Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-16 / 38. szám

2 DELMAGYARORSZÁG 1911 február 12 kultureszményét megtalálniok. Az valóban ugy van : ezek az igazi européerek! E/.ek mindig az európai haladásért küzdöttek s mindig a kultura fegyvereivel. Tintatartóval a régi ' házban ; záptojásokkal a választásokon ; mindig és mindenütt a kultura fegyvereivel. És pii kérjük a magyar radikálizmus Nyugat után epedő híveit, ezekről az elemekről meg ne feledkezzenek s a nagy összeomlás napján, midőn a régi rendet lerombolták, irántuk egyedül kímélettel legyenek. Ez a része a régi Magyarországnak méltó, hogy fönnmaradjon, mert ez megértette a korszellemet ; bevitte a kiváltságosak parlamentjébe az utca hangját s modorát. És hogy vitte be ? Ugy, hogy már az utcának kell pirulnia, amikor kénytelen tudomást szerezni arról a hazafias komédiázásról, amelyet még mindig megtűrnek — nem az utcán, — de a magyar parlamentben. A leleplezett koalíció. — Lukács László diadala. — (Saját tudósítónktól.) Mára teljesen, még az ellenzék előtt is, — Justh Gyula, Kossuth Ferenc, Wekerle Sándor, Désy Zoltán előtt is — kiderült Lukács László igazsága. A legújabban leleplezett koalíció pőrén szégyenkezhet újra. A koalíció kipattantott titkos aktáiból bárki kiolvashatja, hogy a mai ellenzékiek hogy dolgoztak akkor, amikor szabadulni akartak — az ellenzéki álláspontjukról. Kiderült mára, hogy amikor az elszánt Désy Zoltán olyan hévvel védte Kossuth Ferencet, Wekerle Sándort és Justh Gyulával együtt annyira támadta Lukács Lászlót, ugyanakkor Justh Gyula nem ugy mondotta az esetet, ahogy Lukács László és ahogy a -pénzügyminiszter — épen Justh két alelnökének: Batthyánynak és Hollónak a nyilatkozatával is, — bebizonyította, hogy minden ugy történt, ahogy a pénzügyminiszter fölfedte és amelyből mindenki kiolvashatta, hogy embertelen, bár kicsinyes manőver vezetett minden támadást Lukács ellen. Tudvalevőleg tegnap egész este tárgyalt a négy bizalmi férfin, hogy megállapítsa, milyen kulisszatitkok rejtőznek az 1907. évi kiegyezés aktáiban. Ma délután két órakor újra összeült a négy bizalmi férfiú, hogy estig döntsenek. De a döntés előtt nyilatkozott Lukács László, a munkapárt körében a Kossuth-párt ismeretes tiltakozásának érdemi részére megjegyzéseket tett. Lukács nyilatkozatából pedig kiderül, hogy osztrák részről sokkal többet kell tudniok a beavatottaknak, mint Magyarországon. De kiderül e nyilatkozatból az is, hogy az 1907. évi megállapodásoknak a kartelbankra vonatkozó 1909. évi tárgyalás jegyzökönyvében is nyomuk van. Mint a Pester Lloyd egy nyilván Budapesten megirt „Bécsi levól"-ben jelenti, ez csakugyan igy is van. A négyesbizottságnak nem kell az 1907. évre visszamennie: az 1909. évi kartelbankos tárgyalások jegyzőkönyvében — melyet Wekerle, Kossuth és Darányi irtak alá — határozottan ki van fejezve, hogy a kormány az 1907. évi megállapodások következtében köteles a közös bank álláspontján maradni. Ezek a tárgyalások Budapesten voltak és az elnöklő Graber dr, osztrák miniszteri tanácsos azzal nyitotta meg a tanácskozást, hogy a bankkérdésben a jogállapot az, hogy a magyar kormány kötelezte magát csupán a közös bank alapján tárgyalni Wimmer dr, osztrák pénzügyminiszteri tanácsos ezt a kijelentést azzal toldotta meg, hogy a magyar kormány nemcsak tárgyalni köteles a közös bank alapján, hanem gondoskodni annak fölállításáról. Ezt a jelenvoltak egyhangúan tudomásul vették. Lukács László pénzügyminiszter nyilatkozata igy hangzik: (A Bencdikt-fomnula.) 