Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-18 / 14. szám

1911 II. évfolyam, 14. szám Szerda, január 18 Mteponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, f a Korona-utca 15. szám t=3 Budapesti szerkesztóség és kiadóhivatal IV., ^ Városház-utca 3. szám a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— iélévre . . . R 12-— negyedévre. R (r— egy hónapra R 2 — Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre. R 28'— félévre . . . R 14-— negyedévre . R V— egy hónapra R 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁff: Szerkesztőség 835 a Kiadóhivatal 8 36 Interurbán 835 a Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 A kormány és a szociális bajok. Még el sem intéződtek teljesen azok a nagy munkák, amelyeket bűnös könnyelműséggel a koalíció az ország nyakán hagyott, máris bontakozik annak a hatalmas munkásságnak perspektívája, amelyre a Khuen-kormány az ország egész társadalmának érdekében vállalkozott. A koalíció ugyan ugy szeretné, hogy a parlament egész munkássága most is a rendes államügyek késedelmes elintézésében merüljön ki. De ez a szándéka aligha fog sikereket fölmutatni, mert a kormány nagy munkakészsége és az, hogy vállalt kötelezettségeit az egész vonalon példás lelkiismerettel és szakértelemmel akarja teljesíteni, hatalmas sziklát görget az ellenzékiek sok rakoncátlankodása, folytonos játszása és pihenni vágyása elé. Több alkalommal hangoztattuk már, hogy létérdeke ennek a nemzetnek, hogy az obstrukciós vitáknál fontosabbnak tartsák azt, hogy az országnak idejében költségvetése legyen, hogy a kormány és a parlament állandó ellenőrzés mellett a gazdasági életbe erősen belevágó jogélet szabályozásán kivül, olyan törvényeket ^kothassanak, amelyek alkalmasak arra, hogy beheggeszszék a nemes magyar nemzet testén rágódó tömérdek sebeket. Több alkalommal hangoztattuk, hogy ilyen komoly és nagyarányú munkásságra adott fölhatalmazást a nemzet ennek a parlamentnek — és igy tulajdonképen a nemzet akarata ellen irányul minden fegyver, amelyet ennek a munkásságnak megakadályozására visznek harcba. A képviselőház keddi ülésének elején Székely Ferenc igazságügyminiszter három olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, amely mélységesen és példás komolysággal szolgálja a társadalmi restaurálásnak azt a nagy célját, amely etikai és gazdasági megújhodáson keresztül akarja elvezetni a nemzetet az igéret földjére. A három törvényjavaslat egész komplekszumában nemzeközi egyezmények alapján azoknak az íizelmeknek és visszaéléseknek megszüntetését célozza, amelyek a fiatal embrei természet ébredő ösztöneinek kizsákmányolására szövetkeztek, amelyeknek segítségére siet a nyomor és szegénység és amelyek piszkos szövetkezeteik utján behálózzák az egész óvilágot. Bizonyára lesznek sokan, akik a leánykereskedelem üzelmeinek sajtóban vagy képviselőházban való nyilvános tárgyalását rossz szemmel nézik, amint azoknak tábora sem marad kicsiny, akik a törvényjavaslat szövegezésében, vagy egyes komoly fölszólalások kitételeiben keresve fogják kutatni azokat a részeket, amelyeket a gyönge emberi értelem, vagy a megrongált idegrendszer sietve használ föl pikáns olvasmánynak. A tul józan, teljesen elzárkózott és a szennyet meglátni nem akaró polgári erkölcs ép ugy rossz utakon jár, mint a maliciozus gúnyolódó vagy mindenhol és mindenben idegizgatást kereső és találó enervált. Az élet szomorú példáit és szennyes mélységeit mutatja meg azoknak a pusztításoknak, amelyekkel tömérdek sebet vág a szegényebbek ős jobbmófiuak életén: a leánykereskedelem és fajtalanság. Ezeket a sebeket és ezeket a szennyeket nem takargatni, hanem föltárni kell, el kell vezetni az embereket forrásaikhoz, meg kell mutatni sáskaszerü pusztításait és gyógyításainak minden lehető módját. A kormány működése csak akkor ér valamit, ha nem mozog egy szigorúan elzárt területen, hanem a nemzeti élet egész terrénumát felöleli. Ez a kormány a koalíció sok hátralékának elintézése után pótolta jogéletünk egyik legnaüxi J 0 A szív. — Orosz ösrege. — Valamikor réges-régen élt