Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-01 / 1. szám

DÉLMAGYARORSZÁG 1911 január 1 ez csak uj alapon történhetik és pedig a választójog és a tartománygjülési házszabály reformjának előtérbe helyezésével. A trónörökös nem megy Oroszországba.. Pétervárról irják: A Ruskoje Szlovo szerkesztője beszélgetést folytatott Lago báróval, a pétervári osztrák-magyar nagykövetség titkárával, aki ezeket mondotta: — Nem igaz az a hir, mintha Ferenc Ferdinánd trónörökös résztvenne a skernyievici udvari vadászatokon. Az uralkodóház tagjai közül senki sem lesz jelen ezeken a vadászatokon, csupán néhány osztrák és magyar mágnás, akikkel Miklós nagyhercegiegutóbbi vadászatai alkalmával ismerkedett meg. Itt természetesen az a hir sem igaz, hogy Miklós nagyherceg meghívta volna erre a vadászatra a trónörököst. Országos népszámlálás. Tőrvény értelmében, a központi statisztikai hivatal fövezénylete alatt, egész hadsereget tevő mozgósított segéderők közreműködésével s közel öt millió korona költséggel, most megy végbe a nagy müvelet: Magyarország népességének számbavétele. Husz milliónál több számláló-lapot, tiz milliónál több családi ét háztartási törzslapot, sok százezernyi házjegyzéket osztanak szét a lakók közt, a szükséges mellékletekkel. A nemzet "minden egyes tagjának lelkiismeretére s a hatóságok számlálóbiztosainak kötelességérzetére van bizva, hogy e nyomtatványok rovatait hiven, pontosan kitöltsék. Azokból készül a hatalmas összefoglaló kép hazánk közállapotáról: milyenek voltak Magyarországon a demográfiái viszonyok 1910 ós 1911 közt, a szilveszteri éjfél órájában, Kárpátoktól az Adriáig, valamennyi vármegyénk területén, az összes községek falai közt, minden hajlék födele alatt. Van valami ünnepélyes e fölvételi aktusban. Hasonlít ahoz, mikor egy nagy család hosszabb időköz eltelte után a fényképiró üvege elé ül, hogy megrögzittesse a sötét kamarában a családtagok csoportozatát. Mindig beszédes az ily kép és sokat elmond a családról, még többet az eltelt időről, ha az uj fölvétel a korábbiakkal összehasonlittatik. Néhányan hiányzanak az uj képről: a kidűlt aggok s idő előtt elszólított ifjabbak. Az óletbenmaradottakon is szembetűnő a változás: az egykori gyermekek megnőttek, a fiatalok megemberesedtek, a javakoruak elöregedtek s uj gyermekáldás tölti ki a hézagokat az elhaltak helyén. A családfa némely ágazatán visszafejlődik, friss lombozatot nem hajt többé, annál dusabbak a többi ágak, a fa terebélyesedik tőlük; egy darab családi történet van e fölvételekben megírva. Nemzetünkről ily családi csoportképet alkotnak az időszaki népszámlálások. Ábra helyett a számarányok emelkedő ós csökkenő vonalai tesznek tanúságot tömególetünk fejlődéséről vagy lankadásának tüneteiről. Az eredmények bepillantani engednek a nemzeti erők működésébe, megmérik azok nagyságát, képességeik határát, megállapítják érvényesülésük akadályait, egészséges vagy beteges voltukat s rámutatnak, hogy az utolsó tiz óv alatt mennyit gyarapodtunk és az elért sikerrel meg lehetünk-e elégedve. A népszámlálás egy darab történetírás anyagát tartalmazza: gazdasági, kulturális és szociális szabadságunkról a nemzet életében. Ezt az anyagot maga a polgárság szolgáltatja a hatóságok kezébe. Minden egyén külön-külön megkérdeztetik és saját bevallásaikból készül az egász összefoglaló mii. Értékes adattömeg lesz belőle, ha valamenynyi