1. A kiegyezés bankformulája-. Ez a formula nem a Wekerle-kormányra vonatkozik, hanem Beck miniszterelnök egyenes kívánságára azért vétetett fül a kiegyezésbe, hogyha a Wekerlekormány bukása után kővetkező kabinet netalán az önálló bankot követelné, az OsztrákMagyar Bankra vonatkozólag készen legyenek bizonyos megállapodások. Az önálló bankra azonban semmiképen sem ad szabad kezet ee a formula. (Szterényi nyilatkozata.) 2. Szterényinek az a kijelentése, mintha sokkal kedvezőbb kiegyezés létesülhetett volna, ha a koaliciós kormány elejti a készfizetések követelését. E nyilatkozat megcáfolható a vizsgálat alatt álló aktákból, melyek bebizonyítják, hogy a koaliciós kormány a készfizetés kérdésében már a tárgyalások folyamán meghátrált az osztrák álláspont előtt. (A kartelbank.) 3. A kartelbankra vonatkozó 1909. évi tárgyalások. Ebben a kérdésben Lukácsnak az egész jegyzőkönyvi anyag rendelkezésre áll ós ebből kitűnik, hogy mikor a válság a bankkérdés miatt nagyon kiélesedett, Wekerle az akkor már hatalmon lévő Bienerth-kormánynak a tárgyalások ujrafölvélelét ajánlotta, még pedig a kartelbank alapján. Wekerle a kiegyezés megkötése után bekövetkezett parlamentáris nehézségekre hivatkozott ós sikerült is elérnie, liogy az osztrák kormány referenseket küldött ki, akik. néhány napig tárgyaltak is, de azután eredmény nélkül távoztak. — Ennek az eredménytelenségnek az volt az oka, hogy az osztrákok a kartelbanknak már a tervét is viszszautasitották ós az 1907. évi kiegyezésben kötött jogállapot teljes respektálását követelték, amelyben tudvalevőleg a közös bank szabadalmának meghosszabbítása pontosan meg volt álla2JÍtva. A Bienerth-kormány osztotta referensei álláspontját és a tárgyalások megszakadtak. (Kvótaemelés.) 4. Sehol sommiféle jegyzőkönyvit vagy egyéb nyoma annak, hogy a We&er/e-kormány a kvótaemelést valamely magyar kövotelés rekompenzációjaként Ígérte volna meg. Kossuth ugyan egyik beszédében, melylyel saját pártja előtt a kvótaemelést indokolta, célzott arra, hogy a fölemelt kvótát csak azért kapják meg az osztrákok, mert szabad kezet biztosítottak nekünk a bankkérdésben, de ennek a tárgyalási jegyzökönyvekben semmi nyoma, jóllehet, a banka Mirbeau markos ökle. Aztán védelmezője lett minden igaz ügynek. A Dreyfus affairenek Anatole France-on kívül nem volt bátrabb, lelkesebb szószólója nálánál. Most legutóbb is, pedig beteg ós minden sor irás nehezére esik, a vasutassztrájk alkalmából Hervó zaklatása miatt Anatole France-al együtt (egymás mellett vannak ők mindég, ha valami fényes igazságot kell védeni, bár személyes ügyek miatt az utóbbi években kissé eltávolodtak egymástól) ugyancsak erősen nyilatkozott Briand miniszterelnök ellen a „Guerre Socicalo" hasábjain. Két állandó lakása van Mirbeaunak, a téli Párihban az Avenue Bois de Boulogne 84-es száma alatt. Ez valóságos muzeuma modern képeknek és szobroknak. Itt látogattam meg. Maillol-szobrocskák, Methey-keramikák, Degas, Renoir, Pissarro, Tisley, Manet és Monet-képek közt. A bútorai is modernek, minden uj, friss, fiatal. Még a függönyök és a szőnyegek is. Nem barátja a régiségeknek, csak a haladást