Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-16 / 38. szám

Csütörtök, február 16 DELMA! Központi szcrkciztgjég és kiadóhivatal Szeged, f 33 Korona-utca 15. szám t=z BudajMti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre. K 24'— félévre . . . R I2-negyfdévre. K 6'— egy hónapra K 2-Egyei szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28— félévre . . . K negyedévre. K V— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér 14-— 2-40 TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 ra Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Hazafias komédiázás. A parlamenti tudósításokban ujabban ismét heves jelenetekről, zajos incidensekről, személyes összetűzésekről olvasunk. A sajtó megteszi a szerepjátszóknak azt a szolgálatot, hogy kiabálásukat viharnak, veszekedésüket harcnak nevezi el. Szolgálja a szereplők hiúságát és ösztönt ad nekik, hogy a feltűnést a legolcsóbb módon igyekezzenek elérni. Tudjuk jól, hogy egy parlament tanácskozásainak válságos időkben nem lehet mindig a tökéletes udvariasság sima formái között maradniok. Tudjuk jól, hogy nehéz nyugodtan tanácskozni, midőn a közvélemény forrong és a nemzet lázban. Természetes ilyenkor, hogy a fölzaklatott indulat hulláma medréből kicsap. De kérdjük, ilyen időszak-e a mostani ? Jóhiszemüleg ezt állítani nem lehet. Mögöttünk egy kifáradt, csalódott ország közvéleménye ál!, melyet beválthatatlan ígéretekkel félrevezettek s mely minden reményeiben és illúzióiban megcsalatkozott. Színjáték az tehát, hazafias komédiázás csupán, ha most a hideg józanság időszakában ugy adják egyesek, mintha a politikai szenvedély voina az, mely őket heviti, midőn a^ tanácskozás komoly rendjét megakasztva, saját értéktelen személyüket tolják előtérbe ott, hol csupán a nemzet érdekének kellene az előtérben állania. Ez feltűnni vágyó törtetés, nem hazafias fölháborodás. Ez nem lelkesedés, hanem a közügyekről való megfeledkezés. És főként nem „harc", ez nem is „vihar". Szükséges a kultura érdekében is a nagyközönség fogalmait e tekintetben megkorrigálni, mert könnyen oda jutunk, hogy annak éretlenebb elemei szemében a szakszerű tárgyalás csupán beszéd lesz, a botránycsinálás ellenben cselekedet. Már is ott tartunk, hogy ez utóbbit mindig ugy tüntetik föl, mint eseményt s mint olyant, mely megérdemli, hogy foglalkozzanak vele. Magyarország húszmillió lakosa között, szerte az országban mindenütt számos izgága, modortalan s kevésbé nevelt jól nevelt ember található. Gyűlésekben, nyilvános helyeken, utcán és piacon, mindennap temérdek sok a cset%>até és személyes torzsalkodás. Az esti lapok még ir- , nak egy-egy botrányosabb jelenet- f ről s van a közönségnek egy nem nagyon magas nivóju része, melyet ez érdekel. De hogy miért kelljen a temérdek ízléstelen torzsalkodások sorából épen a dunaparti országházban lefolytakat különösképeivföljegyezni: az véges emberi elmével alig belátható. Mondhatná valaki, hogy talán azért, mert a parlamentben müveit emberek néha oly hangot használnak, melyet a parlamenten kivül nem tűrnének meg sehol s hogy van bizonyos demokratikus haladás e tényükben, hogy a piac hangját és modorát a palotába beviszik. Hivatkozhatna valaki arra, hogy ebben ép az a párt remekel, amelynek szemében a kormányzó párt nem elég demokratikus, amely azt hirdeti, hogy a népben van az ő gyökere s amely ha nem tudja e népboldogító politikáját a Házzal elfogadtatni, legalább ráerőszakolja a maga plebejusi modorát. De ez tévedés. Mindazok az irók és tudósok, akik a nyugati kultura nevében üzennek a mai kormányzatnak hadat, hirdetve, hogy az egy elmaradt, tudatlan, sötétségben tévelygő osztályt képvisel csupán : mindezeknek hangosan kell az előbbi föltevés ellen tiltakozniok. Hiszen, ha azok, kik ez ország nemzeti jellegét meg akarják óvni a választói reformnál, már ezáltal elárulták lelkűknek sötétségét : akkor az egyenlő választól jogot hirdető Justh-pártban kell a nyugati kultura e bajnokainak a maguk Ocíave Mirbeau. Páris, február hónap. Normandiában, Flaubert szülőföldjén, a termőkőből épült