Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-01 / 26. szám

1911 január 29 DELMAGYARORSZAG 353 és politikai képmutatás, ha az elenyésző kisebbség jogosultnak érzi magát meghiusitani a többségi akarat érvényesülését ; mert ő — a kis válogatós — csak olyan többségnek hódol meg, amely az általános, egyenlő, titkos választói jog forgatagából bukkan ki hirtelen, mint Aphrodité a hajnalfényben csillámló tenger habjai közül. Minden fogadkozás dacára ma már világosan konstatálható, hogy a bankvita madara fáradtabban repdes. Tegnap és ma a tisztelt ellenzéki oldalon nagy szepegés volt, hogy hirtelen nem fogynak-e ki a szónokokból ? Az a kemény támadás, amelyben néhány nap óta a Kossuth Ferenc pártja részesül, keveset változtatott a helyzeten. Hogy egy-két emberüknek a megbetegedéséből — oly időben, mikor csaknem minden ember beteg — oly messzemenő következtetéseket vontak le, hogy mindjárt hitszegéssel, sőt árulással traktálták őket : mindennél ékesebben szóló bizonyítéka, hogy a fegyverbarátság vékony kérge alatt a testvérek még ma is engesztel hetetlenül gyűlölik egymást. Hiába, a viszonyok erősebbek az emberek akaratánál. A két függetlenségi párt céljai és fölfogása között tátongó szakadék mélyebb, hogysem Polónyi mesterkedésének vastag kötélszálai áthidalhatnák. A postaminiszfer beszéde. Londonból jelentik: A nemzetközi sajtószövetség bankettjén Sámuel postaminiszter beszédet mondott, melyben kifejezte azon meggyőződését, hogy semmi sem lenne alkalmasabb a nemzetközi érintkezés élénkítésére, mint a sajtó távi rátok dijainak leszállítása. Az újságírók föladata megragadni minden alkalmat, hogy a Nómetorszí g és Anglia közt most örvendetesen növekvő jó viszonyra nyomatékosan rámutassanak. beszélhetlen vidámság rohamában, megsiketülten a vas zajától, ugy rohanj a harcias légiók zárt páncéljaira! Hallod-e, amint öszszegyült lábaidnál az egész világ és megrázva kopjáit, egyetlen fölkiáltásban folyt össze? Hallod-e mint hangzik a neved rettegéssel oly néptörzsek ajkán, akik a világ végén laknak? Mindent, amit csak a pillantásod befog, tölts meg a neveddel! Törj előre örökké: nincs határa a világnak, nincs határa a vágynak sem! Komoran és zordonan nyomulj egyro beljebb, beljebb a világba és igy utoljára meghódítod az eget! Most megállapodott Róma és a Keletre szegezte sas-szemeit. Keletre fordította Görögország is az ő szép, élvezettől nedves szemét. Keletre fordította az ő zavaros színtelen szemeit Egyptom is. Köves ott a föld, megvetett a nép; a néptelen vidék egészen odagyürődött a kopár dombokhoz, amikre néha egyenetlen árnyakat vetnek a kiszáradt fügék. Az alacsony és régi sövény mögött egy istálló áll. A fajászolban egy csecsemő fekszik, föléje hajolt az ártatlan anya és rája néz könyekkel telt szemmel; fölöttük, magasan az égen, egy csillag áll és az egész világot beragyogja csodálatos fénynyel. Elgondo'kodott a régi Egyptom, körülfonva hieroglifákkal, lejebb sülyesztve a piramisait; nyugtalanul nézett a szép Görögország, leengedve szemeit Róma az ő vas-kopjáira, hallgatózni odanyujtá fülét a nagy Ázsia az ő pásztornépeivel s meghajolt az Ararát, a földnek a régi ükapja. Társadalmi jótékonyság.' — Elmondotta Ditrói Nándor dr, állami felsőkereskedelmi iskolai tanár, törvényhatósági bizottsági tag.— Szmollény Nándor kollégám pályadijat nyert müvét valóban értékes és megszívlelendő alkotásnak tartom. A városi párt január tizenhetediki ülésén csak általános vonásaiban ismerhettem meg e munkát; most azonban, mint az e tárgyban kiküldött bizottság tagja, alkalmam volt behatóbban foglalkozni a dolgozatban lefektetett eszmékkel s azok realizálásának kérdésével. A jótékonyság gyakorlása kétségtelenül egyik legszebb, legemberibb föladat, amelynek nyomán fölszáradnak a szenvedők, az elesettek, — az árvák és elhagyottak könnyei! Kinek ne töltené be lelkét jóleső megnyugvással annak tudata, hogy segitő jobbját nyújtotta embertársának! S valóban örömmel mondhatjuk, hogy igen, igen sokan állanak e léleknemesitő föladat szolgálatában, részint mint kezdeményezők, akik a jótékony adakozásra buzdítanak, részint mint a fölösleges filléreiket beszolgáltatok. Sőt túlzás nélkül bátran kimondhatjuk, hogy a jótékonyság terén ós annak jegyében bizonyos fokú túltengés tapasztalható! Annál inkább elszomorító a tudat, hogy ez a nagyarányú emberbaráti akció sehogysem, vagy csak nagyon kevéssé képes a gyakorlati életben a maga áldásos hatását kiváltani. Ennek pedig kézenfekvő oka: a jótékonyság kérdésének szervezetlenségében, — hogy ugy mondjam, — ötletszerűségében található. Ezen a nagy hibán kiván javítani az a reformjavaslat, amelynek tanulmányozására kiküldöttünk s amelyről a legnagyobb elismerés hangján kell megemlékeznem. Nagy készültség, éles előrelátás, a társadalmi és gazdasági élet alapos ismerete jellemzik ezt a munkát. Nyomós okfejtéssel felel arra a kérdésre, hogy miként volna Szeged társadalmi jótékonyságának egységes szervezése megvalósítható ? Legelsőben is a gyűjtések ós az adományozások rendszertelenségének bajait kívánja célravezető eszközökkel ós ujitásokkal orvosolni. E célból városi szabályrendelet alkotását tartja szükségesnek, amely hivatva volna a sokszor tapasztalt visszaéléseket megszüntetni ós a gyűjtött adományok jelentékeny részének adminisztratív költségek cimón való fölemésztósót redukálni. Igen szerencsés és üdvös eszmeként kell üdvözölnünk a Központi Jótékonysági Tanács alakításának gondolatát, amely a közjótékonyság gyakorlásának egységesítését, bizonyos fokú centralizációját szolgálná. A munkát kereső, de nem találó szegények és rokkantak gyámolitása s egyben a munkanélküliség megszüntetése érdekében az úgynevezett „dologház" létesítése s a részben munkaképtelen szegények itten leendő foglalkoztatásának gondolata szintén kiemelkedő pontja a szóbanforgó reformtervezetnek. Anélkül, hogy a pályamű részletezésébe bocsátkoznám, a következőkben foglalom össze a „társadalmi jótékonyság" kérdésében a magam észrevételeit. , Üdvös és fölötte kívánatos, hogy e nemes, emberbaráti mozgalom valóban hivatása ma* A szegedi városi párt programjául tűzte ki a jótékonyság gyakorlásának egységesen való szervezését. Szmollény Nándornak ily tárgyú pályanyertes müvét kiadta a városi párt egy bizottságnak. E bizottság elnöke: Jedlicska Béla dr kifejtette már nézetét a Déhnayyarorsztig hasábjain a fontos kérdésről s most egy másik bizottsági tag: Ditrói Nándor dr mondja el érdekes megjegyzéseit. Részünkről annál inkább hivei vagyunk az akciónak, mert hiszen minden értékes megnyilatkozásban helyt adunk ebben a kérdésben. gaslatán álljon; továbbá, hog'yfa jótékonyság gyakorlásában ki-ki tehetségéhez képest résztvegyen. Üdvös és fölötte