Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-21 / 91. szám

1911 II. évfolyam, 91. szám Péntek, április 21 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, í ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN : c=i Korona-utca 15. szám t=i | egész évre . K 24-— félévre . . . K 12 — Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., negyedévre. R 6'- egy hónapra K Vc=a Városház-utca 3. szám a J, Eflyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28'— félévre . . . K lónegyedévre . K V— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 m Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 A véderőreform kilátásai. Irta Werner Gyula dr. Annyit a legtartőzkodóbb elme is kénytelen elismerni, hogy a katonai kérdések elintézése a nemzetnek, sőt merem állítani, az országgyűlés valamennyi pártjának érdekében áll. S akármily elszántan és szivősan fogja is teljesíteni az ellenzék ellenőrző kötelességét s akármennyi parlamenti akadályt halmoznak is föl annak útjába, biztosra veszem, hogy nagy kövek esnek le valamennyi párt szivéről azon a napon, mikor e javaslatokat megszavazza. Ez a, — habár gondosan eltitkolt — általános megkönnyebbülés érthetővé válik, ha tekintetbe vesszük, hogy mióta ez a kérdés, — csaknem tíz éves — a magyar politika vizeibe dobatott, azóta a magyar közélet fölcsapkodó hullámai nem tudnak elpihenni. Ami pusztulás és rombolás e kérdés nyomában járt, annak anyagi és erkölcsi kárai fölérnek egy kisebb fajta háborúval, még pedig egy vesztett háborúval. Most a létszámemelés újra az ajtónkon kopogtat. A koalicionális többség a tavalyi hó sorsára jutott. Más a kormány, más a többség, más a politika. És gyökeresen más a helyzet is. Hogy a Khuen-Héderváry kormányának okvetlenül sikerüljön, ami előtte három kormánynak nem sikerült, abban az időnek is nagy része van. A nemzet azóta szegényebb lett igen sok illúzióval s gazdagabb igen keserű, de józanságra oktató csalódással. Ha múltkori nagy ellenállása nem végződött volna az ellenzéki pártok hatalomra való jutásával, akkor talán most újra neki lehetne vinni fejjel a falnak. Ám a nemzet tudja már, hogy amig erőviszonyai teljesen meg nem változnak, sorsa nagy fordulását ép oly kevéssé várhatja az ellenzéki politikusoktól, mint a volt szabadelvüpárt államférfiaitól. Négy esztendeig a „nemzet vezérei" intézték az ország sorsát. Nos, milyen eredménynyel? Beváltották-e mindazt, amit az ellenzéki padokon Ígértek? Hatalmasabb és függetlenebb lett-e alattuk az ország? Megjavitották-e a közerkölcsöket? Más eszközökkel és külömbül kormányoztak-e, mint ahogy az általuk évtizedeken át ostorozott szabadelvüpárti miniszterek kormányoztak? Akik a véderő átalakítására vonatkozó javaslatok beterjesztését avval a reménységgel üdvözlik, hogy annak törvényerőre való emelkedését minden eszközzel megakadályozzák, ha azok azt hiszik, hogy küzdelmükkel a társadalom széles rétegelt, sőt magát a nemzetet magukkal ragadhatják: nem jól figyelték meg a neipzet lelkiállapotát. Hitükben és szápijtásukban csalódni fognak. Egy nemzet se szereti kevésbé a fölmelegített küzdelmeket mint a magyar nemzet. Hogy hét izben nyúlt fegyverhez szabadságáért és az idegen uralom lerázásáért, ez nem bizonyít állitásom ellen. Mert e szabadságküzdelmek drámailag, a hősök elbukásával végződtek, a vezérlőbizottság harca ellenben a hatalomrajutásukban, tehát idillikusán. Hogy azt, amiért küzdöttek s a nemzetet küzdelembe vitték, a hatalom birtokában meg nem valósították: az a nemzet beléjük vetett hitét végleg megingatta. A megcsalódott nemzet tudni sem akar az ő harcukról. A köztudatban a létszámemelés kérdése el van intézve. Csak annak parlamenti megvitatása van hátra. E viták azonban legyenek bármily hevesek és élesek, a közvélemény lelkét lángra gyújtani nem tudják. tága elevenebb, mint a tudományos értekezéseké vagy a mozgóképeké, olyan érdemeket szerez, amelyek nem szorulnak dicséretekre s annál kevésbé magyarázatra. Van végre a ciklikus előadásoknak még egy neme, amelynek a célja, rációja s a haszna, a kulturális értéke azonnal szembeszökő. Amikor egy