akarja környezetében látni, művészetben ós iparban is. Az ő előre robogó gondolatai, modern életfölfogása igy van összhangban lakása berendezésével is. Mikor nála jártam, fáradt volt nagyon és beteg, orvostanárját várta ós lázasan, fázósan melegedett szép, szines keramika kandalója előtt. Tömör feje, mintha nehezen birná a súlyát, aláhanyatlott a vastag, kemény nyakán. Nagy kék szemei nyugtalanok voltak és i szomorúak. Nem jött elém, csak bólongatott, I intett, lépjek be, közeledjem. — Lássa, már nem a dolgozószobámban fogadom ... be sem megyek oda . . . nem engednek dolgozni. Kertészkedtem, de rám szakadt a tél és tavaszig olyan leszek, mint a rab . . . Rózsáimat, szép Íriszeimet is befödtem már. Mióta dolgozni nem szabad, igazi örömet már csak a virágaim ápolása, nevelése nyújt. Múlna csak hamar a tél, ugy várom a tavaszt! ... A meleg napon talán meg is fogok gyógyulni, mikor előbújnak az omlós földből a jácintjaim ós a primulák . . . Elhallgatott. Éreztem: a virágairól kedves dolgok juthatnak eszébe és szavakkal nem akartam gondolatait megzavarni, néztem Meunier bányamunkását, Mirbeau szobrainak a büszkeségét. Egyszer azt mondta nekem, rajta kapva a szememet: — Megtestesülése a nagy, szent, szomorú és munkabiró nemes munkástipusnak! Feszül minden izma, csak az arca bus és barázdás. Rám kacagtak a Forain táncosnői a szép, aranyozott rámából. Egy Van Gogh-kép erős szinei kapták el tőlük tekintetemet. És elgyönyörködtem Gauguin-nek egy régi bretagnei táján. — Csöndesek vagyunk — mondta Mirbeau halk hangon — eltörődünk, megőrlődnek az idegeink, a fiatal évek gondjait ós lázas munkáját érezzük a legsúlyosabban . . . — Sokat dolgozott fiatal fiu korában, — kérdeztem — a tanuláson kivül voltak-e más gondjai is? — Tizenhét éves koromban kerültem ki a jezsuitáktól. Az apám, aki orvosdoktor volt, Párisba hozott jogászkodni. Bizony ekkor nemcsak hogy a tanuláson kivül nem voltak gondjaim, de magára a tanulásra se gondoltam. Vig fiukkal örültem az életnek, a sok rabság és hazug tanitás után. Később kedvet kaptam az Írásra. Az „l'Ordre" cimü lapban lirikus, forró fiatalságu cikkeket Írtam Manet, Monet és Cézanne-ról. Egy nagybátyám, aki pap volt valamelyik csöndes normand falucskában, kétségbeesett, hogy elkárhozom: író leszek. De az apám, aki józan eszű, szabadgondolkozó volt, talán meg is örült ennek az ijesztő jövendölésnek. Később színikritikus lettem és kezdtem az asszonyok után bomlani. EkKor csináltam a legtöbb bolondságot, a legfrisebb fiatalságom tombolta ki magát. Egy Kokinkinából érkezett fiatalember ismerősöm rácsábitott az ópiumszivásra. Napokat hevertem tarka kimonóben mámorosan az ópiumtól. Ez kezdte megtámadni az egészségemet. Szerencsére értem jött az apám, kivette kezemből az ópiumos pipát ós leszedte megsoványodott vállaimról a virágos kimonót. Elvitt utazni pár hónapra Spanyolországba. Ez jót tett. Mikor visszajöttem, a „Gaulois" munkatársa lettem. Megszorettem nagyon a hirlapirást. Hévvel, tüzesen, örömmel dolgoztam ... Meglehet, agyondolgoztam magamat... A bóbitás kis francia leány uj látogatót jelentett be. Mirbeau kedvesen, figyelmesen mentegette magát, egy régen kórt randevút fog most lebonyolítani, meghivott máskorra is magához ós ón egy nagy ember szerénységének az igézetétől meghatódva búcsúztam a beteg költőtől. (K.)