honfitársunk becsületesen hozzájárod a gyűjtéshez s mitsem titkol, mitsem szópit a hozzá intézett kérdésekben, de a tiszta, reális igazságot vallja be róluk. Az ország azért végezteti a nagy munkálatot, azért áldoz rá milliókat, hogy a valót megtudja és igaz képet kapjon közéletünkről, mely sok millió egyes ember állapotából van összetéve. A mostani számlálásnak munkaterve szélesebb a szokottnál: a férfinépességtől külön megtudakolja életkorát, foglalkozását, családi állapotát, adóképessógót, iskolázottságát stb. E körülményesebb kérdőpontokhoz igazodik a választási reform kodifikációja s a férfilakosság eme nagy közjogi mii keletkezésében működhet közre egyénenkint a maga adataival. Az eredményből kapnak a törvényszerkesztők tájékozódást, hogy a választási jog kiterjesztésének milyennek kell lennie annak idején az egészséges elekció érdekében s az ország történeti jellegének megóvása szempontjából. A polgárságon múlik most, hogy e nehéz és következményeiben korszakos probléma megoldását saját őszinte bevallásával megkönnyítse és a jó eredményt ez által biztosítsa. De nemcsak a választási reform dolgában ; a törvényhozó munka és gyakorlati politika egyéb ágazataiban is ez a népszámlálás megjelöli nemzeterősitö munkánk irányát s kulcsot ád föladatainkhoz. A családi háztartások képe, a lakásviszonyok rajza, a foglalkozási körök szerint tagoltság, a városok népfelszivó ereje, a vándornépesség költözésének törvényei, a nők és gyermekek közreműködése a keresők munkájában, a napszámos- és cselódsorban élők helyzete, az iskolaköteles korúak számaránya, a had. köteles koruaké s az evolúció, mely egyetemes fejlődésünkben mutatkozik: megannyi intelem arra nézve, hogy szociális, gazdasági, kulturális, vagy jogi reformokkal hol kell az államnak lenditőleg, vagy túltengés esetén mérséklőleg beavatkoznia. A kormányhatalom, törvényhozás és az öszszes helyhatóságok egyaránt érdekelvók ama relációkban, amiket a népszámlálás a statisztika tudományos módszerével Magyarország közviszonyairól föltárni fog. Sőt feszült figyelemmel várja az eredményt a müveit külföld is, mert abból fogja megállapíthatni, hogy hazánk a világversenyben idáig mekkorát haladt, a civilizációban hol tart a többi állaKultura a falun. Irta Somlyó Zoltán. 1. Délben, rekkenő forróságban hárman ültek a Drávaparti kis horvát-magyar falu kaszinójában, amely a templom tornyára tátotta az ablakait. Hárman: a kántor már félittasan, az uraság fia: az ifjú István ur és a zsentri-ur patikus: Kotyaky. Avitt tekintetű, otromba parasztasszony szuszéfc mozgással takarította a padlót, az egyetlen könyvespolcon letörülgette a százados folyóiratok kopott nagy köteteit ós az ablakokat riszálta piszkos rongygyal. Fülledt falusi korcsmaszag facsarta az orrokat, amelyek sürüen tűntek el a magas és széles nyakú spricceres poharakban. Most méla kongással kiütötte a toronyóra a tizenkettőt. Az utolsó kongás hangja még alig rezgett el az egyhelyben álló levegő ölében s már a harang is prédikálta monoton szabályszerűséggel a falusi békés delet. Ebben a pillanatban ért Loncsarics Vilma a kaszinó elé. Piros ernyő alatt ment, pirosan lengett rőt haja az erős napfényben és semerre se nézett. Ment előre, haza, az iskolaépületbe, ahol lakott; ő volt a falu tanítója. Mégis, az a pillanat, amig a kis kaszinóajtó keretbe foglalta az alakját, mélyen érintette a kántort, az uraság