Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-16 / 88. szám

1911 II. évfolyam, 88. szám Vasárnap, április 16 DELMAGYARORSZAG K8zjM»nU szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 9 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN 9 TELEFON-SZAM: " Korona-utca 15. szám c=i | egész évrt. R 24'— félévre . . . R 12-— egész évre . K 28'— félévre . . . K 14 - | Szerkesztőség 835 c=i Kiadóhivatal 836 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., I negyedévre. K 6'— egy hónapra K 2'— negyedévre. K V— egy hónapra K 2'40 Interurbán 835 Városház-utca 3. szám c=> j, Egyes szám ára 10 fillér Egyes szám ára 10 fillér J, Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Húsvéti harangok. Mély zengésű, erős bugásu harangok, ahogy beszélik nekünk a föltámadást, a megújhodást, fölfigyelünk és arról a húsvétról gondolkozunk, amelynek nem jött még meg a hajnaíodása, amelynek csak csillagos, sejtelmes vigiliáján vagyunk s amelyet még csak szólítgatunk a bizakodás, a reménység nagy pillanataiban, a szakadatlan munka lélegzetvevő szüneteiben, mondván: ez lesz a magyar húsvét, ez lesz a magyar húsvét. Mert minden esztendőbea megérjük a templomi halleiuját, minden esztendőben megmerülnek a vallás hivői a húsvét misztikumában, de nem jött még meg a napja magyar társadalom regenerálódásának, magyar kultura nagyságos ünnepére még nem szólhatnak mély zengésű, erős bugásu harangok. Azokon a barázdákon, miket a magyar megújhodás nagy szántó vetői lepnek el, még nincs ott az ünnep, a nyugodalmas, az eredményeken szemlélődő ünnep csöndje. Ott még a munka hevesen tűző napjában fürödnek az arcok, ott még csikordul a régi gondolatok, meddő ugarok testébe vágódó ekék kereke, lánca, vajúdnak az energiák és „7ja fefjuffanaá a fevefefc." — Örök mozgó, végtelen zenére. — Moziban. Zaj és zene, Félhomály, léha beszéd, Elringat száz üteme, Lelkem már nyitja szemét S távolba, álomba lát, Mint delejes betegek. Első szám. (Színes, szomorít ) „Ha lehullattak a levelek." Jancsi és Juliska a kertben Két kicsi árva gyerek A vászon riadva ellebben: Juliska, szegényke, beteg! Levél jön a lepedőre: Meghal Juliska őszre, Ha lehullatlak, (bus zene, Rossz zene, uj zene, divatos) Az első levelek! A vászon bánatosan száll. Uj kéj). Nyárvégi alkony. A levél hullásra készen vár, Falevél múlásra készen már, Piros, mint láz beteg arcon, Juliskát elfödi az alkony. Jancsi félve, osonva Ki az erdőbe ered, Hol bíborosán hervadozva Hullani készülnek a porba Az első levelek. {Zene. Bánatos. Régi. Merengő, feszülnek az izmok. Az, amit igazán magyar társadalomnak neveznénk, amire büszke szeretettel mutatnánk rá, hogy ime, ez magyar kultura, a világ csodaszép koncertjében egy diadalmas, méltó hang, még nincs meg, nem született meg, nincs itt. Várni, igen, várni merjük, remélni szabad, de látnunk még nem adatott meg. Hiszen ez most a „robbanó ország", ahogy egyik messze néző poétánk mondotta, az ekszplóziók, a kirobbanások országa, a teremtő akciók és cselekvő kiindulások porondja. Politika, ipar, kereskedelem, művészet, oktatás, közélet ennek a lázas szülemlésnek a jegyében áll, a munka büszke glórioláját hordozza fején. Ez a nagy kiegyenlítődés, a nehéz, hosszú ekszpiáció annyi mulasztás, annyi terméketlenség, annyi frázis után. Planétaváltozás történt a magyar égboltozaton s ezzel az uj konstellációval eltolódások járnak, uj elhelyezkedések, uj távlatok. Nehezen és lassan történik mindez, mint ahogy a nagy természeti átalakulások sem máról-holnapra történnek, s