Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-15 / 87. szám

1911 április 16 DELMAGYARORSZAG 15 kényt, másrészt a maga urává tett volna egy sereg olyan kmetet, aki képtelen megállani a saját lábán és fölszabadítása után hamarosan uzsorások karmai közé került volna. A kmettelkelc megváltásáról intézkedő törvény tehát az önkéntes megváltás elvét fogadta el, azaz a kmet (kmetcsalád) a kormány közvetítésével előnyös föltételek mellett kölcsön kapja azt a pénzt, amiért megvásárol hatja telkét, — ha a bég hajlandó azt eladni. Kölcsönt nem kap az olyan kmet, akiben nincsen garancia arra nézve, hogy saját emberségéből boldogulni tud. Burián István báró közös pénzügyminiszter mennyire meglelte a célszerű megoldási módot ebben a sok évszázados, bonyolódott kérdésben, arra nézve egyelőre legjobb bizonyíték, hogy javaslata elhallgattatta az összecsapnikészülőellentétesérdekeketés majdnem egyhangú elfogadásra talált a tartománygyűlésen. Ez nagy sikere a miniszternek és hire fog menni az egész Keleten, mindenütt, ahol meg van a kmetviszony és ennek megszüntetése után sóvárognak a kmetek. Burián István báró nyolc éves minisztersége alatt létesített reformjaival évről-évre több bizonyságot szolgáltat arra nézve, hogy őfelsége szerencsésen választott, mikor őtet állította a bosnyák-hercegovinál kormányzat élére. Az ortodokszok (szerbek) egyházi és iskolai autonómiája, a muzulmánok autonómiája, a tized helyettesítése átalányozott tizedadóval, az annekszió nyugodt végrehajtás a, a sajtószabadság, majd a képviseleti alkotmány, végül pedig a kmet-telek megváltás, mind egy-egy határkő Bosnyákország és Hercegovina fejlődésében és konszolidálásában, amit Burián István báró államférfiúi éleslátással, a keleti emberek és körülmények alapos ismeretével tervszerűen és sikeresen mozdit elő, Fölolvasó* Apponyi Htjáról. Szabadkán Piukovich József országgyűlési képviselő, aki Apponyi Albert grófot amerikai útjára elkísérte tegnap este a szabadkai Pest-szálloda nagytermében felolvasást tartott Apponyi amerikai útjáról. A teremben amerikai és magyar zászlók között volt elhelyezve Apponyi életnagyságú arcképe. A fölolvasás tartalma főbb vonásaiban a következő: Az Egyesült-Államok óriási méreteiről szólt bevezetésében, élénk szinekkel festi fogadtatásukat a newyorki magyarok részéről, valamint Apponyi tisztelgését Taft elnöknél és azt a ritka kitüntetést, amelyben Apponyit részesítette a parlament mindkét háza, bemutatván őt a képviselőháznak és a szenátusnak. Ot nagy külföldi embert ért ez a nagy kitüntetés, de ezek közül is csak hármat: Lafayettet, Kossuth Lajost és Apponyi Albertet, az, hogy beszélhettek a parlamentbon. A három közül kettő magyar volt. Érdekesen beszélt Carnegieről, a világ legnagyobb filantrópjáról, mesés gazdaságáról, családi életéről. Piukovich itt ismertette a nemzetközi béke problémáját. Legmegragadóbb emlékei — úgymond — az amerikai egyetemekhez fűződnek és fölolvasásának ez a része volt a legérdekesebb. Érdekesen említi az amerikai nökultuszt, a lakásviszonyokat, az amerikai háziasszonyokat, cselédeket. A fölolvasás különben rövidesen könyvalakban is megjelenik a Gyermekvédő Liga javára. A fölolvasás háromszázhetvenhat korona tiz fillért eredményezett az országos gyermekvédelem ügyének. Vármegyei levéltárosok státusa. Temesvárról jelentik: A vármegyei levéltárosok országos szövetsége elhatározta, hogy húsvét után memorandumot fog benyújtani Khuen-Héderváry miniszterelnökhöz és Tisza Istvánhoz, kérve a vármegyei levéltárosok státusának méltányos rendezését. Mme de Sét/igné levelei. i. XIV. Lajos korában vagyunk. Abban a tüneményes korban, mely a történelemben páratlanul, utólérhetlenül áll, amidőn a francia szellem, báj és kedvesség, zene és költészettel fogtak kezet és olyan arkádiai korszakot varázsoltak a földre, aminőt az olimpusi istenek is megirigyelhettek volna. Ez a kor a történelem komor faliánszaiban ugy fest, mint a viruló rózsabokor mohos kősziklák lábánál. Tudjuk, hogy rövidéletű volt, tudjuk, hogy a nép rettenetes boszut vett a főurak isteni mulatságaiért és kedvteléseiért — de szép volt — bájos volt, felséges volt, mint egy színes álom, mint midőn az aranykoronás hatalmas Napisten ragyogó ábrázattal omlik a türkiszkék habokba. . . . Volt, világitott, melegített, fényes hatalmas biborcsik mutatja nyomát a történelemben a népek országútja felett. Igen! országuttá taposták a főnemesek és külföldi fejedelmek Versailles útjait és valódi népvándorlásban özönlöttek Párisba ós környékére. Sem a Lauvre, sem Versailles, se Fontainbleaunem tudtak elegendő szállást nyújtani az odasereglett főnemességnek. A világ négy tájáról tódultak oda előkelő modort ós ildomosságot tanulni, hol a világuralom kisugárvása szivárványozta be a lelkeket. — Az utolsó pásztorünnepólyt rendezik a versailli kastélyban a Napkirály dicsőségére, ki nem annyira tetteivel, mint föllépésének tudott korlátlan hatalmat gyakorolni. Ki minden legcsekélyebb szavában és mozdulatában igazi fejedelemet játszott és akinek „minden porcikája" király volt. Egy szavával, egy pillantásával boldogítani és sújtani tudta a legkiválóbbakat. És oly férfiakat, mint Colbert ós Racinet — a nagy költőt — halálra szomorította a király kegyének elvesztése. Tehát ismét fényes udvari ünnepély zajlik le. Trianon pásztorai és pásztornői a francia arisztokrácia gáláns lovagjai és ildomos marquisenői egy rejtett zenekar ütemeire utánozhatlan bájjal lejtik a manuettet a galerie des Glaces üvegtermében. A szerelem ama boldog kertjében csak pásztorneve volt mindenkinek. A nagyterem velencei kristályfalai százszorosan verik vissza a tündéri látványt. A bergérek Natteau uszálya selymesen omlik a tükörsima parkettre, a hófehér .parókák alól gödrös, rózsás arcok, hamiskás szemek villannak elő, melyekben a jókedv, pajzánság derűje játszadozik. Negédesen babrálnak aranyos pásztorbotjuk csokrával s piros sarkos cipőjük szerelmesen kandikál elő a habos, selymes fodrok közül. A csattos cipőjű lovagok gáláns, könnyed lépésekkel követik táncosnőik hullámos mozdulatait. Az ékköves, rövid kardok merev vonalban emelkednek föl minden egyes mély bók után a selyem csipkejabot a testhez simuló damaszt-öltözék egy cseppett sem ártott a férfiszópségeknek sem. A megjelenés ingerlő kecsessége, az arcok ragyogása, az élénk csevegés, mely a rejtett gondolatok kacérságát takarta: voltak uralkodó vonásai a kornak. Valóban e világ alakjai nem tettek semmit és mégis nem volt a napnak órája, mely üresen múlott volna el fölöttük. Mint egy kitűnő leirója a kornak mondja: „az akkori vidámság a világosság táncoló sugarához hasonlított: minden tárgy mellett ellebeg s a legcsekélyebbet is megaranyozza." Igy érthetjük meg aztán Talleyrand