színház mintaszerű előadásokban mutatja be egy-egy világzseninek valamennyi munkáját, vagy munkáinak egész sorozatát. Ha Németország egy-egy nagy, vagy kisebb városában és épen olyan időben, amikor arrafelé legnagyobb az idegenjárás, sorozatos előadásokban hozzák színre Mozart, vagy Wagner remekmüveit, még pedig olyan előadásokban, amelyekben a főfeladatokat a világ minden részéből összeszedett, legjobb mii vészi erők látják el, amelyekben a zene- és énekkar, meg a rendezés működése egyenrangú a szemenszedett szólisták művészi előadásával s amelyeknek a tökéletessége végett a színház gondosság és minden csekély részletre kiterjedő figyelmesség dolgában csodákat müvei: ez bizonyára olyan kulturális munka, amelynek a „miért"-jét nem kell keresgélni. Hogy az a Schakspere-ciklus, amelyet a Nemzeti Szinház legközelebb rendez, szintén nem szorulna semmiféle magyarázatra, már nem mondható ilyen határozottan. Azt persze, hogy Shaksperenek bármelyik munkáját bármikor adják a Nemzeti Színházban, egészen fölösleges megokolni. De arra a kérdésre, hogy a ciklusos előadásoknak mi a célja? — már nem ilyen egyszerű a felelet. A különböző kategóriákba osztályozható sorozatos előadásokból rendesen minShakspere-ciklus.*) Irta Ambrus Zoltán. Ha a bécsi Burgszinház azoknak a fanatikus Goethe-tisztelőknek a kedvéért, akik a színpadon is élvezni óhajtják Faust-nak mind a két részét, színre hozza nemcsak az első részt, a drámai költeményt, hanem a másodikat is, a filozófiai költeményt és pedig — annak ellenére; hogy a két rész között kevesebb a közösség és kapcsolat, mint a különbözőség és a szóttagoltság — a második részt közvetetlenül az első után adatja elő, két egymásután következő este, ugy, hogy a Faust-előadások egybefüggésót, mint valami egyhuzamban be nem fejezhető esküdtszéki tárgyalást, csak egy hosszabb pihenő szakítja meg, mert se a lelkesedés, se az átszellemültség, de még [a fanatizmus se teszi képessé rá az embert, hogy egyhuzamban nyolc-tíz óra hosszat figyeljen a színházi előadásra — hát ennek az intézkedésnek a célját könnyű kitalálni és a rációját nem igen lehet vitatni, noha kérdéses, hogy akár az ilyen előadások is ébren tarthatják-e a nézőben a hangulat óhajtott és várt egységességét s noha mindig vitás marad, hogy a második rész előadásának egyáltalán van-e értelme. Hasonlóképen könnyű kitalálni, miért történik, ha ugyanez a bécsi Burgszinház egymásután következő előadásokban hozzlt színre Shaksperenek a „király•) A budapesti Nemzeti Szinház a héten kezdi meg tizenhárom előadásra tervezett Shakspereciklusát. drámái "-t, olyan nézők számára, akik valamennyi királydrámának az előadásán meg akarnak jelenni s akik, nem rendelkezvén mindannyian a tárgyalt korszakokat a részleteiben is megvilágító aprólékos históriai ismeretekkel, ezeket az előadásokat jobban megértik és élvezik, ha még friss emlékezetükben van a históriai előzmény, mert hiszen ezeknek a daraboknak, amelyek tulajdonkópen egy hosszú időn át tartó nagy háborúságnak az egyes fejezeteit foglalják különböző rangú és hangú jelenetekbe, legjobb és okvetetlenül szükséges kommentárja: a történelmi praemissa, a chronológiai sorrendet feltüntető és az események logikáját megvilágító előzmény alapos ós részletes ismerete, tehát az egyes -részeknek nyomban egymásra következése. Nem szorul magyarázatra az sem, miért hozzák színre az operaházak Wagner tetralógiáját sorozatos, egymást gyorsan követő előadásokban; itt is, mint az előbb emiitett esetekben, tulajdonképen egyetlenegy, óriási munkáról van szó, amelyet azonban egyszerre lehetetlen előadni, csak négy részre tagoltan, négy este. De a tetralógia szinrehozatala is ugyanarra a közönségre számit: olyanokra, akik az egész müvet akarják élvezni, akik az egész alkotásból kiáradó hangulat-tömeg befogadását szomjazzák, de minthogy ezt egyetlenegy este nem érhetik el, olyan hamar jelentkeznek érte, amilyen hamar csak lehet. Ha egy szinház efóle sorozatos előadásokat rendez, a tudományos színházak segítségére siet s az ismeretterjesztés szolgálatába állva a maga külön színpadi erőivel, amelyek ha-