Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-25 / 46. szám

1911 II. évfolyam, 46. szám Szombat, február 25 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, (=] Korona-utca IS. szám t=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., t=) Városház-utca 3. szám «=J ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 2* — félévre ... R 121negyedévre. R 6'— egy hónapra R 21Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . R 28'— félévre . . . R 14 — negyedévre . H 7'— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM; Szerkesztőség 835 c=s Kiadóhivatal 336 Interurbán 835 ,i Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 A légszeszpör. Évek óta lézeng Szeged utcáin egy toprongyos, zavaros szemű, beszáradt arcú, ritkán józan és mindig sovány legény, akit bizonyára sokan ismernek. Az élete sorát teljes hitelességgel csak kevesen tudják, de a fiatalon megrokkant ember emlékeiben állandóan ott vibrál a mult sok gyásza, sok emléke, a jó időket látott napok szunyadó, előretörő, majd letört reménye.. Ez az emberszatira, ez a hatalmas vád, (ez az ember már semmi, több mint vád : ellenünk, talán maga ellen is), a legtöbb dologban ma is ott tart, ahol tizennyolc éves gyerekek szoktak, amikor az érettségit leteszik: azt hiszi, hogy még mindig joggal hiheti, hogy 5 a világ középpontja, hogy olyan tehetség, aminő még nem tündökölt a világ egén, hogy most már mi lesz 5 belőle, minek utána kezében van az a nagyon várt, nagyon hires ós sok bagózással kiküzdött irás, amit érettségi bizonyítványnak nevez a komor, a komoly és mindenek fölött tudományos pedagógia. Szóbaálltam egyszer a többi között ezzel az emberrel, amikor véletlenül józanul találtam és igy beszéltem hozzá: — Ne is mondja, úgyis tudom, az anyja beteg volt, annak adta el a téli kabátot, amit adtam magának, hogy orvosságot vegyen neki. Hát egyszerűen és röviden: ez nem igaz. A maga anyja nem él már évek óta és azon a napon, amikor az egyetlen tisztességes ruhadarabját elsinkofázta, negyvennyolc órára berúgott ugy, amint húsvét hétfőjón se senki ebben az országban ós annyi pálinkától, amennyiből vizzel való megkeresztelós után egy akót csinálna akármelyik jólelkű ós splendit korcsmáros. Fiam, ez legalább is nem szép és figyelmeztetem, ha meg nem javul, ón rendőrrel kisértetem be, ha az utcán még egyszer részegen elém mer állani, hogy a tovább való ivás céljára három krajcárokért megpumpoljon. A jobb időkhöz, több becsülóshez és finom méltányláshoz szokott ember zavarba jött. Talán a mult idők reményén merengett el, talán az egyszer álmodott jövő elvesztett ábrándképei vetődtek egyre satnyuló, egyre szürkülő lelkére és szabadkozni akart. Nem engedtem. — Maga is ugy van, mint az újságok. Mindegyiket emberek irják, emberek szedik, gépek nyomják emberek közreműködésével, papir, festék, gép, betű, ember, toll, tinta kell hozzájuk és mégis micsoda különbség van köztük. Talán a papir teszi ezt, vagy a betű különbözősége, vagy hogy a gépek nem egyformák ? Nem, az a szellem, amely minden lap minden hasábján, minden során, minden szaván ott nyargal és amelylyel elsősorban Íródik a lap. A lap egyénisége, amely küzködő, harcos, vakmerő, bátor és szárnyaló, ha fiatal, uj, ennek a kornak a gyermeke és meg nem alkuvó; a mult talán nem is létező (messziről jött ember) sikereivel kérkedő, irigy, a kor szükségleteit meg nem értő és a lejtőn — akármennyire kapaszkodik is — lefelé buk fencelő, ha öreg, a harcok után csak bandukoló, megalkuvó és a világ szobájában már csak a csontváza áll, amelyet a nászát ülni készülő medikus is (Bródy Sándor) dühvel és undorral pöndörit ki a szobájából. Ez a szellem, ez az önfegyelmezés, ez a megértés és ez a megértetés hiányzik . . . Az emberem közbeszólt: — Bocsánat, de tekiptetességednek nagy tévedésben méltóztatik lenni, nekem multam van, bocsánat, de bizonyára nem méltóztatik tudni, hogy hat hónappal ezelőtt öt, egy évvel ezelőtt nyolc, tizenöt hónappal ezelőtt kilenc, másfél év előtt tiz, három év előtt tizenöt deci pálinkát is ki bátorkodtam inni, anélkül, hogy — a pénzem elfogyott volna, bocsánatodé minden bizonynyal nem méltóztatik tudni, hogy tiz évvel ezelőtt én csak bortól rúgtam be, sőt tizenöt év előtt a leány szemétől ós bocsánat, akkor is voltak sikereim, érettségi, egyetem, főherceg, nevelő, ima, latin, görög, francia, német, angol — Jó, jó, fiam, szakítottam félbe a