fiát meg a patikust. — Nézzétek, ez az uj tanítónő! — motyogta a kántor. — E — ez? . . . pedig ez nem olyan, mintha az volna, vélte a zsentri Kotyaki ós kiállt az ajtóba. István ur nem szólt egy szót sem, csak merően kinézett a lengő vörös haj irányába. Es amikor már semmit se látott belőle, azután se nyitotta meg az ajkát, csak, ha nem a bornak. — És hogy hijják ? — érdeklődött a patikus, rácsolva ós orrhangon, amit nagyon előkelőnek gondolnak falukon. A kántor még előbb ivott egy mélységes kortyot, hangosan letette a poharat a zöldposztós hosszú asztalra, még annál is hangosabban odakiáltott a konyha nyitott ajtaja felé: repeta! és aztáh egész halk hangon kimondta a szót: — Loncsarics Vilma . . . 2. Estefelé széles árnyókban állt már a plébánia-épület és a vele egysorban busuló iskola, meg átellenben a fehérfalú templom. A két szemköztes árnyék lassan egybeolvadt és mintegy közrefogta a tér közepén álló Szentháromság szobrát. Itt sétált fel-alá, hátratett kezekkel az uj tanítónő. Nem nézett se jobbra, se balra, talán nem is nézett sehova, talán csak magába. Mert a lépései is ugy olvadtak össze bizonytalanul és puhán, mintha vak volna és ajkai, a piros, púpos ajkai egyre mozogtak. De nem, mintha valaki imádságot mond; inkább harcosan, láthatatlan ellenséggel vitázva. Fönt meg, alig száz lépésnyire a patika grádicsain állt az uraság István fia és Kotyakival beszélgetett. Elmondta neki, hogy a tutajosok ma furcsa utast hoztak arról Eszék felől. Rongyos ruháju, de okos kinézésű, bozontos fekete hajú fiatalember, alig 18—20 éves, de nagyon müveit lehet, a szemeiből meg a mozdulataiból igy látszik. István is megcsóválta a fejét, kihúzta a lakkos csizmájából a lovagló pálcáját, egy éleset suhintott vele a levegőbe és aztán szigorúan szólt: — Látod, patyi, én ezért utálom a várost. Ez a fiu a város áldozata. Azt mondja, most alig fél éve érettségizett, hónapok óta járt kilincsről-kilincsre, füt-fát megmozgatott, de nem tudott keresethez jutni. A tutajosaim jószivüsógből vették föl, még ennivalója se volt, ugy tartották szalonnával meg kukoricakenyórrel. A nagykorcsmába vittem, szobát adattam neki, hadd aludja ki magát a szegény. Majd holnap tovább mehet. Igaz, te, patyi, gyűjteni akarok ennek a mivelt rongyosnak. Adj te is valamit. Muszáj ilyenkor talpraállnia az intelligenciának! A patikus elővette az erszényét, olyan tekintetet vetett az uraságra, mintha útonálló volna, valami pénzt remegő ujakkal átadott neki és fázósan mondta hozzá: — Kérlek, kérlek! . . . aztán hidegen nevetni próbált. Persze, hogy ez rosszul állt neki, mert olyanfajta volt, hogy a feleségét is azért dobta ki, hogy több pénzt rakhasson el. Közben ballagva hozzájuk érkezett a kántor. Amig jött, majd minden második lépésnél hátrafordult, meg-megrázta a fejét, a tanítónőt nézte. Furcsa nő, hm, hm, furcsa nagyon — kezdte, ahogy odaért — ma egész délután néztem az iskolában. A tanítási órák alatt nagy árkus papirosokat versekkel ir tele és a szemei olyan ábrándosak, olyan . . . mit tudom én, milyenek, de gyönyörű olyankor. Egész más az arca, mint a más asszonyoké. — Nagyszerű, hadarta a patikus, István megint nem szólt, csak szoborrá fagyva, nézett a szentháromság szobra felé. Ellenben a kántor megfogta mindkettőjüket és borízű hangon naszolta őket: — Most velem jöttök, bemutatlak. Hadd ösmerje meg melegiben a falu előkelőségeit,