Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-08 / 167. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1910 december 8 Egyedül, barátok és társak nélkül állani a képviselősázban, — megesett az egynéhányszor nagytekintélyű, kiváló hazafiakkal is, akik meggyőződésüket nem tudták alárendelni senkinek és semminek. Az ilyen egyedülvalóság tiszteletet gerjeszt. A Polónyi mai egyedül valósága más. Ez biztos jele annak, hogy nincs senki a magyar képviselőházban, (se párt, se egyes politikus) aki egyetértene Polónyival, akár ami a beszéde tárgyát és tartalmát, akár ami a hangját illeti. Egy hosszú pálya lefelé hajló lejtőjén állva, ahonnét már csak le a szakadékokba viszi utja, újra láthatta a koalició volt igazságügyminisztere, hogy ellenségei megsokasodtak és barátai eltünedeznek mellőle. A többség gúnyos hahotája s az ellenzék részvétlen hallgatása temette el félelmes debatteri hirét. Fütty, pisszegés bőviben volt, de egyetlen árva tapsocska sem. PolónyiPantaleon rekedten és hamisan énekelt. Minél jobban ki akarta vágni a magas C-t, annál hátborzongatóbb gikszereket ejtett. Szeged hetvenötezer koronája. — Karácsonyra kiosztják a városok segítségét. — (Saját tudósítónktól.) A legjobb időben, épen a karácsonyi ünnepek előtt utalta ki a belügyminiszter a törvényhatósági és a rendezett tanácsú városok 1910. évi állami segélyét, ami elsősorban a tisztviselők illetékeinek kiegészítésére s ha marad belőle: egyéb szükségletek fedezésére fordítandó. A városoknak juttatott kétmillió államsegélyből Szeged városa ismét hetvenötezer koronát kapott és ezt az összeget még a karácsonyi ünnepek előtt kiosztják a tisztviselők között. A városi tisztviselők jól jártak az idén az államsegélylyel. Az 1909. évi államsegélyt az idén májusban kapták meg s most, karácsonyi meglepetésként megkapják az idei illetménykiegészítést is. Egy évben két segély: nem utolsó mulatság. A Szegedre ma megérkezett belügyminiszteri rendelet nagy örömet okozott a városházán és A nő még mindig mosolylyal az ajkán igy felelt: — Nem, kedves doktor ur, azért sem megyek haza. Az ágy, az orvosságos üvegek, a doktorok . . . ezek csak a halált érlelik az ember számára. Nincs nekem semmi bajom. És ne törődjék többé az egészségemmel. — Haragszik rám? — kérdezte Lőrinc. — Ha igy folytatja, megharagszom. Micsoda fiatalember maga? Éjjel, egyedül ül egy fiatal leánynyal és . . . — És? A nő megragadta Lőrinc vállát és szinte hipnotizálta a szemével: — Hát nem érzi, nem látja, hogy miért vagyok itt? . . . Hát elkergettem? . . .Mire vár még? . . . Odadobjam magam? . . . Micsoda férfi maga? Lőrinc megdöbbenve nézett a leányra, akinek az ajka a hold fényében rubintpirosan izzott, mint valami csalogató virág. 0 maga is elszédült. És egy félénk csókkal rátapadt a nő ajkára, A leány magához szorította, vadul csókolta és alig tudta elereszteni. — Értsen meg, — fuldokolt. — Ma mindent tehet velem! Megszöktem hazulról. A szüleim már aludtak . . . Élni akarok. Mulatni akarok . . . Van pénze? Nézze, itt a •idikülöm. Pénzt is hoztam magammal. Pezsgőzni akarok. A nő törékeny volt, mint egy tavaszi hajtás. Vonaglott és remegett. Hangtalanul, az érdekeltek rögtön aziránt érdeklődtek, vájjon megkapják-e az államsegélyt karácsony előtt'? A kielégítő válasz csak fokozta az örömet. A miniszteri rendelet igy szól: Az 1910 : 111. törvénycikk második