Tróviéres városkában 1850-ben február 16-ikán született a franciák bátor, nagy irója: Octave Mirbeau. És a normand partokhoz, melyekre magasan csapnak föl a hullámok, gyermek lelkének kegyelete és szeretete fűzi erős szálakkal még ma is. Müveiben fölcsillannak a „normand gyümölcsösök, az apró faluk jegenyesoros utai, a tenger, mely igazi férfiként nagyon haragos és nagyon szelid tud lenni . Mint Zolának Aix, mint Balzacnak Touraine tájai, ugy látogatják Mirbeau lelkét is Normandia szelid völgyeinek és a kőpartok óriási szikláinak képei. Finom, puha fehérviasz a gyermek lelke, de a bele vésődöttek nem törlődnek el, hanem megmaradnak tisztán, markánsan, hogy évek múlva megérthessük es megítélhessük őket. Mirbeau sem fogja soha elfelejteni a Vennes-i jezsuiták kollégiumát. Gyermekéveinek szomorú napjait. Egy menedékhelyet mégis talált a szabadságot szedető „lázadó természetű kis fiu" a jezsuiták mlkibörtönóből kiszökdösve: megszerette rajongásig a természetet,. A vannes-i környék csodás szépségű tájképeit „a virágos, tavaszmesés alma- ós barackfákon át hozzá nevető kék végtelenséget", amint elmondja később Sóbastien Roch cimü regényében gyermekéveinek odysseusi kalandjait. Pesszimisztjkus, fájdalmas, de nagyon őszinte ebben j a müvében, mely annyira hü tükre az életben tett első lépéseinek, hogy már naplóformában is fejezi be. Erezzük, látjuk, ez a gyöngéd lelkű, makacs Sébastien Roch ő maga. Forrnak benno a szenvedélyes, erős, nagy indulatok. — Elmegyek verekedni — mondta a riadt ielkü fiu, a Mirbeau Sóbastienje — és én nem is tudom miért, fogok verekedni. Azt fogják mondani nekem, mint minden közkatonának: Menj, öij és ölesd meg magadat, a többi a mi gondunk . . . Nos, ón nem fogok ölni, talán megöletem magamat, de én ölni nem fogok. Sébastien Roch regénye után jöttek mind bátrabb, keményebb ütéseket mérő, társadalmi önzést és tespedést ostorozó müvei, L'Abbé Jules-ben már harsány lmngu szociálista. Les Mauvais Bergers ötfölvonásos darabjában pedig, amelyet apárisiRenaissanceszinházban 1897-ben december 14-ikón adtak elő, a legnyiltabban, a leghatározottabban állítja elénk a proletárok harcát. Mirbeaunak ez a darabja, olyan jelentőségű a francia szinmüirodalomban, minta németek Gerhardt Haupt•nímtt-jának „Takács"-a. Egy hatalmas lüktető tragédia, tele emberi nyomorúsággal, igazságtalansággal. „A gazdagok súlyos aranyzsákja agyontiporjaaproletároklelkének legszentebb jogait." Zola „Germinal'-}& óta soha irásmiiben sztrájkeseményeknek nem volt viharosabb, erőteljesebb jelenete, emberibb lázadás az emberi jogok tiprásáórt, mint Mirbeaunak e nagystílű darabjában. Hőse Jean Roule, egyszerű munkásember, nagy, világos leiekkel; hősnője Madeleine, az áldozatkész, hűséges, szerelmes asszony. Ez a két szereplő képviseli Mirbeau névtelen, nagy tömegét. Van egy másik darabja is Mirbeaunak, amelyért szintén korholták eleget. Az Epidémie (a járvány) ez, egyfölvonásos, 1898-ban, egy évvel később előbbi nagy müve után került a Théatre Antoineban szinre. Arról van ebben szó: „a közkatona arra való, hogy meghaljon". Ő a nép gyermeke, a rabszolga, érte nem kár. Tífuszjárvány üt ki egy katonakórházban. A városi tanács urai nem igen törődnek vele. De megbetegszik e járványos bajtól egy városi jómódú polgár is. Erre aztán a városi tanács a legmesszebbmenő óvóintózkedésekre és pónzáldozatokra kész, saját életüknek a megmentéséért. A Renaissance-szinházban 1902-ben szinre kerül a Porteftuille (A bugyelláris). Gúnyos, finom élű pengéje van ennek a darabnak. Jean GueniI a hőse, aki mosolygós, bus testvéröcscsa az Anatole Francé Crainquebille-jónek és ő mutatja be nekünk az egyszerű, szegény emberek megadással viselt nyomorát, mialatt a törvények a végromlás örvényébe taszítják. Aztán jönnek a „Les aííaires, sout les affaires", a „Foyer", a „Vieux ménages". Mindegyikben a brutális, az erős, Mirbeau. Modern francia irók közt ő érezte a legmólysógesebben; milyen szomorú, milyen nevetséges dolog a szegény ember sorsa. És ezen a bánatos komikumon szökött köny a szemébe ós szorult ökölbe