Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-18 / 64. szám

1911 II. évfolyam, 64. szám Szombat, március 18 KSrpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c3 Korona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztfiség és kiadóhivatal IV., <=• Városház-utca 3. szám a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— télévre . . . K 12'— negyedévre. K 6'— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28— félévre . . . K 14'— negyedévre . K V— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 a Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Jubilál az olasz királyság. Ötven éves az olasz királyság-. A piemonti hivatalos lap, mely erre az alkalomr a a Gazetta ufficiale del regno d'Italia nevet vette föl. 1861 március tizenhetedikén proklamálta az olasz királyságot s azt, hogy Viktor Emánuel, Szardínia királya, a maga és örökösei nevében fölvette az „Olaszország királya" cimet. Még nem tudott ugyan az az egész gyönyörű földterület Turintól Palermóig egyesülni, a pápa és a Habsburgok még nagy darabokon uralkodtak, de egy ország szabadságának ős függetlenségének nem az a mértéke, hogy mekkora területet foglal el s az uj olasz királyság egy csapásra hatalom lett az európai politikában. Még ugyan csak törvény mondta ki azt, hogy az uj királyságnak Róma a fővárosa s kilenc év kellett még ahoz, mig ez tényleg be is következhetett, de egy nemzet előtt, me!y tudja, hogy mit akar és sem a szenvedéstől, sem az áldozatoktól vissza nem rettent, nincsenek akadályok. Nino Bigio olasz generális 1870. szeptember huszadikán kitűzte Róma falaira az olasz lobogót s ezzel megszületett végleg az az olasz királyság, melynek első királya a „Sempre avanti", „Mindig előre" jeligét választotta s amely Olaszország ezt a jelmondatot mindeddig hiven követte is. Nem igaz az, hogy Olaszország sorsa a harctéren dőlt el. Az olasz királyságot igazában csak azután kellett megteremteni, miután már a háborúk bevégződtek. Massimo d'Azeglio fejezte ezt ki leghívebben, mikor azt mondta: „Ora che l'Italia é fatta bisogna íare gl'Italiani", most, miután Olaszország már meg van teremtve, meg kell teremtenünk az Olaszokat is. Meg is teremtették. Ma olaszország, mely másfélezer éven keresztül részekre volt szakítva s idegenek prédájául dobva, ma nagyhatalom s egyike a leggazdagabb országoknak Európában. És mindezt az tette lehetővé, hogy az olasz királyok és az olasz nemzet egyek voltak abban, hogy hazájukat szabaddá, függetlenné, gazdaggá, hatalmassá és elsősorban olaszszá tegyék. Pedig mikor ma ötven éve az olasz királyság megalakult, ott a sok évszázados osztrák, pápai és Bourbon uralom folytán, politikai, gazdasági, kulturális tekintetben valósággal sötét, középkori viszonyok voltak. Az olasz királyságnak megalakulása pillanatában két ós egynegyedmilliárd lira államadósság szakadt a nyakába s az első évi budgetje százkétmillió lira deficittel zárult akkor, mikor pedig összes szükségletei nem rúgtak többre ötszázhetvenmilliónál. Hét éves sem volt még az olasz királyság, mikor már az államcsőd beállta csak napok kérdése volt, de az olasz király s az olasz nemzet nagyszerű áldozatokat hoztalr, hogy ezt elhárítsák s el is hárították. Az olasz királyság nemzeti vagyona ötven év alatt megháromszorozódott s a lakosság száma is majdnem megkétszereződött. A világ bámulattal, csodálattal és szeretettel tekint arra a hazafiságra, arra a szorgalomra, amelylyel az olasz nép mindezt meg tudta és meg akarta csinálni s érti azt a szeretetet, amelylyel uralkodóházához ragaszkodik, mely vezére volt ebben a nemzeti munkában. S mi a szabad nemzetek férfias örömével üdvözöljük azt a királyságot, mely most a megalakulásának ötvenedik évfordulóját büszke öntudattal ünnepeli. Összekapcsol minket a jelen és összekapcsolt a mult: ma a hármasszövetség, tegnap, a mi szabadságharcunk véres tegnapján a szabadság szeretete. Szivünk ebben a kipróbált