mondáBát: „Ki nem élt 1789 előtt, nem ismerheti az élet édességeit." A menutte végeztével a párok andalító sétára indulnak. Vidám, bohó beszéd, ezüst kacaj töltik be a termet. A sétáló pároktól oldalt gyönyörű fiatal aszszoDy köré csoportosulnak a nap lovagjai. Áhitatszerü imádással néznek rá, lesik a szót ajkáról. De szemükben ós tekintetükben több a tiiztelet és bámulat, mint a mohó szerelemvágy. E körülrajongott nő Mme de Sévignéné. Tekintete sugárzó kékség, az arcán mintha a La Francé rózsa szirmai nyilnának, édes gödröcskék nevetnek ajka körül. És ami fő, homlokán a szellem és értelem láthatatlan, de tartós koronája. Ugy tűnik föl még e termek pompájában is, mint egy bokor virág, mely szinessó, illatossá tudna tenni egy elhagyott puszta telket is. A nők szerepe .sehol sem volt olyan nagyjelentőségű, mint Franciaországban. Franciaország valóban a hires asszonyok hazája. Mme de SovignénóI híresebb asszonyokat is ismer a történelem, de olyat egyet se, akinek neve népszerűbb, áldottabb volna az övénél. Benne szépség ós szellem ritka magas összhangban találkozott. E testi és lélekbeli kiválóságnak csodás párosulása teszi alakját mindenkorra emlegetette. S végül benne a nő eszményének fensége áll előttünk, oly tisztán, oly magasan, oly nemesen, őt nem szárnyalta tul a nőiség ragyogásában a történelem egyetlen nőalakja sem. Mme de Sevigné csodálatos és eddig utánozliatlan bájjal megirt levélsorozata révén jutott be az irodalomtörténetbe. Leány nevén Marié Rabutin Chausál Chapelainnek és Meuagenak kiváló képzettségű tanítványa volt. Midőn huszonnegyedik évében elvesztette tékozló ós csapodár férjét, Sóvigné marquist, kit imádott, szép és fiatal özvegy létére e könynyelmü korban ritka, fedhetlen női erényt tanúsított. Sevignóné már leánykorában több szivet lángra lobbantott. Ezek egyike Mónage abbé, a neves költő — tanítója — kinek nem kerülhetett nagy fáradságába, hogy gyönyörű tanítványába beleszeressen. Mikor férjhez megy s Ménage látja, hogy Sóvigné mily keveset törődik nejével, elhagyatottságában kivan ráhatni. Férjét méltatlannak találja hozzá. — A legnagyobb baj, ami csak történhetett, az, hogy Sévignó önt elvette — mondogatta az abbé. De Sevignénó szokott nyugalmával felel az ilyen beszédekre: — Sevigné becsül engem — és nem szeret. Én pedig arra vagyok kényszerítve, hogy szeressem és kevésbé becsüljem. Férje egészen az akkori társaság durva, zajos mulatozásainak élt. Utoljára is párbajban esik el Albert lovag kezétől a ritka szép ós szellemes ember. A párbaj okozója bizonyos Gondrau asszony, akinek kedvéért mindketten versengtek. Sévignéné gyászba borul, visszakéri férje leveleit, vidékre vonul, hogy zilált anyagi viszonyait rendezze és teljesen gyermekei nevelésének szentelje életét, A gyászeset emléke még később is szinte magánkívül! állapotba hozza. Midőn jó idő múlva találkozik az egyik párbajsegéddel, elájul. Sőt később, midőn egyszer Saint-Cloudbau két gárdatiszttel sétál, egy Larger nevü fiatal emberrel találkozik, ki szintén jelenvolt a párbajnál, — rosszul lesz — Aiig bir magán uralkodni. — Ime az ember, akit legjobban gyűlölök ! •— szól kísérőinek. Azok nagy készséggel állanak szolgálatára. — Asszonyom! Akarja, hogy fölakasztassuk, vizbe fullasszuk, semmivé tegyük őt? — Nem, — mondja Sévignéné — elég lesz, fia a „patakba, dobják". A*. Csapó Róza. (Folytatjuk.)