valahol egy néptörzs, melyet három oldalról áthatolhatatlan erdőség vett körül. Negyedik oldalan Pedig beláthatatlanul nagy róna terült el. E néptörzs hasonlított a mai cigányokhoz s ferfiai erős, bátor emberek voltak és kevéssel beérték. Nyugodtan éltek igy sokáig, de egyszer vessz idő köszöntött rájuk: más nóptorzsek törtek rájuk, ezt a régit beüzték az erdőbe, pedig ott bűzös állóvizek gozólogtek és a sötétség uraskodott mindeneken A fí*%ak szinte hatalmaskodva fogóztak h()gy elfedjék az eget ^ ember fen, elől s az emberek egymás utan pusz ^ak el a mocsarakból kiáradó, halalthozó, nuazmás páráktól. Az asszonyok, permé és a vének sirásnak és bánatnak adtak águkat miatta. De hová menjenek . „ Az egyik ut visszavezetett oda, ahonnan az erősebb törzs elűzte őket, a másik móg heljebb vezetett a sürü erdőbe, a cuppogó, nedves, betegségek csiráját kilehelő ta faion át. „ .. „ A törzs férfinépének mellét megfekudte a abság érzése, a nagy rónasághoz szokott felkük tehetetlenül vergődött béklyóiban Ha tüzet gyújtottak esténkint, a ms visszacsapódott rájuk, oly szorosan szín e f?gmentesen ölelkeztek össze odafönn a fák. Pedig szól kerekedett, tompán, komoran, fenyegetően zúgott az egész erdőség. A tüz árnyai némán táncolták körűi embereket ilyenkor és a megkínzott asszonynép kísérteties arcokat vélt látni bennük s démoni kacagást hallani az erdő zugásából. De nem ez, hanem a szomorú gondolatok erőtlenitették el a néptörzs testét-lelkét, mert ugy tapadtak hozzájuk, mint ezerszáju polipok s szivták belőlük az életerőt. A félelem támadt föl mögöttük, melyet az aszszonyok sikongása, jajveszékelése a halottak fölött s az élők féltése miatt, még egyre nagyobbá növelt bennük. Oktalan rémlátások gyötörték a bátor és azelőtt oly erős férfiakat s gyáva szavak tették hangossá az erdőséget. Már-már azon a ponton voltak, hogy visszamennek az ellenséghez s rabszolgákul adják el magukat neki, mert minden jobb ennél a szörnyű rettegésnél az ismeretlentől, a borzalmastól. De ekkor megjelent Dankó s ő megmentette őket. Közülök való szép, ifjú, szálas legény volt és igy szólt hozzájuk: — Busulással nem segitünk a helyzeten. Miért pocsékoljuk az időnket töprenkedésre. Szedjétek össze magatokat, menjünk neki az erdőnek; valahol csak végének kell lenni. Jöjjetek! Ránéztek s megérezték, hogy ha valaki még segíthet bajaikon, ugy ő az. — Vezess bennünket — mondták. És Dankó megindult előre ... Hittek benne ós követték. Hej, pedig be nehéz volt az ut! A mocsár egyre föltátotta feneketlen torkát, hogy beszivja az embereket s a fák összebogozódva, erős falként állták utjukat. Minden lépésüket vórrózsák sarjadzása követte. Az erdő nem akart véget érni s erejük egyre fogyott. Ekkor föllázadtak Dankó ellen és kijelentették, hogy semmi célja nincs, hogy ő, a legfiatalabb vezesse őket. Dankó csak ment előre, mintha zugolódásukat nem hallaná, egy percre sem vesztette el jókedvét ós bizalmát. Egyszer aztán kitört a vihar az erdő fölött. Nagyot dördült az ég. Villámfénynél folytatta útját a kis csapat, mely ellen mintha a pokolnak minden hatalma összeesküdött volna. Az emberek ugy érezték, hogy végórájuk ütött. Éhesek és fáradtak voltak. Mivel félelmüket nem merték bevallani, Dankónalc estek neki. — Te vagy az oka mindennek — mondták. — Miattad, a te szavadra hagytuk el helyünket s fecséreltük el erőnket. Ezért meg kell halnod! — Azt mondtátok: vezess bennünket és én vezettelek benneteket! — szólt Dankó s meztelen mellét feléjük forditotta. — Bátorság volt bennem, azért vezettelek! És ti? Ti nem tudtátok megőrizni bátorságtokat, mindjárt elcsüggedtetek és mentetek, mentetek, mint a birkanyáj! — Ezért meghalsz ! — üvöltötték a törzs férfiai zagyván. Dankó látta, hogy azok, akiken segíteni akart, olyanok, mint a fenevadak. Nem várhatott tőlük kiméletet. S ekkor szive föllángolt attól a buzgó vágytól, hogy megmentse ós kivezesse őket a veszedelemből és e vágynak tüze kiült a szemébe. Hirtelen fölhasította mellét, két kezével kitépte vonagló, meleg szivét s magasra emelve azt feje fölé, fölkiáltott: — Menjünk tovább!