és harmadik szakasza értelmében a törvényhatósági joggal fölruházott, valamint a rendezett tanácsú városok közigazgatási kiadásaihoz való hozzájárulás fejében — az 1909. éri állami költségvetésben e célra előirányzott összegnek megfelelően — az 1910. évre is két millió korona utalványoztatott ki. Ebből az összegből a pénzűgyininiszter úrral egyetértőleg Szeged város részére hetvenötezer korona állami segélyt engedélyeztem és ezt az összeget nevezett miniszter ur 1910. évi november hó huszonnegyedikén kiadott rendeletével az ottani magyar királyi adóhivatalnál kiutalványozta. Fölhívom a város közönségét, hogy a kiutalványozott segélyösszegnek a városi pénztár által kiállított és a polgármester által láttamozott nyugtára való fölvétele és annak a házipénztári számadásban való bevételezése iránt intézkedjék. Az összeg hovaforditása tekintetében minden irányban az 1910. évi május 11-én 62,000 szám alatt kiadott körrendeletemben foglaltak az irányadók. A törvényhatósági bizottság közgyűlésének az államsegély fölhasználása ügyében hozandó határozata szabályszerűen fölszerelve, a fölebbezési határidő letelte után hozzám haladéktalanul fölterjesztendő lesz. Budapest, 1910. évi december 3-án. A miniszter helyett: Némethy Károly dr, államtitkár. Ez a miniszteri rendelet a pénteki tanácsülésen kerül tárgyalásra, amikor a tanács a mult évi államsegély kiosztásának elvei alapján állapítja meg személyenkint a segély nagyságát és azt folyósítja is. Igy a tisztviselők már a jövő héten fölvehetik az államsegélyt. A Szegednek juttatott hetvenötezer korona azonban oly kevés, hogy abból a nem szorosan vett közigazgatási alkalmazottak és a város ideiglenes alkalmazottai nem kapnak egy fillért sem. Annál kevésbbé lehet az államsegélyből egyéb szükségleteket fedezni, amint azt a belügy; kormány kívánná. A város törvényhatósága azonban megf»lelő nagyságú segélyt ad a maga vagyonából az állami segélyben nem részesülhető alkalmazót" taknak is, abból a hatvanháromezerhusz koronából, ami költségvetésileg a lakáspénztöbbletre van biztosítva. A tanácsnak felhatalmazása van az államsegély kiutalására, igy azt a maga hatásköré" mint a föld, ha kikeletkor megerednek szive "rejtett zsilipjei. A szava, a tekintete mámort izzottak. És messziről, mint valami faun-kacaj, egy kocsi kerekeinek szapora gördülése közeledett. Egy kószáló bérkocsi volt. Beleültek. A nő mámorosan regélte: — Amióta élek, most vagyok először az utcán. Egyetlenegyszer reggel jöttem haza, A bálból, hol meghűltem. Akkor nagyon sokat táncoltam. Forró volt a vérem. De a fiatalemberek oly mulyák. — Én is? — kérdezte Lőrinc. — Maga is, — nevetett a leány. — Maga is félt tőlem. De nem csodálom. Hiszen nem ismer. Matild a nevem. — Matild! — A másik nevemet nem mondom meg, — mondta a leány. — A szüleim miatt. Nagyon tisztességes emberek. Bánatot okoznék nekik, ha megtudnák, hogy mire vetemedtem ma éjjel. — De "hát hogyan jutott eszébe ez ? — kérdezte Lőrinc — csak ugy megszökött hazulról ? — Meg kellett szöknöm! — kacagott a leány. — Már nem birtam tovább odahaza... Olyan egyedül voltam! Elrohantam. De reggel vissza akarok szökni. Hogy ne vegyenek észre semmit. — Akkor sietnünk kell. — De még mennyire! — kiáltotta vigan Matild. — Hol lehet most pezsgőt kapni? — Egy éjszakai kávéház elé hajtattak. ben eszközli és intézkedéséről jelentést tesz