Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-03 / 51. szám

II. évfolyam, 51. szám Péntek, március 3 Központi szerkesztősén és KtedóÉvatal Szeged, Korona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., 1=3 Városház-utca 3. szám czn ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre , K 24'— félévre ... K 12' uegyedévre. II 6'— egy hónapra K VEgyes szám ára 10 fillér ELÜFIZETESI AR VÍDEKEN egész évre . R 28 — félévre . . . K 14 — negyedévre . ií V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAK: Szerkesztőség 835 cm kiadóhivatal 836 interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 - egyes. Csakugyan, oda a farsang egészén s a képviselők karneválos hangulataira is rácsönditette a lélekváltságot a beharangozó elnöki csengő. Ma megkezdődött, azaz hogy folytatódik az ülésezés, a bankjavaslat tárgyalása. Gyönyörű egv magyar szó ez a „folytatódik", az ellenzék szavalógárdája ennek a szónak a jegyében él és hal, mert minden igyekezete csak az, hogy az ülések folytatódjanak, szépséges, monotonul tovább hullámzó folyó csínálódjék, szavaknak bőséges torkokból forrásozó frázis-Missisippije. Csak minden folytatódjék, csak semmi ne kezdődjék. Ne kezdődjék komoly alkotás, erőpróbáló munka, ne, a világért ne kezdődjék a javaslatokhoz való szakértő hozzászólás. Nem, ilyen veszedelmes dolgokra nem vállalkozhatik a nemes garda, mely azzal az isteni velleitásu kiáltással lépett be a parlament cirádás, aranyos-bársonyos üléstermébe, hogy:legyen szónoklat! — és lett szónoklat és elszaporodának és megsokasodának a szónoklatok és ma már egyesegyediii ők vannak az ellenzéki padokon, egyebek nincsenek. És nem is lesznek egyebek az egéáz vita során sem. Ámbár itt egy kissé modifikálnunk kell a mondottakat, mert a részletes jj^Éjavaslat például nem sok szónoklatot fog hallani. Ördög vigye az ilyen bosszantó dolgot, de már benne van az ilyen részletes javaslat vérében a rossz természet, nem lehet görögtüzekkel ijesztgetni. • Bankvitázni gyönyörüszépen lehet ugy általánosságban, de a részleteknél, ott már mások beszélnek, egészen mások, mint áz ellenzék: ott az érvek, a számok, az adatok, a gondolkozás jutnak szóhoz. Mindez pedig kínaiul van az általános szavalóknak s ők, az egyesegyedül magyarok, ők nem fognak kínaiul beszélni. Ezzel tartoznak a maguk méltóságának. A bankjavaslat forró kásája csak addig imponál a kényes cicáknak, amig utazni lehet körülöttük és szavalni ellene. Azt a ballépést, inelylyel lábukat belemártanák s elárulnák, liogy ők nem valók a benne járásra, járatlanok lévén benne, nem fogják elkövetni. A szavak bátor hajósai itt félve, a vizek szelleméhez imádkozva, fognak keresztülsiklani. Csakhogy ne örüljön a magyar olyan túlságosan, mert azután megint csak szüret lesz ám: beszédszőlő, szónoklatkalács. Jönnek az ujoncjavaslatok, ott aztán megint lehet pattogni, megint lehet szavalni, megint lehet beszélni az ő magyar nyelvükön. Ártani persze nem árt ez egész, de ők megcselekszik, mert hiszen nekik nem is kell egyéb, csak a szónoklat, csak a taps, csak az a kétes dicsőségű elégtétel, hogy „az öi*dög sem hallgatott rám, de odamondtam nekik keményen". Beszélni kell, csak beszélni akármiről, csak szónokolni. Szerencsétlen búsképű lovagjai a szavalásnak, tudhatnák pedig, hogy a szónoklásukkal úgysem változtatják meg egy javaslat sorsát sem, mint ahogy a kártyajátszmát rossz kártyával nem lehet megnyerni, ha akármennyit szavalnak is a vesztésre kárhozottak. Olyankor legjobb a kártyát összedobni, beadni a derekat, mert az már úgysem nyereség, ha tiz perccel később vész el a párti. Megtehetnék ezt a szívességet a szavaló-gárda emberei is. Ha olyan nagyon rájuk érett a szónoklási dicsőség, csináljanak egy szép kis noteszt vagy csináljanak egy szép nagy noteszt, beleírjuk, hogy szónoklásbóh egyes s ezt szabad lesz az ablakba tenniük, szabad a partedlijukra himeztetni piros fonállal, szabad éjjel-nappal táncolniok örömükben, csak ne beszéljenek. Hiszen igazán nem érdemes. Nekik pláne nem érdemes. Nekik jó volna megtanulniok, hogy a ravasz Talleyrandnak igaza volt : a szavak arra valók, hogy gondolatokat elleplezzenek, de viszont az is igaz, hogy a szavak