez vezeti azokat, akik nem ismerték őket, az is áll, hogy aki mély emóciót kap tőlük, az a szerelemhez vezeti őket. Költészet és zene végén ott áll, mint egy ködbe vesző szobor a parkban, a sétány végén s nem szemlélhetsz még egy szép alkonyodást sem, az álmodozás, mely eloldoz a hétköznapi élettől, alattomosan feléje ne térítsen. Nehéz beszélni a szerelemről, mert ha meg nkarjuk fogni, le kell róla szedni a retorika minden fátyolát. De ime itt a vallomás, hogy az ember nem elég magának. S mig a szüzesség oly büszke, alázatosság van benne. Ám ez nz alázatosság nem marad soká érintetlen. A gőg belesiklik őrzéseinkbe, hozzátartozni ós uralkodni akarunk s a szavak önmaguktól ezt «• kettősséget fejezik ki: rabszolgának lenni ós hódítani, szolgálni ós uralkodni, ime ellenmondó képeik. A szerelom azt kívánja, liogy ne csak uz állapotunk, hanem a képességünk szerint éljünk. Elvon bennünket az egyiktől, hogy a többieknek adjon. Szabadságunk kiáltása ő. Miután annyit éltünk másoknak, kimondja ahoz Való jogunkat, hogy magunknak is éljünk. Fölösleges és kiküszöbölhetetlen egyszerre s minden lénynek megszerzi azt az ünnepet, azt az apotézist, moly a létezését jusztifikálja. Nélkülo minden előrelátott lenne. Nélküle az lenne a sorsunk, hogy összetévesztenők személyünket azzal a kis szögletével, melybe a szokások bekerítették. Do a szerelom szóttöri ezeket a mesterséges rácsokat, minden erőnkbe lolket önt s az a lélek, melyben a szerelem fölkelt, olyan, mint azok a tájak, miken éjszaka máglyák gyuladnak, tüzek felelnek egymásnak és fénytornyok jeleket üzennek keresztül a tengerekon. Nem hiuságos az abszolútnak az a szomjazása, melyet a szerelem ébreszt. De hogyan elégítik ki a legtöbben? Mikor azt hiszik, szentnek, akkor mindössze csak megpróbálnak Pár gyönyörűséggel többet lopni bele a rendes életükbe s nem egy uj urnák a szolgái, hanem a szerelem aranytálcáján mindössze a hiuságuk apró örömeit szerviroztatják. Csaknem mindnyájan ugy teszünk, mintha egyetlen lénnyel való találkozásra aspirálnánk. De hogyan találjuk taeg, ha nem tudjuk megszerezni? Hogyan jönne eL ha nem készítettünk e!ö mindent az ő számára? Talán mégis megjelenik majd a küszöbön. De ha nem tettük magunkat méltóvá rája, el fog tűnni s elvesztjük, a mi hibánkból. Az önszeretet mezői zsúfolva vannak, de nagyon kevesen tudnak küzdelmes föltörekvéssel a szerelem magaslatára érni. Onnan aztán mindent máskép látnak. Az életnek más értelme van onnan fönnről. Hozzájuk érünk anélkül, hogy sejtenők őket, az egyetlen szerelemmel hetöltöttekot. Érzésük megérdemli a titokzatosságát: rájuk világit, anélküj, hogy mink •s észrevehetnők; nap, amely befelé világit, köztünk járnak, szüzén ami középszerűségünktől, mosolygón, egyszerűen, titokzatosan. Elkészülhetne^ minden komédiára, mellyel a hiúság minket elhalmoz, mert van bennük Valami valóságos s ha újból biztosak és nyugodtak akarnak lenni, csak vissza kell fordultok az ő titkuk felé. Szégyenkezés nélkül közeledhetnek a remekművek felé, mert bennük Van az élet müve. Nemcsak pár ny'lat kaptak a szerelemből, hanem az ijj is az övék. Az ilyen szerelmek oly ritkák és szépek, ) °gy ugy látszik először, külön nevüknek kel"e lonniök, nehogy boleoivadjanak abba a jó|Vb°' melyet ráadtak a többiekre is. Azonban t van igy is. A szerelem valójában mindig tittzatos vezető. Mindig meglátni a bűnöket, teremt, de ezek nincsenek többen, mint az önfeláldozások, miket szül s amiket