Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-25 / 70. szám

18 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 1911 máreius 24 ban szükséges a családi közösség érlelő melege, de amikor annyi millió gyerek kénytelen nélkülözni ezt a jótékony meleget, amikor egy nagylendületü indusztrializmus s a nyomában járó nagyvárosi élet annyi tűzhelyet olt ki, annyi családi együttélést bont meg, annyi ártatlan gyerektől vonja el a napfényt s a jólétet, elsősorban az életfeltóteleket kell tekintenünk s nem a családdal járó érzelmi mozzanatokat. Ha csak például egy nagyvárosi proletárgyerek sorsát nézzük: annyi tényező játszik közre külön-külön e létfeltételek pótlására. Az ingyenkenyér, a ingyen-tej, a napközi otthon s az ingyen-ebéd, a különböző jótékonysági felruházások, az iskolai tandíjmentesség és tankönyvsegély, a szünidei gyermektelepek, az iskolai fürdők és olvasótermek stb., csupa olyan intézmény, amelyek egyesitve ós az állam kezében ugyanakkora anyagi áldozattal hatalmas és kényelmes nevelő-intézetet adhatnának a társadalom e szomorú kis palántáinak. S valószínűleg ez is lesz a nevelés szociálizálódásának az utja: az alsóbb néposztályokon keresztül a közép- ós felsőbb osztályokhoz, amelyek szintén egyre jobban igyekszenek kivonni magukat a nevelés kötelezettsége alól. Ilyen irányzatokat többnyire ugy sem a theória teremt meg, hanem a gazdasági szükség. Az elmélet csak megokolja, öntudatossá teszi a haladás irányait ós megmagyarázhatja az érzelmi befolyásoktól elfogult elméknek azt, hogy miért üdvös és miért kényszerű a fejlődós uj iránya. Az államnak és a centrális hatalomnak ereje, a társadalomnak beavatkozása a magánéletbe úgyis egyre erősbödik s az egyén mozgási szabadságát egyre jobban megszorítja, hogy a helyébe jólétet, kényelmet és minél kevesebb rázkódtatást nyújtson. Vájjon miért ne szólhatna az állam ugy, ahogy egykor a jenai ütközet után elcsüggedt németséghez Leibnitz szólt: „Engedjétek át nekünk a gyermekeitek nevelését s mi egy évszázadnál rövidebb idő alatt megváltoztatjuk Európa jellegét". Tudjuk, hogy ez nemhogy igéret maradt, hanem tetté is vált ós a „német iskolamesterek"-ről vallott dicséretet, akiknek az érdeme volt a szedáni győzelem, még jobban megerősítette a nevelés szociális és nemzeti fontosságát. És amikor '1898-ban a francia Sorbonne-on Jules Lemaitre négyezer hallgató előtt beszédet tartott arról, hogy Franciaország mennyi mindenféle ismerettel marad adósa az iskolára bizott ifjúságnak, mikor arról beszélt, hogy a klasszikus világgal való foglalkozás mennyi teremtő erőt lohaszt le és mennyi szörnyeteget nevel a mai kultura számára, — ez a sovén takaróba bujtatott reformtörekvés is messzeható gondolathullámokat kavart föl. Mert ebből indultak ki Edouard Demolins törekvései egy nagy szociálpedagógiai átalakulás iránt, amely nemcsak egy mintaiskolát és nevelőintézetet eredményezett, az École des Roches-t, hanem az egész nevelést is szellemmel, uj belátásokkal gazdagította. Az ő „L'education nouvelle"-je már az angol és német törekvések visszhanja: nagyvárosok közelében, faluhelyen való iskolákat kiván, iskolákat, amelyek mellett régi és családias internátusokban ápolják a tanulók produktiv erőit s társas hajlamait. Nem az irodalmilag s tudományosan képzett fők tömegére kellene az iskolának nevelnie — mondja Demolins, — hanem praktikus ismeretekre, életrevalóságra, mély erkölcsi belátásra. Épen azért nem a filozófiát s nem a teológiát kell az iskolai tanulmányok központjába állítani, mint a klasszikus ós középkori fölfogás hirdette, hanem az embert. Pompás, egészséges