Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-18 / 14. szám

1911 január 18 DELMAGYARORSZÁG 3 Szterényi József: Batthyány Pál grófnak fájhatott! Sümegi Vilmos: Sajnos, fájt is. Szterényi József: Hála istennek, nem Sümegi szava dönti el ezt! Barta Ödön: Azonban egy nagy intézménynél nem az adminisztratív igazgató, hanem a nagytekintélyű elnök szava a döntő. Áttér a készfizetések fölvételének kérdésére. A készfizetések fölvétele áldozatokkal járna, de a túloldalon sa'nálják a négy-ötszáz milliót, holott Aehrenthalnak egy ostoba kalandja sokkal többe kerül az országnak. Az elnök (csenget): Az előbb a zaj miatt nem hallottam, hogy a képviselő ur az ostoba kifejezést alkalmazta Aehrenthal grófra, a közös külügyminiszterre. A képviselő urat emiatt rendreutasítom. (Nagy zaj a baloldalon.) Hock János: Nem Aohrenthalra. Fölkiáltások: Éljen Barta Ödön! Barta Ödön: Tizenöt éves parlamenti munkám alatt most van részem először jogtalan elnöki rendroutasitásban. Az elnök ur a suttogása miatt nem hallhatta, mit mondtam . . . Az elnök (rácsönget Bartára): Először is figyelmeztetem'a képviselő urat, hogy az elnöki rendreutasitáshoz fölszólalni nem lehet . . . Fölkiáltásoka baloldalon: Kimagyarázás! Az elnök (csönget) . . . továbbá kijelentem, kegy semmiféle súgásra nem hallgattam, mert az itt levő zaj miatt nem hallhattam, miről van szó. Barta Ödön ismételten hangoztatja, hogy nem Aehrenthalt, hanem a politikáját nevezte ostobának, mert arra a monarchia mindig ráfizet. (Helyeslés a baloldalon.) Nem fogadja el a törvényjavaslatot, hanom csatlakozik Kossuth Ferenc és társainak határozati javaslatához. (Zajos helyeslés és taps a baloldalon.) Az elnök tiz perc szünetet ad. Szünet után Jankovicli Béla munkapárti szólalt föl a javaslat védelmére. (Jankovicli Béla bessede.) Jankovich Béla: A javaslattal szemben az ellenzék bekötött szemmel harcol. Olyasmit kifogásolnak, ami niucs benne ós olyat követelnek, ami benne van. A készfizetés célja nem lehet egyéb, mint a bankjegyparitás föntartása, a javaslat pedig ezt a paritást a legnagyobb mértékben biztosítja. Az ellenzék a formára veti a súlyt a lényeg helyett, mikor a készfizetés megkezdését követeli. A javaslat ötödik szakasza, melyet alkotmányjogi szempontból kifogásoltak, Ausztria és az osztrák parlament ellen irányul s a benne foglalt rendelkezések sem a mi bőrünkre, de az övékre fognak érvényesülni. A vitában főbben hivatkoztak a szónokra, mint aki annak idején az önálló bank mellett foglalt állást. Ez tévedés, ő olyan megoldást javasolt a bankbizottság előtt, mely a készfizetést 1911 január e'sejére biztosította volna, ha tanácsát a függetlenségi párt annak idején elfogadta volna, is kormányon lehetne, ez eléggé bizonyítja a szónok eljárásának önzetlenségét. (Elénk he'yeslés a jobboldalon, a szónokot sokan üdvözlik.) (Okolicsányi beszédé). Okolicsányi László szerint az egész vitába° tulajdonképen nem az a lényeges, hogy önálló vagy közös bankunk legyen-e, a fő az, hogy a bank a magyar érdekeket is kielégítse. Ha a Közös banknál ezt tapasztalhatjuk, nincs okunk el'eno törni s ezt mondhatjuk valamennyi ko2ös intézményünkre. Az a legfontosabb hogy ezeket megfelelő nemzeti tartalommal töltsük [teg. A közös bank védelmezői szerencseshelyzeten vannak, mert tényekkel bizonyíthatnak m^ az önálló bank hivei csak föltételezésekkel. Nem érthet egyet Barta Ödönnel abban h<*y telíts károsodás árán is meg kell teremteni az 0nálló bankot. Ez csak akkor volna helyen való, ha a közös bank föntartása meg nagyouo veszedelemmel járna, de viszont, ha "J®11 * fedelem elkövetkeznék, minden magyar ,b®rt egy táborban találna. A mostani idők * 'önben a legalkalmatlanabbak az onallo bank felállítására. Az ellenzék méltatlankodóval szemben » munkapárt részéről nagy éljezessel es Kisérték Okolicsányi beszédét, aki végül k Jelentette hogy a javaslatot csak aKkor fogact Katta volna el, ha nmgvalós thatta volna a Kes2fiZ0tést és ötödik szakaszával németen esorbát az alkotmányon és a hazszabalyoko Az illés három órakor végződött. Éhinség! — Nyomortanya a Mező-utcában. — (Saját tudósítónktól). Mező-utca 4 ... Kívülről olyan, mint a legtöbb szegedi: alsóvárosi kicsi parasztház. Mág a régi Szegedből maradt vissza, épen ugy, mint csaknem az egész Alsóváros. Hepehupás zsindelytetőzete van s meglátszik rajta, hogy nem győzik eléggé toldozni-foltozni. Az a többi öt parasztház, amely még a Mező-utcát alkotja, kívülről ugyanolyan mint a négyes számú. Maga áz utca Alsóváros legkülsőbb részén van s az utolsó házszámokon tul már kövér szántóföldek terülnek el. Az utca rövid és széles falusi utca, kövezetlen, de sarat nem lehet látni, mert kocsik ott nem közlekednek. Szinte meglepőnek tűnik föl, hogy ebben a csinos utcában van egy kicsike fehér alsóvárosi ház, amelynek tiznél több lakója van, de amelyben a legkönyörtelenebb lakó él együtt az emberekkel: a rettenetes éhinség, az embert állattá sülyesztő nyomor. Bent, a Mező-utca negyedik számú házban már egészen más élőképek tárulnak az ember elé, mint amilyeneket az utca és a házak külsője után elképzelhetünk. A kis háznak az utcára néző háromszögalaku részét a paraszt házigazda és a családja lakja, az udvari lakásokat, helyesebben alacsony, düledező, egészséget tönkretevő ólakat a lakók lakják. Lakók, akiknek majdnem a fele munkásember, háromnál több gyermekkel, fele bukott leány, akik közül kettő a rendőrségen van nyilvántartva, három pedig megesett leány, akiket a szülők kiűztek a házukból s most azzal keresik a kenyerüket, hogy takarítani járnak uri házakhoz. Van aztán egy lakója a háznak, egy intelligens, müveit német újságíró — Heimann Max a neve —, aki tüdőbeteg és a Majna melletti Frankfurtból szakadt Magyarországra. Családos ember, — felesége és a gyermekei iszonyú nyomorban tengődnek. De a többi lakók sincsenek különben, száraz kenyéren és krumplin élnek feleségükkel és sok apró gyermekeikkel együtt, akik közül a legtöbb beteg. (A házigazdáéit.) A ház gazdáját Masatóczky Andrásnak hívják, paraszt munkásember. Tiz gyermeke közül csak egy lakik ottlion, aki hangász, de nem sokat keres. Á családnak annyi van, amennyiből tisztességesen megélhet. Hárman laknak két szobában. Legelőször a házigazdáék lakását kerestem föl, csak Masatóczkynó volt otthon. Öreg, töpörödött parasztasszony, harmadik felesége az urának. Sóhajtozva mesélte, hogy bizony nagyon nyomorúságosan élnek a lakói, ép oly nyomorúságosan fizetnek is. Egyik lakó — mondotta Masatóczkynó — kilenc, kettő nyolc és egy, az a zsidó újságíró hét koronát fizet havonta, de már hónapok óta nincsen házbérre valója egyiknek se. De nem bántom őket, hisz alig van mit enniök. Annak a zsidó újságírónak pedig még egy szál bútora sincs. Megnézhetjük a lakását? — kérdeztem Masatóczkyné háziasszonytól. Tessék kérem. Az asszony ugyan nincsen itthon, a férje pedig nincs is Szegeden, de azért bemehetünk a lakásba, négy apró porontyon kiviil ugy sincs egyéb abban. (Négy gyerek a földön.) Odaértünk egy kis, alig egy és háromnegyed méter magasságú, zöldre mázolt faajtóhoz. Ez volt a külső ajtó. Kinyitottuk s a küszöbön egy csomó rongy és zsákdarab hevert, hogy a réseken ne húzódjon be a hideg. Kinyitottuk a belső ajtót is, itt derékig le kellett hajolnunk, hogy bejuthassunk a konyhába. Négy apró gyerek — a legidősebb négy éves • visítozott a földön. Belépésünk nem zavarta meg őket, játszottak tovább, sőt három, aki járni tud, fölugrott a földről és mezítelen lábukkal, — az egyik egy szál ingben, a másik cafatos és vékony nyári ruhácskában, a harmadik egy battiszt szoknyában — járták az ispilángi rózsatáncot ... A konyha két és fél lépés hosszú és egy lépés széles, magassága egy méter és nyolcvan centiméter. A valyog-kályliábun szalma égett s igy egy kis meleg mégis volt a konyhában. A földön trikó- ós ruharongyokon ült a negyedik gyermek, még csecsemő, alig nyolc-kilenc hónapos. Szomorú és nagyon beteges az arca, fejével a hideg falnak támaszkodott. A konyhában a földre teritett rongyokon kivül semmi egyéb nem volt, — kivéve egy kifeszített szárítókötelet, amelyen vizes pelenkák lógtak. Egyetlen edényt, széket, valamire való gyermek vagy más ruhát, fehérneműt, semmit nem lehetett látni. Kíváncsian kinyitottam a szoba ajtaját és bementem. (Üres szobában . . .) A szoba egészen üres volt. Valamivel nagyobb a konyhánál. A padmaly, amint hirtelen felütöttem a fejemet, benyomta a kemény kalapomat. Dohos és bűzös levegő fojtogatott. Ez egyenesen a tuberkulózis fészke, ép ugy, mint a konyha. A lemállott falak körös-körül vizesek, a szoba sötét, egyetlen abla ka van amelyen még egy emberfej sem férhet keresztül. A sarokban valami sötét vacok hevert. Megtapogatom, csurom vizes szalmazsák volt. A gyerekek piszkolták be s az anya az üres, bűzös szobába vetette, száradni. Megkérdeztem Masatóczkynó háziasszonytól, hogy hol alszik hát az anya ezzel a három kis leánynyal és a csecsszopóval ? — A konyhában a földön, — válaszolt Masatóczkyné. — De hiszen a konyha olyan kicsi, hogy öten el se férhetnek még a földön se. — Hát összeszorulnak szegények. Néhány héttel ezelőtt itthon volt az újságíró is, az is velük aludt a földön. Nagyon beteg ember az. Alig bír beszélni, aztán olyan sovány, hogy látszik, hogy a lélek csak hálni jár belé. Tüdőbeteg, nem tud keresni, idegen ember és itt nem értenek a nyelvén. Most uton van valahol, Heimann Maxnak hívják. A családja két hónap óta lakik nálam, hót koronát fizetnek havonként, de nyolc koronával hátralókban vannak. Szárazkenyóren élnek. Néhány nap óta azonban meleg ételt is esznek. Itt járt náluk a napokban egy úriasszony és a férje, most azoktól élnek. Azt nem tudom, hogy hívják őket, de nagyon jószivüek ós zsidók. Ennyit tudok róluk. (Ez is segitség.') A dolog ugy áll, hegy Heimann felesége egy vagyonosabb zsidó családhoz fordult segítségért. Azok néhány forintot adtak neki és kieszközölték, hogy a zsidó népkonyhából kaphassanak ebédet. Ennyiben javult a helyzetük, egyébként azonban a régi nyomort sinylik. Butoruk nincs. Hideg földön alszanak, Heimann pedig itt is, ott is szerencsét próbál, hogy legalább annyit keressen össze, amennyiből gyógyíttathatja magát. Nagyot lélekzettem, mikor Heimannék dohos levegőjű szobájából a szük udvarra értem. (Az ó'r kenyere.) Néhány parasztasszony kíváncsian összecsődült. Az udvar végén lévő lakás konyhájából veszekedés hangja hallatszott ki: — A fejemet akarjátok már, nyomorult porontyok. Annyit zabáltatok, hogy akár meg is fulladhattok tőle, az anyátok istenit . . . Félkiló kenyér nem elég nekik . .. — Ki lakik ott — kérdeztem aparasztasszonyoktól. — Belovai Antal, éjjeli őr. Mindig szidja a feleségét meg a három gyerekét, mert sokat esznek. Pedig kenyéren kivül nem igen látnak