nem látni. Kiemel a középszerűségünkből s ha az emberek kétkednek rajta, azért van, mert egyik végletbe ép ugy dobhatja őket, mint a másikhoz, az áldozathoz ép ugy, mint a gazsághoz s mert a jóra ép oly veszedelmes, mint a rosszra. A leggonoszabb szerelmesek fölött is ott lüktet egy pillanatra az abszolút illúziója. A legnyomorultabbaknak is szerez pár pillanatnyi ragyogást, mintegy azt a gondolatot sugalva nekik, hogy egészítsék ki egymást egymásban. S a legszegényebb szerelmekben is ugy tündökölnek ezek a pillanatok, mint magános gyémántok. Egy szerelemmel élni végig az életet, ez a nőknek föntartott nagyság, ez a legnemesebb ós legteljesebb asszonyok szentsége és dicsősége. A férfit visszatartja tőle sok egyéb gond — méltóságnak, becsületnek, de legtöbbször munkának hívják. Az a férfi, aki egészen beleveti magát egy szerelembe, végül kisebbedik vele ós elárul egy kötelességet. Az asszony, aki egy szerelemnek adja magát, hivatást teljesit és személyének legteljesebb kifejezésére akadt. Az emberek véleménye nagyon jól tudja ezt. S mindig szemére fogja vetni Antoniusznak, amért csak őrült szerető és Kleopátriának, amért csak nagyravágyó királyasszony volt. A férfi célja alkotni, a nőé szeretni. S alkotásra képtelen volna a férfi, ha ez a szerelem nem segítené. Cavallero. A föídimádó asszony. — Jelenet a főkapitány szobájában. — (Saját tudósítónktól.) Pénteken délelőtt beállított Somogyi Szilveszter dr, főkapitány szobájába egy tipikus szegedi parasztasszony, öregedő areu, de kackiásan öltözött, selyemruha volt rajta és a nyakán vastag aranyláncon aranymedaillon lógott, a kezében pedig napernyőt szorongatott. Amint a szobába lépett, a főkapitány már tisztában volt vele, hogy mit akar az asszony: ma ugyanis már nyolcadikszor kopogtatott be a főkapitányhoz és minden alkalommal ugyanegy dolog miatt, olyan kéréssel, amit semmiféle fórum nem teljesíthet neki. A parasztasszony azonban fanatikusan bizik benne, hogy van még és kell lennie valamiféle hatalomnak, amely igazságot szolgáltat neki. Háza mellett egy kis üres telkecskéje és virágos kertje volt a Szilléri-sugáruton, nem tartozott senkinek, egy fillérrel sem, nem vétett még egy parányi szúnyognak sem és mégis kitették a saját házából, kiforgatták saját telkecskéjéből. Minden törvényes uton, egy vagyonközösségi pörből kifolyólag történt, — de az aszony hallani sem akar arról, hogy ilyesmi is létezik a világon. Minden szavába burkoltan sirja bele azt a gondolatot, hogy az urak huncutok, mert az ő megkérdezése és beleegyezése nélkül elárverezték a kicsike kis birtokát, amely négyezer koronánál sem ér többet, de az asszonynak nem is az a fontos, hogy mennyi aprópénzre lehet átváltani az ingatlanát, hanem az, hogy az ő kis háza, telkecskéje és virágos kertje élete végéig az övé maradjon. Azon a birtokocskán éltek a parasztősei, ő is ott született és ott is akarja örökre lehunyni a szemét. — Nos, mi ujat hozott, Rozsinó ? — kérdi tőle a főkapitány. — Segedelmet akarok, kérem. — Megmondtam már, hogy a rendőrség a maga dolgában már nem tehet semmit. Elintézte azt a bíróság ós amit a bíróság kimondott, azon nem lehet változtatni. — Dehogy nem, dehogy nem. Az urak nem akarnak változtatni, pedig az nem igazság ám, hogy elveszik az én kis házamat, meg telkemet, pedig nem tettem semmi rosszat. — Nem vették azt el, hanem elárverezték. — Antul inkább, mert nem tartoztam én senkinek a világon, hogy dobra üssenek. Kidobtak