rettentő kérlelhetetlenül leleplezik a gondolatok — hiányát. Ezt a hiányt, ezt a nagy miiiuszt csak lepBork lelke. Irta Révész Béla. Bork, az író egy nyári éjszaka ült a kávéházi terraszon és félt önmagától. Minden Bzelid volt körülötte, a mámoros lumpok is Más vidéken csoszogtak, itt csönd volt, a csillagok is alig hunyorogtak, nesztelensóg wizte a kávéházi tájékot. Bork remegett és nyomkodta a fejét, melyben kuszán kavarogtak a tökéletlen gondolatok, tompa sejtelmek és végighúzott testén az irtózat, mi fog történni vele, elveszti önmagát... Bork félelmében összekuporodott, behúzódott egészen karosszókébe és kábultan rámeredt szomszédaira, akik egy asztal körül beszélgettek. Némák voltak. Az arcuk ráncolódott, grimace-ok futkároztak a homlokuktól az állukig és rejtelmes mozdulatokkal szakgatták a levegőt. Egy kopaszfejü' bajusztalan öregember vitte közülök a szót és az ujjai fürgén csukódtak, nyitódtak, néha a tenyerét mutogatta és a néma gondolat átfutott a karján is, hadonászott vele. A társai megfeszülten figyeltek, az arcukon vibrált a mondanivalójuk és többször fölemelték a kezüket, áz ujjaikkal bele-belebökdöstek a levegőbe. Bork csak a némakat látta, tekintetét nem tudta másfelé fordítani és kitágult szeme előtt nyugtalanul lejtettek a némák kezei, iveket irtak le karjukkal a levegőben, ám az izgatott beszéd fölött Mozdulatlan volt a vak csönd. Ekkor valami csuda történt. Bork a lélegzetét is visszafojtotta és a szive mélységes áradással forró hullámokat árasztott a nyaka, a feje felé, a szive összedobogott vérének lüktetésével. A némák a hányszor megérintették ujjaikkal a levegőt, ének szállott el Bork fölött. Finom, fátyolosan bugó dal, mely úszott Bork felé és suhant, libbent tovább az éjszakában, aztán halk zengése messziről is visszaszállt. A némák ujjai egymásután rebbentették föl a bűvös dalokat az éjszaka méhéből, egymáshoz simultak, összefonódtak ós titkos melódiák repdesték körül Borkot, aki lehajtotta fejét az asztalra, gyönyörű enyhülés szállott meggyötört agyvelejére ós fölsóhajtott: — Az én dalaim . • • Bork a lelkét kereste. Az utón, mely már közel vitte az álmodott célokhoz, egyszer csak megtorpant ós ijedten nézett maga köré, hogy eltévedt. Valami világosodott az agyában, amit egy életen keresztül öntudatlanul érzett és ráébredt a tragédiájára, amikor már későn volt. Innentől kereste Bork a lelkét, mely a magányosság pillanataiban más- és másképen megzengett benne. Bork, a novellaregényköltemények irúja kinlódott a gondolattal, hogy festőnek, muzsikusnak született és a művészetet megcsalta. Nem tudott dolgozni. Harcolt a betűvel és alig gördült ki tollából egy és kettő, elébeszálltak, lenyűgözték és Bork belézuhant tópelődéseibe, melyek aztán, a meddő fantáziálás pillanataiban elhalványodtak, a szelid érzelmességbe áthajoltak és Bork fáradtan beiémerengett a képzelete előtt ringó látomásokba. A témák, amiket leirni nem tudott, mint pikturák elevenedtek meg előtte, a hangulat, mely novellahősök lelke fölött ült, belészürődött az énekbe, ami Bork szivéből fölszállott. Bork előtt markánsan kirajzolódott eltévelyedése. Mikor irt és érzések kiváltásával nyűgösködött, a szó hirtelen megszürkült számára, a félbenmaradt sor rámeredt, mint vajúdásainak kínzó szimbóluma és a betűk mögül fölcsendültek, előzugtak, muzsikás diszharmóniával lappangó torlódó érzései. Máskor tájakon barangolt képzelete és bíbelődött a plasztikával, hogy mindent elhozzon onnan, ahol emberei lelki életüket élik. A kifejezés elillant előle, mikor az erdők, mezők plein-air szépségei eléje szálltak és a szinek bőségesen, orgiás skálával rátűztek képzeletére. Érezte a festők koncentrált érzését, hogy pikturát lát a miliők elgondolásánál, a napsütötte borongó völgyek, az alkonyatban kigyúló erdő, a rapszodikus vonalakban összeszaladó, hegyhátak, a hold elé libbenő párafátyolok, mint festőtémák lebegnek el előtte. Bork ilyenkor letette a tollat, a fantómok im'lyen beléplántálták vergődő agyába a gondolatot : — Bűnhődni fogok, csaltam egy életen keresztül . . . Megfeszült éberséggel figyelte ezután önmagát. Megleste ötleteit, a pillanatban, mikor fölvetődtek agyában, az érzéseit, mikor