a nyomukat, a lassú- lépésük nyomát alig látni, pedig minden perc egyet lép feléjük, minden pillanat segit hozzá, minden hullámcsapás és minden Mintha egy régi, egy égi tájról.) Most sóhajt elsőt az erdő. Mi lesz most Juliskából ? Jancsi kötényét veszi kezébe S az első esett levél Belehull az ölébe. És hull a másik és hullnak váltig S megtelik már a kötényke. És Jancsi szépen Kötözi őket a fákra, Nem hull le egyetlen egy sem e tájra! Uj zene. Ujjongó, vígan zsibongó. Jancsi és Juliska ketten. A halál tovaszáll, ó élni oly jó S ujulni uj kikeletben! Vége, Kipirult arcok a csendben Lobogó szivek a csendben. Ó Anna, szerelmem, szentem, Dobogó szivedre jó volna ma tennem Dobogó szivemet, (Álom!) Juliskám, beteg és örök szerelmem, Hervad a vágy e világon, Hervad e földi és gyönyörű kertben Az örömöd, hervad az arcod, De én, a meséknek gyermeke, tettem Egy csodát Anna, mely harsog, Csodát, mely örökre megőrzi neked Mindazt, mi szép volt és ép volt teveled, Tovább élsz zengőn és megilleted A jövendő, veszendő, esendő sziveket,. Ha lehullanak (zene, örök zene) Ha lehullanak is a levelek! .Juhász Gyula. szélrezdülés fontos, egyértékü komponensük. Nehezen és lassan megy az átalakulás, mert, a legideálisabb törekvéseknek, a legértékesebb gondolatoknak elébe szegzi érchomlokát a mult, a maradiság, a bizalmatlanság, a patologikus ragaszkodás. Mindenki tudja, hogy itt hiába volt meg az ég és föld minden áldása, hiába voltak meg a kiválasztott kevesek, a világító intelligenciák: itt mindezekkel szemben csak a bűnök, a frázisok, a nagyképüsködés, az Európába beilleszkedni nem akarás és nem tudás diadalmaskodtak. Ha csak frázisok hangzottak el harmincmillió magyarról, magyar imperializmusról, itt a nagy mondatok görögtüze lobogott és hazudott elénk magyar Potemkin-falvakat, de épitő, alkotó munkának híjával voltunk. Irtózatos vádiratot lehetne itt összeírni, egy rettenetes j'accuse-t lehetne kiáltani — sokan már róják is, sokan már kiáltják is — értékek, energiák nagy elpocsékolásáról lehetne a Verescsagin erejével megdöbbentő képet festeni. Most ezeknek a bűnöknek a hátába vágtak szöges ostorral az uj gondolatok, az uj törekvések és most kezdünk hinni abban, hogy nemsokára megkondulhatnak a magyar húsvét harangÁmár, a fuvolás. — D'flnnunzío aviatikusregényébői. — Csupa ragyogó szin és finom lélekanalizis Gabriele D'Annunsio legutóbbi regénye, a Forse clie si forse che no (Talán igen, talán nem), melyet németre, franciára, angolra lefordítottak már. Mi itt egy szines részletet próbálunk visszaadni magyarul, egy erotikus jelenetet. Hősei a regénynek is főhősei: a bronzarcu, hatalmas aviatikus, Paolo Tharsis ós a diadalmas testií, raffinált Isabella Inghirami, ez a vérbeli D'Annunzio-kreatura, aki „változó volt, mint az arab paripa, mint a galamb árnyékban és napon. Egyetlen igazságfonalra friss hazugságait rászőtte olyan gyors művészettel, mint aminővel azok a narancsvirág-nyakékek voltak csinálva, miket szeretett két-háromszorosan körültekerni nyakán. Mindenható tudománya ós tehetsége volt a férfiszivek fölött: tudott valószínűtlennek lenni és látszani. A legtöbb szerelmes asszony megpróbálja eltörölni tulajdon múltját, újjászületni, újra szűzzé válni. Ő ellenkezőleg véghetetlen mélységet tudott adni múltjának, ifjúságát az életnek egy óriási talapzatára tudta állítani, mint azok a portrófestők, akik az alak mögé egy végtelen portikusz, vagy tájak ós vizek határtalan messzeségét állitják."Az a rövid részlet, melyet itt közlünk, szines bizonyítéka