gondolatok vannak e tantervben, melyet azután az ő Páristól félórára fekvő verneuil-i iskolája meg is valósított. Élő nyelveket direkt módszerrel, beszélgetésből, grammatizálással tanulnak itt, természetismereteket, földrajzot, kézügyességet ós rajzot pedig a természettel, meg az emberi munkával való közvetlen barátságból. A jövőbe néznek és talán a németséggel való nagy vetélkedés vágya is sietteti őket, de bizonyos, hogy erős és egész embereket nevel az École des Roches. S Brunetiére, meg a konzervativek hasztalan fordultak ellene: a klasszicizmus ápolását föléje helyezve az életrevalóságnak, — a Demolins eszméi hálás talajba hullottak. Ez az École des Roches csak egyike azoknak az utolsó évtizedekben nagyszámmal keletkezett reformiskoláknak ós Landerzeihungsheimeknek, melyek Angliából kiindulva, Németországban, Svájcban és Svédországban egy kiváltságosán jómódú osztály gyermekeinek máris lehetővé tették a legjobb szociális értelemben való fejlődést. Csak egy futó pillantást kell vetnünk e csöndes, szép vidékeken elhelyezett, gyönyörű köztársasági gouvernement-tal fölépített iskolákba, belső életükbe, friss, egészséges és munkás szellemükbe, hogy megértsük, milyen az a nevelés, mely egyformán képezi ki a tudást ós az akaratot, egyformán erősiti az izmokat ós az emberi belátást, egyképen nevel a természet mély ismeretére és az emberi szellem legnagyobb alkotásainak megértésére. A hitvesről és anyáról. Irta Hubert Zsigmond dr. Hogy a nőt mint feleséget és anyát a jogfejlődésben megismerjük, amint jogállása primaerségéből korunkig kialakult, nem érhetjük el másként, minthogy a házasság élettörténetében lapozgatunk. Mert ha áll az, hogy a történelemben az életnek, ennek a legtöbb növendékkel biró iskolának, a legjelesebb tanerője, hogy ő az, akitől a legprofundusabb okulást kaphatjuk, ugy merem mondani, hogy az a proverbe, hogy a történelem, az élet tanitója elsősorban azon Intézmények történetének tanulmányozására és kutatására kell, hogy inditson bennünket, melyek a társadalom életével intimebb nekszusban vannak, mint azok a tarka-barka események, melyek a népek és nemzetek történelmének oly sok lapjára vannak ráróva, mely események azonban többnyire nem az emberi haladást, művelődést szolgálták, hanem nagyobbára az emberek birvágyának, az emberek hatalmi érzésének vérvörös emanaciói. Hogy mennyire hasznosabb azoknak a társadalmi institúcióknak múltját felásni, melyek a maguk mindenkori megnyilatkozásában az emberiség evolúciójának, a társadalom rendjének, békéjének és ekként az emberi boldogságnak megannyi momentumai, ennek elbírálását önökre bizom. Én, a magam ezen meggyőződésével egy ilyen tanulmányra érdemes intézményt látok a házasságban, melynek fenségesen nagy célja: a család. Egy cél ez, mely mindenkire nézve, kiben az idealizmusból egy homokszemnyi van, kedvessé, kívánatossá kell hogy tegye az életet. Carneri mondotta ezt. Kiindulva abból, hogy az ember, aki határt nem ismerő életkedvvel, életakarattal születik a világra, utódaiban az ő létezése folytonosságának életét széppé, derűssé tevő hitét kapja, mely hite lágyan, selymesen, vigasztalóan megérinti őt akkor, ha szeme megtörni, ha szive fáradtan megállni, ha a lelke meghalni készül, Carneri gondolatában egy finom megismerése van benne az emberi psychének. Ed ad valeurt, ennek a gondolatnak. Én legalább ós velem mindazok, akiknek van otthon, vagy valahol az idegenben gyermekük, bizonyára megérezzük ennek a gondolatnak, mert a lelkünkből való, a kifejező erejét. És itt legyen szabad, mielőtt rátérnék annak a megbeszélésére, ami tulajdonképen az én