barátságban, érdekeink a hármasszövetség kapcsával fűződnek össze, maga a jubileum pedig gyönyörű tanulság nekünk a jövőre. Mert azt dokumentálja, hogy egy nemzetet csak a nemzeti munka, a dinasztia és az ország harmóniájának jegyében lefolyó munka teheti nagygyá, nem a frázisok hangoztatása. Ötven esztendei ilyen munkának köszönheti mai erejét, tekintélyét, nívóját az olasz királyság, amelynek ehez a munkához s ezekhez az eredményekhez magyaros szeretettel gratulálunk. A barna férfi. Irta Fréderic Boutet. Elragadó fiu volt, talán egy kissé túlságos elegáns és túlzottan poseur, de lebilincselően kedves és mindenki rajongott érte a házban, ahol laktunk. Idegen származású volt, a neve is kiejthetetlenül idegen hangzású, hát rövidesen csak Maxnak neveztük. Állítólag az orvosi pályára készült, de az egyetemet nem sokat látogatta. Elsősorban a szerelmei foglalták le, a nők valósággal bomlottak érte s ^gyakran rövidebb-hosszabb időre tovatűnt, ugy mondá — a konzulátusa megbízásából. Az éjjeli mulatóhelyeken jól ismerték, a fiatal diákok félistenek nézték. Szabóknak idegen herceg külsejével imponált. Néhány hónapon át gyakran voltunk együtt. Sokszor bővében volt a pénznek s ilyenkor költséges orgiákat rendezett, melyeken ömlött a pezsgő, de néha alig volt annyija, hogy szerényen megvacsorázzon. Egy ilyen esetnél — pedig még hónap eleje volt — résztvett a mi szerény table d'hoteunknál. Heten-nyolcan ültünk együtt és a legújabb bűnesetekről csevegtünk, amelyek Paris szenzációját képezték. Különösen Harmeline barátunkat lelkesítette e tárgy, aki a vizsgálóbírói pályára ! készült. Az is lett később. Személyesen bon- í colgatta az egyes eseteket, saját teóriáival döntve meg az újságok által közölt részleteket. A rue de Constaninople-beli bűneset? — kiáltá — de hiszen ez a világ legtipikusabban banális dolga. Egy félvilági nő, akit egyik futólagos kedvese meggyilkol . . . Milyen közönséges ! Hogy akadjon a rendőrség a bűnösre ? Ezek a megbüntetlen bűnök, a gyilkos mindig elmenekül! — No, nem egy került a guillotinra ! — Véletlenül, vagy a saját hibájából. Vagy egy féltékeny szeretője árulása folytán . . . Másként biztosra dolgoznak. A férfi hazakíséri a nőt, megöli, kirabolja és megy . . . Hogy akadjanak rá? O mindig a homályos ismeretlen marad ... az egy éjszakai látogató . . . S azok a szegény leányok mindig az életükkel játszanak, mindig ! Meglássátok, ezt sem fogják el . . . — De a kocsis, aki hazavitte őket, látta ... — Ah, igen! Látott egy barna férfit . . . az örökös barna férfit! Hány barna férfi van Párisban? — Barna férfi ! — kiáltott Papelle, a kövér gyógyszerészsegéd, ki rossz tréfáiról volt ismert — barna férfi ! De hiszen ez Max ! Mi ? 6 barna, Max ! Hahaha ! Te vagy a bűnös, mi? Csak ugy kényszeredetten mosolyogtunk az ostoba tréfán, de Max fehéren a dühtől ugrott föl: — Uram, az efajta tréfát még a pajtások között sem tűröm, ön egy . . . Ki akart rohanni. Ah, Max nem értett az eféle Ízetlen tréfákhoz. De a kövér fiu bocsánatot kért és kezet fogtak. Én tiz óra felé távoztam Harmelinnel. Valami mulatóhelyre mentünk még és már hajnal felé járt, mikor haza tértünk. — Mond csak — szólt egyszerre Harmeline, midőn a sarkon befordultunk — nem találtad túlzottnak az este Max haragját? Álmos voltam, fáztam is s egész válaszom csak érthetetlen dünnyögés volt. — Ugy-e — folytatá — helytelen volt tőle ,oly dühösen rátámadni arra a szegény Papellere egy ártatlan tréfáért. Büntetésül most mi is megtréfáljuk Maxot. — Megtréfáljuk? — Igen, majd meglásd, mi módon. Már világos volt, mikor a kapun beléptünk. Justin, a szolga épen az udvart söpörte. Harmelinnel fölmentünk az első emeletre s ott o megállt Max szobájának az ajtaja előtt. Erősen, keményen megkopogtatta az ajtót. — A törvény nevében! — kiáltá, elváltoztatva hangját. Valami neszt hallottunk a szobából, mintha valaki egy ágyból kiugrana. Harmeline újra kopogott és elfojtva nevetését, megismételte: