Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-29 / 24. szám

1911 II. évfolyam, 24. szám Vasárnap, január 29 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 0 <=> Korona-utca 15. szám c© Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c© Városház-utca 3. szám c© ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: évre . R 24'— félévre ... R 12-— negyedévre. R 6'— W hónapra R 2'— Egyei szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREN évre . R 28-— félévre . . . R 14-— negyedévre. R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 c© Riadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 A szervezetlen Európa. Khuen-Héderváry magyar miniszter­elnök épen mára nyugtatta meg nyi­latkozatában a külföldet a monarchia fegyverkezéséről. Tegnap más ország külügyminisztere tett megnyugtató ki­jelentést, más ország fegyverkezéséről. Es minden ilyen kijelentés egész orszá­gokat, sőt földrészeket is nagyon ér­dekel. Bel- és külpolitikusok, vezető államférfiak nem győznek nyilatkozni a helyzetről, különösen európai államok helyzetéről. Az olyan nyilatkozatra, amilyen Khuen-Héderváry magyar miniszterel­nöké most, a külföldnek rendkívül nagy szüksége van, annál inkább, mert hónapok óta, gyors egymásutánban csupa olyan nyilatkozatok hangzottak el, amelyekből az tünt ki, hogy Európa lappangó veszedelmek előtt áll és a veszedelmek szervezetlenül találják. És a nyilatkozók legtöbbje olyan elismert, súlyos szavú politikusa volt saját or­szágában, hogy mindenkit meggyőzhe­tett arról, hogy a szervezetlen Éurópá­ról elhangzott aggodalmak kétségtele­nül nem puszta impressziókból, de ta­pasztalati okokból táplálkoztak. A veszedelmek meglátásához külön­ben sem kell diplomáciai éleslátás. Európán köztudattá lett a veszedelem, mely Ázsia felől fenyegeti az ó-világ­részt. Azt is tudtuk, hogy az amerikai Egyesült-Államok szédületes fejlődése előbb-utóbb utat keres magának arra, hogy gazdasági hatalommá váljék Euró­pában. A sok nyilatkozat eredménye azután az lett más, külföldi országok­ban is, ami a monarchiában, hogy tud­niillik : a veszedelmet ne tartsuk üres rémképnek, hanem szervezkedjünk ellene, nehogy az idegen erők benyo­mulása készületlenül találjon. Bizonyos, hogy az amerikai Egyesült­Államok iparának fejlődése oly túlter­melést eredményez, amelynek elfogyasz­tására nem elég nagy az amerikai piac. A milliárdok nem heverhetnek tétlenül s Amerika belekényszerül abba, hogy versenyre keljen az európai ipar­ral — Európa földjén. S mig Amerika felől a burzsoáziát, Ázsia felől az európai proletáriátust fenyegeti a veszedelem. Az amerikai kapitalizmus az európai tőkének üzen hadat, az ázsiai sárga fajok milliónyi proletárjai pedig egy pár esztendő alatt harmadára, sőt ne­gyedére szállítanák le az európai ipar­ral Európa földjén. Európa népei mégis egymás ellen fegyverkeznek, egymásra féltékenykednek s az erőket apró tor­zsalkodások elintézésére pazarolják. A nagy világháború, bármennyire tart tőle Európa, nem a csatamezőn, nem ágyuk dörgése közt fog lezajlani. A fajok nagy harcában nem az ágyuk hadképessége, a katonák vitézsége és a hadseregek nagysága fog dönteni. Gőz­hajók kürtőit, gyárak kéményeit látjuk majd füstölni s ebben a füstben ro­hannak előre a viaskodó fajok. Európa két világhatalmassággal találja majd szemközt magát s kicsinyes dolognak fogja tartani, hogy valamikor egy ma­roknyi nemzet ágyukat vonultatott föl egy másik kicsi nemzet ellen. Az egyes országokban támadnak is már állam­férfiak, akik ebben a perspektívában is látják a jövőt s ezért mondják, hogy például ma már nem a monarchia és Olaszország egymáshoz való viszonya a lényeges, mert ennél jóval jelentő­sebb, hogy milyen eszközökkel véde­kezik egész Európa a nagy gazdasági harc ellen, mely letiprással fenyegeti. A veszedelem közössége bizonyosan közelebb hozza egymáshoz az európai nemzeteket. Mert esztelenség lenne, ha egymás gyöngitésével az amúgy is ha­talmas ellenségeket erősitenők. Európa minden nemzetének közös érdeke, hogy erejét a nagy gazdasági harc megví­vására fordíthassa, sőt érdeke, hogy ebben a harcban a népek mint szövet­A paralyzis gyógyításáról. Bécs, január 27. Még alig mállott el a láz és izgalom, amelyet a Salvarzen fölfedezésének hire okozott, máris ujabb melepetéssel szolgál az orvosi tudomány a nagyvilágnak. A Délmagyarország mult heti számában jelent meg a hir a paralyzis gyógyitásáról és csak elismeréssel és dicsérettel kell meg­emlékeznünk a Délmagyar ország bécsi mun­katársának, Lázár Antalnak, buzgalmáról és kiváló kvalitásairól, mert sem a bécsi, sem a budapesti közönség nem értesült előbb erről a szenzációs hírről, mint a Dél­magyarország ólvasó közönsége. Ez volt a bécsi lapok „Tagesneuigkeiten" cimü rovatának legszenzációsabb cikke ós ez képezte a „schlagert" a budapesti napi­lapok vasárnapi számában is. És valóban olyon fontos esemény ez az orvostudomány történetében, hogy nem szabad fölötte megjegyzés nélkül átsikla­hunk, mert ami sok évtized küzdelmének °em sikerült, az ma valóra vált. Egy olyan betegség gyógyithatótságáról hoz hirt a táviró, amely betegséget mi orvosok is mindmáig gyógyíthatatlannak hittük; a speciálisták, az elmeorvosok törekvése pedig meghiúsult e sorvasztó kórral szemben, amely a mai napig is a legnagyobb be­teg/anyagot szállítja az elmegyógyintéze­teknek. ., Az utóbbi hónapokban indult meg a had­járat Ehrlich-Hata vezérlete alatt a bujakór ellen és már-már képzeletünkben élt azon idő, amidőn a bujakór és annak következ­ményes megbetegedései: a paralyzis és a tabesz eltűnnek a föld színéről. Valóságos ódák keletkeztek a 606-ról és egész sereg dicshimnusz jelent meg „Tul a lueszen" cimmel. Ha ez sikerül, ha a Salvarzan képes lesz a bujakórt véglegesen meggyógyítani, akkor ezzel egy csapásra végeztünk a paralyzis és a tabesszel is, mert hiszen mindkét meg­betegedés a bujakórnak következménye. Hogy pedig a bujakórellenes nagyarányú hadjárat méreteiről is képet alkothassunk magunknak, elég megemlítenem, hogy a Salvarzánból a mai napig hatvanezer ampulla fogyott el, pedig még csak alig három hó­napja, hogy Ehrlich Pál a közhasználatnak átadta. Sajnos azonban, hogy a Salvarzánnal csu­pán a bujakór ellen küzdhetünk eredmé­nyesen, a bujakór következményes megbe­tegedéseivel szemben azonban nem alkal­mazható sikerrel. Ez az eredmény már ma­gában véve is elegendő volna, mert remél­hetnők, hogy harminc-negyven év multán a luesz következményes megbetegedései meg­szűntek létezni, az elmegyógyintézetek lakói­nak száma tizedére redukálódott. Harminc-negyven év azonban majd egy emberöltő és az idő elegendő arra, hogy embertársaink ezreit ragadja ki e betegség a körünkből. Épen ezért örömmel és tisztelettel kell megemlítenünk az allgemeines krankenhaus­beli elmebajos osztály kiváló tanárának és vezetőjének: Wagner professzornak fárad­hatatlan működését, amelylyel a paralyzis gyógyítását, egész más utakon sikerült rész­ben megtalálnia. Mielőtt e gyógyítási módról szólanék, szükségesnek tartom, hogy néhány szóval a paralyzis mibenlétéről, elterjedtségéről, okai­ról és súlyosságáról megemlékezzem. Ez azon betegség, amelyet a nagyközönség agylágyulás néven ismer. Régi keletű baj, amelynek első, részletes differenciálását két kiváló elmeorvosnak Baillenek (1822) és Cal­meilnek (1826) köszönhetjük. Hogy mi okozza e betegséget, azt egész határozottsággal meg nem állapithatjuk, annyi azonban tény, hogy a paralytikusoknak nyolcvanöt százaléka ifjú korában bujakórbán szenvedett. Az esetek ti­zenöt százalékában a környezet mit sem tud egy előrement bujakóros fertőzésről, a beteg elméje pedig immár elborult, az tehát a be­tegsége előzményeiről felvilágosítást nem adhat. Hogy a bujakóron kivül más momen­tumok, mint például: szeszes italok túlságos élvezete, a fej sérülései, napszúrás vagy szellemi tuleröltetés is előidézhetne paraly­zist, az utóbbi időben mind kétségesebbé válik, az átöröklött bujakór pedig teljesen alárendelt szerepet játszik e baj keletkezé­sénél. Az agylágyulás többnyire a bujakóros fertő­zés után tizenöt-husz év múlva lép föl és a har­mincöt-ötven év közötti kor betegsége. Asszo­nyoknál ritkább, mint férfiaknál. Nem minden luetikus betegszik meg agylágyulásban, sőt föltűnő, hogy Bosznia vagy Abeszyniában, ahol a bujakór valóságos házi nyavalya, igen kevés az agylágyulásos megbetegedé­sek száma.

Next

/
Oldalképek
Tartalom