Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-10 / 33. szám

1911 II. évfolyam, 33. szám Péntek, február 10 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Korona-utca 15. szám a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=i Városház-utca 3. szám a .. egész évre. R 24-— félévre . . . K J2-— negyedévre. K 6'— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fillér egész évre. K 28-— félévre. . . K 14-— negyedévre. K V— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 c=i Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 t! Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 A hangulat lovagjai. Megvalljuk, azt gondoltuk, hogy az a négy esztendő, amit az ellenzéki pártok a kormánypadokon, miniszterek háta mögött töltöttek, nyomokat fog hátrahagyni a gondolkozásukon. Több respektusuk lesz mint eddig volt, a magyar kormánypolitika tárgyi és személyi nehézségei iránt. S ami fő, tapasztalatokkal és csalódásokban gazdagabban, komoly érvelésre fektetik ezentúl a fősúlyt, nem hangulatkeltésre. Bizonyosra vettük, hogy a magyar ellenzéki politika nem lesz oly szubjektív, mint eddig volt ; objektívebb lesz, tehát nyugodtabb és igazságosabb ; hasznára fordítja, amit mint többség átélt. Napról-napra észleljük, hogy föltevésünkben csalódtunk. Az ellenzék nem tanult és nem felejtett semmit. Tartalomra, realitásra, elfogulatlan igazságra nem törekszik ; főcélja, főeszköze, úgyszólván egyetlen fegyvere ma is a hangulatcsinálás. A véderő reformja még csak előreveti árnyékát, csak még körvonalai bontakoznak ki, az erre vonatkozó javaslatok még nincsenek a Ház asztalán, teljes szövegük még nem forog közkézen, máris prédájává ejti az ellenzéki sajtó a hangulatkeltésnek régi kopott eszközeivel. De ahol a házszabályok hézagai erre nekik módot nyújtanak, képviselők is foglalkoznak már e kérdéssel. Sőt, hogy valahogy a mulatságból ki ne maradjon, — mielőtt hajóra szállna — Apponyi Albert gróf is belelőtte a nyilát ha nem is a „király székébe", mint Petőfi republikánusa, de mindenesetre oly székbe, amely közel áll, nem ugyan a király személyéhez, de a nemzet érdekével párosult dinasztikus érdekhez. A véderő reformja egyforma érdeke a koronának és nemzetnek. Az ország biztonsága, területének egysége mindennél előbb való. Ma, amikor a zsoldos seregnek a fogalma is kiveszett, mikor a hadsereg nem más, mint a nemzetnek fegyverben álló része, valóban nem lehet azt állítani, hogy pusztán dinasztikus érdek a hadsereg fejlesztése. Hatalmi érdek csak annyiban, hogy erős, jól fegyverzett, jól vezetett katonaság, legreálisabb és leginkább kéznél levő eszköze a trón és az ország hatalmának. Százszor igaza volt tehát Tisza István grófnak, aki Bécsben, a delegáció egyik ülésén a tőle megszokott nyíltsággal kimondta, hogy a hadsereg sürgős reformjára a nemzetnek van szüksége. A dolog annyira világos, hogy fölösleges volna magyarázgatni. Ami dinasztikus hivatása a hadseregnek van, azt nagyon jól elvégzi mostani erejében ós mostani állapotában. Azért egy zászlóaljjal, egy ágyúval sem kell többet megszavazni, hogy idehaza föl lehessen vele tartani a belső rendet és a belső békességet. Katonai parádéra is elég, ami helyőrségünk a nagyobb városokban van. A hadsereg reformjára, az ujonclétszám emelésére stb., a háború céljaira van szükségünk, Már pedig ma nem dinasztiák kedvtelése a háború s nem dinasztiák indítják egymás ellen. A modern háború a maga tömeges öldöklésével, pusztító eszközeivel, rettentő ártó természetével: népek, országok és fajok mérkőzése. Az a nemzet Alija meg jobban a helyét e vad és véres dulakodásban, amelyiknek nagyobb, fegyelmezettebb, lelkesebb, tökéletesebben föl-, fegyverzett a hadserege; amelynek képzettebb tisztjei* zseniálisabb vezérei vannak. S amely ott birja kiapadhatatlan erő-rezervoárját a nemzet önfenntartása ösztönében s milliók amaz elhatározásában, hogy bárki ellen megvédi becsületét és határait. Már a kiindulási pontjuk helytelen tehát azoknak, akik véderőnk immár égetővé vált reformját ugy tüntetik föl, mintha pusztán dinasztikus érdekről Carriére. Irta Sxtrachon Nelly. A Luxemburg-muzeum ama szoborcsoportja, mely a francia