témám, elmondom a „Neue Freie Presse" egykori nagy feuilletonistájának, Speidelnek egy tárcasujeét. „Heilige Zeiten" annak a kötetének neve, melyből veszem, amit mondok. Speidelnek éveken át karácsony napján a Presse-ben megjelent tárcái vannak benne összegyűjtve és elmondom az egyiknek tartalmát azért, mert nekem a házasság, a család fogalmának egész melegsége, szépsége áradt ki belőle, mert minden sorából a család, az otthon apotheozisa zengett felém. Magányos verebek (Einsame Spatzen) a tárca cime. Van egy szürke madár, mondja Speidel, élesszemű, hegyes csőrü. A nép természetrajzában magányos veréb a neve. Ez a madár szereti, ha izgatják. Izgatásra a legmerészebb hangokat ballatja, a legvigabb melódiákat énekli. De ha jobban akarjuk megismerni ezt a madarat, akkor rejtekből kell őt meglesnünk. A távoli zaj, a csodásan egybeszürődö világzaj az, melyben a kocsizörejben az ember összes örömeinek, szenvedéseinek hangja vegyül bele, ez hangolja fel őt, ez teszi beszédessé őt. Ez a szürke madár, mondja Speidel, az emberi társadalomban is meg van. Az agglegény ez a szürke madár, kinek sorsa az lett, hogy magára maradjon, hogy egyedül járjon a világon, kinek az életéből hiányzik valami: a feleség ós a gyermek. Ezt a magányos verebét a társadalomnak, ezt .űzi tollára egyszer karácsony napján Speidel Az ő lelkét analizálja azon az estén, amikor szerinte a zöld erdő belenő a házakba és felvillannak a gyermekszemek, felvillannak ugy, hogy fényük mellett elhomályosul azoknak a kis gyertyáknak a fénye, amelyek a karácsonyfán kigyúltak. A lólekanalizis legfiligránabb eszközeivel nézi Speidel, hogy karácsony estéjén, mit érez, hogy érez a társadalom magányos verebe, az agglegény ; mint érzi azt, hogy ő egy az ajtón kivül maradt, mint bujkál végig utcák során az ő elhagyatott vendéglői asztalához, hol néhány pohár bor után a világzaj hangkaoszából ismert hangok trióját hallja ki. Anyjának, ki megjelenik előtte ugy, amint gyermekkorában ismerte, hangja az egyik, melyet hall. Ő fogja kezén, veszi a karjára, megcsókolja és viszi oda egy kis ágyhoz, melyben egy kis leány fekszik és nevet és ekkor feléje cseng egy másik hang, a nővéréé és egyszerre átöleli őt a család atmoszférája, melyben valamikor élt. Ott áll ő is egy karácsonyfa előtt. Az ifjan elhalt édesatyja barátságosan szigorú hangja csendül meg a fülében ós eszébe jutnak a nővérével átélt bizalmas órák ós napok, majd mintha egy harmadik hangot is hallana, tömjén füst száll fel, templomba érzi magát, hol esketós van s hol egy leány, kit valamikor ő szeretett, másnak mondja az igent, másnak nyújtja kezét. Felsóhajt szegény szürke madár, kiissza borát és megy haza, az ő rideg szobájába. Ott találja ő kalitkájában, mely elzárja a világtól, az ő magányos verebét. Ez Speidel tárcájának eksztraktuma. Amikor olvastam ezt a szomorú hallucinációját, visióját az agglegénynek, egy soha nem érzett bűvös érzésem volt és tán azért jut eszembe ez az olvasmányom, amikor egyre az anya, a hitves', a házasság, a család fogalmi körében mozgok. Mi a jupe-culotte, a nadrágszoknya, vagy ha ugy tetszik a szoknyanadrág, mert hiszen se nem szoknya, se nem nadrág, korának emberei tartsuk revüt más korok hitveseinek és anyáinak jogállása felett. Ismerjük meg más emberek asszonyainak ós anyáinak pozícióját a társadalomban, jogban és főleg a házassági jogban, mely természete szerint a családjogba tartozik, amely akként a jog rengeteg birodalmának azon vidékéről való, melyet a jog Rivierájánek szeretnék nevezni, szemben ennek északi virágtalan, fénytelen vidékeivel, melyeken az „enyém és tiéd" fogalmának a