a decemberi közgyűlésnek. Ide tesz előterjesztést a tanács a többi városi alkalmazott fizetésének kiegészítésére is. A képviselőház ülése. — Sok beszédnek sok az alja. — (Saját tudósítónktól.) Még mindig folyik az indemniti vita. Még mindig folyik, még mindig nem mondanak semmit. Dehát akkor miért beszélnek ? — kérdezik minden oldalról. A feleletet szinte az a túlságosan egyszerű kérdés adja meg, hogy hiszen azért van a szájuk, hogy beszéljenek. Hát beszélnek, jönnek olyan öreg semmiségekkel, hogy minden elszánt hallgató akkorát ásit, hogy veszélyben forog a tisztelt szónok, aki megvan hatva attól a határtalan el nem ragadtatástól, amely beszéde után bekövetkezett. Szinte paradoksznak látszik, de ugy tetszik, hogy az ellenzéki szónokok azért szólalnak föl olyan kitartással, mert nem veszik észre egyik szónoklatát sem. Legföljebb az ország hangulatában ott áll már a második hét óta tartó indemnitási „vita" tanulsága, Az, hogy sok beszédnek sok az alja . . . A mai üles negyedtizenegy órakor kezdődött. Elnök: Kabos Ferenc volt, aki bemutatta Kállay Ubul levelét, melyben ez három havi szabadságot kór. Megkapta. Bemutatta aztán Komárom város és a TorontóImegyei Gazdasági Egyesület átiratát a szerb kereskedelmi szerződés tárgyában. A kérvények a javaslattal együtt kerülnek tárgyalásra. Következett az indemnity-törvényjavaslat tárgyalása. (Effy Kossuth-párti bókja Tiszának.) Kovácsy Kálmán (Kossuth-párti) miután kifejti, hogy nem fogadja el a javaslatot, rátér azokra a támadásokra, melyek öt a polgári perrendtartás tárgyalása alkalmával állítólagos szabadkőművessége miatt érték. Kijelenti, hogy ő nem szabadkőműves, de ezt nem azért jelenti ki, mintha ezt megalázónak tartaná. De azt tudom, hogy a szabadkőművesség nem tör a vallás, hanem csak a dogmák ellen. Minden vallást tisztel és követeli az 1848. évi XX. törvénycikk végrehajtását. A szekularizációnak nem barátja, mert tiszteli a saját és a mások tulajdonát. Támogatja a katolikus autonómiát, de a vallást magánügynek tartia és ezért szavazott az ellen, hogy polgári pörökben a felektől megkérdezzék, mi a vallásuk. A vallási életet nem fejleszti, ha a pap csendőrökkel kénytelen a stólát behajtani n minden egyházi aktusra nézve külön alkut köt Lőrinc leszállt és pár perc múlva két üveg pezsgővel a hóna alatt tért vissza. — Bontsa föl! — kiáltotta a leány. — Majd otthon. — Otthon ? Haza viszem, — szólt Lőrinc, aki mámoros volt ital nélkül is. — Csak gyorsan, gyorsan! Amint Matild a fiatal orvos szobájába lépett, hirtelen fölsikoltott, mintha kigyó marta volna meg. Lőrinc iróasztálán egy emberi koponya fehérlett. A búbjára egy félig elszívott szivar volt helyezve. — Ezt nem birom látni, — didergett Matild és a koponyát az ablakon át kidobta. A nyitott ablakon keresztül mohón özönlött be a tavaszi éjjel illata és Matild fölnézett a csillagokra. — Egy ép most hullott le, — mondta szeliden. — Meggyújtsam a lámpát? — kérdezte Lőrinc. — Ne, ne . . . Fújja el a gyertyát is. Amióta Matild a szobában volt, mintha a lázát, a forróságát hirtelen elvágták volna. Szégyelte magát, ahogy fiatal leányok röstelkednek, akik először közelednek a végzet felé. — Üljön odább, távolabb, rendelte Lőrincnek és hideg tartózkodása egyre inkáb erőt vett rajta akarata ellenére. — At akarom érezni ezt a különös, regényes hangulatot. Igy szólt gyáván, mentegetőzve,