kívánatos, hogy a könyörület filléreiből azok részeltessenek, akik e fillérekre valóban reászorulnak. E hármas cél elérhető: egyfelől a kellőképen szervezett jótékonycólu gyűjtések és adakozások általánosítása, másfelöl a segélyre szorultak megfelelő nyilvántartása által. Az elképzelhető,- legideálisabb közadakozás, — amely a polgárságot minden zaklatástól mentesítené, — nézetem szerint tulajdonképen az volna, ha anyagi viszonyai arányában ki-ki megállapítaná az általa jótékonycélra szánt összeget, amelyet évenként egyszer a mindenirányu jótékonyság érdekében szervezett intézményhez beszolgáltatna. Ez volna — hogy ugy mondjam — az önmagunk által önmagunkra kivetett jótékonysági adó! Minthogy azonban ez még csak a messze jövő kérdése, az általánosítás realizálása ez idő szerint más' eszközökkel biztosítandó ! A jótékonysági szervezetek szerintem, — egy kis paradokszon alkalmazásával, — egyfelől decentrálizálandók, másfelől összpontositandók volnának. Mondjuk, hogy például a közigazgatási kerületek vétessenek a létesítendő jótékonysági kerületek alapjául. Minden egyes közigazgatási kerületben, — a tanyavilágot is beleértve, — amennyiben itt egyéb társadalmi jótékonysági egyesület nem volna, szerveztessenek az illető kerület nevét viselő jótékonysági egyesületek, amelyek mint önálló gyűjtést végző orgánumok, az azon kerületben adakozók és segélyre szorultak nevét, valamint a gyűjtött összeget ós egyéb adományokat nyilvántartani volnának hivatva. E kerületi ós egyéb jótékonysági egyesületek mellett és eme egyesületek kiküldötteiből a Központi Jótékonysági Egyesület, vagy Tanács volna alakítandó. E szervezet egyfelől az alatta álló kerületi egyesületek által beszolgáltatott gyűjtéseket és egyéb adományokat felülvizsgálná és nyilvántartaná, továbbá a segélyezés mérvét megállapítaná, másfelől a már létező egyéb jótékony-egyesületeknek, — amelyek tudniillik autonómiájuk megtartásához szigorúbban ragaszkodnak, — a segélyre szorultak tekintetében fölvilágositással ós az adományok célszerű szótosztásában tanácscsal, útmutatással szolgálna. Ennek létesítését magam is szabályrendelet alkotásával vélem megvalósíthatónak. E célból föltétlenül szükségesnek tartom a már létező jótékonysági körökkel, egyesületekkel és asztaltársaságokkal érintkezésbe lépni, hogy a szükséges közlekedést és az eredményes alkotás, valamint a kellő együttműködés föltételeit biztosithassuk. És épen ez volna egyik célja a mi kiküldetésünknek. Előre látható, hogy e téren sok nehézséggel kell majd megküzdenünk, mert a már régebben eksziztáló jótékonysági szervezetek szerzett autonómiájuk rovására nem szívesen fognak engedményeket tenni. Ezekre az érintkezési pontokra pedig e közérdekű társadalmi probléma megoldásánál nagy szükségünk van. A fölállítandó Központi Tanácsban termé-, szetesen a városi hatóságnak is képviselve kell lennie, épen ugy, mint az egyes kerületi jótékonysági szervezeteknél a kerületi közigazgatás tényezőinek. Nagyfontosságunak tartom a segélyadományozásnál a lehetőség szerinti természetben való adományozást. Igy például a tűzifa, eleség, ruházat stb.-vel való segélyezést. Lényeges ez különösen azért, mert a segélyezettek részéről gyakran tapasztalt visszaélésekkel szemben a pénzsegélynél nagyobb biztosítékot nyújt, másfelől igen sok adakozó szivesebben és könnyebben rója le természet-