pörgő nyelvű atyafit, ha ezeket a sikereket mind egy kalap alá vesszük is, akkor is csak volt sikerek. Vagy életerős az ember, vagy elaggott Ha életerős és nem tud küzdeni és már csak azzal akar a fölszinen maradni, hogy a mult sikereit cipeli folyton a fórumra, itólje magát halálra egy golyóval. Ha pedig elaggott, ne álljon folyton az ujak, a fiatalok elé, mert azoknak izmos a combjuk, erős a Művészet és esztétika. Irta Back Bernát. II. A művész gyakran arra érzi magát indítva, hogy a megérzett törvényszerűséget bár világosan, de a hagyományostól eltérő formában nyújtja a közönségnek, mely, ragaszkodván a már ismert és megkedvelt formákhoz ós inkább ismervén a szokásos ábrázolásokat, mint a természetet, nem érti azt meg és visszautasitja; mert a szemlélők nagyrésze nincsen abba a helyzetben, hogy a tartalmat a külső formától különváltan tudja vizsgálni és ha a forma idegenszerű, ugy belső értékét nem tekintve, visszautasitja. Az ilyen alkotások azonban hosszabbrövidebb idő múlva végre is elérik az őket megillető elismerést, akkor, tudniillik, mikor az alkalmazott ábrázolási mód általánossá és igy megszokottá válik. Akkor a mü belső értéke kevésbé finom érzósüek számára is nyilvánvalóvá lesz és a félreismert művészből elismert művész lesz. De az ilyen müvekben mindig művészi megnyilvánulás van, melynek elismerését csak a szokatlan forma akadályozta meg; mindig a művészi tartalma az oka a későbbi elismerésnek, sohasem a forma. Már most az a néha ismétlődő tény, hogy a szokatlan ábrázolási módokat választó nagy művészeket gyakran először becsmérelték s azután viszont nagy elismeréssel adóztak nekik — mondom ezen tény sok festőben azt a tévhitet keltette, hogy épen az illető művészek szokatlan ábrázolásmódja volt későbbi sikerük oka. A szerencsétlenek nem veszik észre, hogy mindig és kizárólag az esztétikai érték, a művészi tartalom volt az, ami a szokatlan ábrázolás ellenére is végre győzelemre jutott. Ez a hamis következtetés azt hozta magával, hogy épen napjainkban keresés, sőt hajsza indult meg uj ábrázolási módok után, hogy ezen ábrázolási módokra e£ész művészi iskolák alakultak, melyek a művészi tartalmat egészen elválasztották a formától, mintha nem is tartozna együvé a kettő. Ezekről a modern irányokról akarok még röviden szólani. Az előzőkben megállapítottuk a művészi ábrázolás lényegét és most ismét onnan kell kiindulnunk. Művészi ábrázolásnak a természeti jelenségek valamely rejtett, de megérzett törvényszerűségnek a megnyilvánulását mondottuk. A természetbe elmerülő jelenségeit megérezni ós érzéseit másokkal közölni akaró művészt csakhamar lebírja és megállítja a látottak végtelensége. Látni fogja, hogy a természet végtelen, végtelen formáiban, végtelen színeiben, világításaiban, a napfény jelenségeiben, a mozgás ütemeiben, a kifejezésben, az anyagban, a szerkezetben, a részletekben, a tömegek összetartásában, a térben, a közelben s a távolban egyaránt s ha ezzel a végtelenséggel szemben a saját szegényes szerszámait nézi, melyekkel ki kell, hogy fejezze ezt a végtelenséget, rongyos pár festékét, lapos vászpát, durva ecsetjét, akkor elnémítja, elkábítja a roppant föladat. Olomfehérével és ébenfeketéjével ugyan hogy tudhassa visszaadni a világítás minden nüanszát, a ragyogó napsugártól a koromsötétségig, mikor az ő fehérje hasonlíthatatlanul sötétebb és az ő feketéje hasonlíthatatlanul fakóbb, mint a természeté. Sokan szenvednek hajótörést ezen sziklán. Ha gyönge ember, ugy eikinozza magát ezekkel a technikai problémákkal és egészen elhagyja a művészet útját. De ha megvan benne a valódi müvészlélek erőteljes érzése, ugy elmerül majd a jelenségek megfigyelésében és csakhamar észreveszi, hogy a művészet legmélyebb hatásai nem a természet optikai absztrakcióiban és utánzásában keresendők, hanem azon törvényszerűségek ábrázolásában, melyek, a lélektől fölfogva, a lélek erőihez szólnak. De kövessük most azoknak roppant nyáját, akik gyengék lóvén a művészet ezen igazi föladatának megérzésére ós azt hiszik, hogy a szokatlan ábrázolásmód elegendő az érvényesüléshez, azon erőlködnek, hogy korlátozott eszközeikkel uj ábrázolásmódokat találjanak. Itt azután különböző irányokat láthatunk, mindenekelőtt azt, mely a világítás és fény problémájával foglalkozik ós mindazt, amit évszázadokon át a műtermek félhomályában, az úgynevezett „plain air" festők láttak és ábrázoltak, kiráncigálta a