olimpusiakat márványban vagy bronzban örökíti meg, egy ujabb alkotással gazdagodik. Rodin elkészült felejthetetlen s egyedüli, benső barátjának, Eugéne Carriére francia festőnek mellszobrával. Evekig dolgozott az ősz mester, mig e munkáját befejezhette. Mert mig Carpeaux francia szobrászról azt beszéiik, hogy bekötött szemmel mintázta le társait, föl akarván azzal tüntetni tapintó érzékének végtelen finomságát s annak föltótlen uralmát az anyagon és formán, addig Rodin portréi korántsem keletkeznek ily könnyű szerrel., 0 nem akar csupán arcmásolatokat visszaadni, hanem mint a hogyan ezt eddig csak a világ legnagyobb művészei tették: egész élettörténeteket szeret márvány- vagy bronzmejlszobraiban visszatükröztetni. 0 tanitja, hogy az emberek teljesen idegenek egymással szemben. Lelküket mély örvények választják el egymástól. Sokáig keresgélnek, tépelődnek a nélkül, hogy megsejtenék a valót. Vannak, kiknek szeme soha sem nyilik meg s ezeket irigylésre méltóknak tartják. De, aki megtanult nézni ós látni, annak lelkét betölti az elhagyatottság réme, élete egy kétségbeesett küzdelem, egyetlen vágya az é«-jónek határát kibőviteni, saját érzelmeit viszont fölfedezni mások lelkében is. Sohasem merülnek ki az emberek sajat létük elemzésében, hogy igy másokat is megértsenek ós mások áltál megértessenek. Ezeket a magasztos momentumokat, melyek nem mindig föltétlen Jóságot árulnak el, de amelyekben az illető embert jellemző jó, rossz tulajdonságok koncentrálódva az arcán visszatükröződnek, ezeket keresi és lesi Rodin Végtelen hosszú és faradalmas tanulmányok egyengetik tebát valamennyi portréjának útját. Mert az egész benső, lelkivilágnak ilyen külső megnyilvánulása, amint már föntebb emiitettük, csak ritkán történik, sőt némelyeknél egyaitalaban sohasem eszlelhető. Milyen kitartással kell tehát ügyelnie a művésznek. Futólagos tollrajzokban, vázlatokban, metszetekben örökíti meg az első benyomásokat, azután tovább figyel és lesi modeljónek ujabb mozdulatait, ujabb arckifejezóseit. Ezeket leirja, emlékezetből lerajzolja, hogy közülük a legjellemzőbbeket mindig maga előtt lassa s csak azután készül el a szobor, mely mindig lelkiismeretes és komoly pszikológiai tanulmány. Ezt árulja el Rodin legutóbbi müve is, Eugéne Carriére portréja, melynek gyönyörűen modellált homloka, mély tekintete, keskeny és szenzibiüs orra sejtetni engedi a festő lelkivilágát. „ , Eugéne Carriére 1900-ban, életének delelő pontján halt meg Párisban. Ama csekólyszámu, elszigetelten élő művészek közé tartozik, kiknek jöttét nem jelezte senki és akiket nem is követhet senki. A ködfátyol, mely Carriére képeit ellepi, nem keresett, nem hatást hajhászó, de mindenesetre csodálatos módja a festészetnek. Müvein csak a főalakok, a főformák válnak ki határozottan a körülöttük mindent ellepő, minden zavaró részletet fölszivó, elnyelő ködpárából. S igy éri el azt, hogy a leghalkabban jelzett, a leghalványabb színfolt is feltűnik és bámulatosan hat Művészete épen olyan utánozhatatlan, mint Rembrandt'é. Követői nem találhatnak benne egyebet, mint a legegyénibb lángésznek fenséges példáját, mely a neki legmegfelelőbb módon nyilvánult meg. Festői eljárását talán el lehetne sajátítani; de ez az eljárás csupán föltalálójától alkalmazva bír értékkel, amennyiben eszközül szolgált neki ős lehetővé tette, hogy saját, szinte öntudatlan óletbölcseletét, költői álmait és vízióit plasztikusan bemutassa. A bűvész varázsvesszeje csodákat müvei; de csak akkor, ha gazdájának kezében van, más halandóra nézve értéktelen pálcika marad. Mint Rembrandt, ugy Carriére is lírikus festő, olyan értelemben, hogy a természet utánzása nála nem cél, hanem eszköz. Nem maguk a tárgyak érdeklik, sőt az emberek sem objektíve. 0 a lelki emóciókat figyeli és érzi meg. Nálánál egy művész sem kereste kevésbé a különlegességeket, a ritka effektusokat, ismeretlen dekorációkat és uj arcokat. Hiszen amit képein visszatükröztet, az benne is ól. A szerencsés véletlen megkímélte őt egy rá nézve fölösleges, hosszú tanulmányuttól. A körülmények mégis, néhány évi londoni tartózkodásra kárhoztatták. Mindazonáltal egy pillanatra sem befolyásoltatta magát