a saját házamból, a hordóim ott száradnak el az udvaron és a bútorjaim szanaszéjjel vannak és nincs hová a fejemet lehajtani. Hát igazság ez, ilyen szégyent hozni a fejemre. Könybe lábbadt a szeme az asszonynak. A főkapitány megsajnálta s most már nyolcadszor akarta vele megértetni, hogy az „urak a törvény és az igazság értelmében cselekedtek'. És újra elmondta a következőket: — Nézze Rozsiué, majd megmagyarázom a dolgot, hátha megérti már. Ne szóljon most, hanem hallgasson meg. Magának volt egy háza egy kis virágoskerttel a Szilléri-sugáruton. Az a birtok még nemrégen teljes egészében a magáé, Rózsi Jánosnéé volt. Maga az üres teleknek egynegyedrészét a testvérére, Varga Józsefre iratta, mert Varga kapálta a szőlőtőkéket és ő adta el a megtermett bort. A testvére néhány hét előtt otthagyta magát, de a teleknek a negyedrészét, ami az ő jogos tulajdona volt — értse meg: jogos tulajdona, mert maga iratta rá — eladta Radó Soma füszerkereskedőnek, aki a maga szomszédja. A telek negyedrésze tehát Radó jogos tulajdonába került s most már a maga háza ós a maga saját telke vagyonközösségre jutott a Radó kis telkével. A törvény szerint a maga birtoka ekkor közös tulajdonná lett és ilyen esetekben a törvény azt mondja, hogy vagyonközösség esetében, ha békés uton nem tudnak megegyezésre jutni, joga van akármelyik félnek a bíróság utján megszüntetni a vagyonközösséget. Maga békés uton nem akart megegyezni Radóval, maga továbbra a saját házában akart lakni és továbbra is ragaszkodott ahoz, ami a magáé. Radó ellenben pört indított maga ellen a vagyonközösség megszüntetése miatt. Maga kapott egy kékszínű idézést, de nem hederített rá semmit és nem jelent meg a tárgyaláson. Itt volt a hiba. A bíróság elmakacsolta az ügyet ós a pört maga vesztette el, Radó pedig megnyerte. Ezután a bíróság elrendelte, hogy az egész birtokot nyilvános árverésen adják el. Az árverést megtartották, a maga házát és telkét Radó vette meg, mert S igért érte legtöbbet. A befolyó pénzből a maga birtoka fejében négyezer korona lett a magáé, ezt a pénzt a telekkönyvnél minden pillanatban átveheti. Most már sem a házból, sem a telekből még egy talpalattnyi hely sem volt többé a magáé. De maga még ezután sem akart onnan kihurcolkodni. Erre Radó eljött hozzám és kért, hogy lakoitassam ki magát. Nekem ez a törvény szerint kötelességem volt és kénytelen voltam a bútorait rendőrök által kivitetni a Radó házából. — Az az én házam kérem — vágott közbe az asszony — onnan nem lehet engemet kitenni, ha igazság van. De kitettek és most a szabad ég alatt vannak a bútoraim. Én az én házamat ós a kis telkemet akarom és az mind az enyém, akármit is csinálnak az urak! — De értse meg, minden a törvény és az igazság szerint történt. — Az nem lehet igazság, hogy szűr alatt eljátszották az én házamat, ahol születtem ós ahol meg akarok halni. Jaj, jaj, istenem, ilyen szégyent az én fejemre. Oda a kis földem, a virágos kertem, pedig azt még az istennél is jobban szeretem és ha igazság van és isten van, nem enged elszakadni tőle. Nem engedi, hogy koldussá legyek .. . — Négyezer koronája van magának, miért nem veszi föl? — Az nem kell nekem, csak a földemet ^karom vissza . . . Tessék irni egy cédulát, ho^y vissza mehetek a saját portámra. — Azt nem lehet, Rozsiné. — Akkor elmegyek a főkapitányhoz! — Én vagyok a főkapitány. — De elmegyek egy másikhoz, aki majd igazságot tesz ós ód cédulát, hogy visszame* hessek a földemre. I