Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-06 / 165. szám

1910 I. évfolyam, 165. szám Kedd, december 6 DÉLMAGYARORSZAG llHMN unKentdség ts kiadóhivatal Szeged, (—i Korom-utca 15. szám liliputi werkísztíiéfl át kiadóhivatal Városház-utca 3. izém gcd, | I 1 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEK: told ám . ft I«'— ««ívre ... II 12 negyedévre. I f— W hónapra H 2'— IfíM «in ára 10 fillér ELOFTCETESl U V1DEREK: egész áwt . R »•- Hlám ...» negyedévre. R 1'— W Mnapra R 2 48 Egyes Mim irt 1« Bllár TELEFOH-SZIHi SzerketztSság «35 «=» RWiWwW IM Interurbán 135 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 111—11 Kétféle politika. A pénzügyi bizottság tárgyalásain újra, ki tudja hányadszor, mint egy szimpátikus, vonzó arc, vonásról-vonásra bontakozott ki a kormány politikája, a kormánynak a jelenre s a jövőre vonatkozó fölfogása és tervei. Ezzel szemben mintha az ellenzék egyrészében mindjobban érlelődnék, nem az alapos és tárgyilagos, hanem az időt pocsékoló, a naptári helyzettel visszaélő, a meddő és üres vitatkozásnak a szándéka. Egyrészt a többség és a kormány érős munkavágya, a tárgyalást és sürgős elintézést igénylő ügyek nagy száma, másrészt a régi, vig obstrukciós világra emlékeztető tünetek szaporodása már is aggodalommal tölti el a közvéleményt, amely semmitől sem irtózik jobban, mint attól a gondolattól, hogy a magyar parlamenti élet újólag visszaesik a régi nyavalyáiba s e jobb sorsra méltó, sok tekintetben elmaradt, sok oldalról megkárosított nemzet törvényhozásában újra felütheti fejét a parlamenti anarchia. Rémeket lát, aki már ma obstrukcióról beszél. De viszont vak volna, aki nem látná, hogy hajdani obstrukciós idők levitézlett mesterei ezekre a régi, elhagyott, elátkozott szekérnyomokra szeretnék visszaterelni a magyar parlamenti élet járómüveit. Például Polónyi Géza, annyi kormánynak sírásója, tüntetőleg megcsillantotta idővásott ásóját. Bejelentette, hogy megint „hantolni" készül. Am Levél a kollégiumból. Irta Szederkényi Anna. A sárospataki kollégiumból irást küldtek nekem. Csak pár rövidke sor, szürke borítékban, mégis, ahogy kibontottam, ahogy átfutottam, mintha vadrózsa-bokor illata szállt volna felém, mintha sötét kárpitot vontak volna föl a szemem előtt . . . Es kibontakozott a kárpit mögül egy csudálatos világ, régi álmokkal, régi hittel gazdag ... A pár soros levélke remegett kezemben és én meleg szivvel, meleg üdvözlettel irok a sárospataki diákoknak, akiktől hej] — mit tagadjam — már ma is, fiatal fővel, de öreg, már sokat látott szemekkel irigylek valamit, azt, hogy ők diákok, még diákok ... r> , , „ Mikor még én is diák voltam. Bokáig- ero szoknyás, akaratos hajú, sápadt képű diáklány, aki hónom alá szorítottam a tele jegyzetezett könyveket, melyekből, fájdalom, nagyon keveset karikáztak ki és ugy vagtattani nyolc előtt tiz perccel az előadasokra ... Hol tudtam a leckét, hol nem. De akár tudtam, akár nem, keservesen vigyáztam, hogy sánta emberrel, vagy pappal ne találkozzam, mert szent bizonyos, hogy akkor bedűltünk, akkor semmiféle földi, vagy mennyei hatalom nem menthetett meg a szekundától ... — Istenem, milyen élet, milyen világ. Mennyi szinnel, mennyi hittel, rajongással, azért nem kell busulni. A hadüzenete rá nézve rosszul ütött ki. Kisült hamar, hogy az ásót kikezdte a rozsda s az öreg sirásó sincs már a régi erejében . . . A pénzügyi bizottság szombati ülése különösen érdekes volt. Méltó rá, hogy komoly, országos érdeklődést keltsen mindenfelé. A miniszterelnök mint belügyminiszter — a trónbeszéd szövegéről nem szólva — ekkor tárta föl legelőször a kormány belügyi politikáját. Szivünk szerint való dicséretünkben mértéket tartunk, mint orgánuma annak a pártnak, amelynek vezére a miniszterelnök úr. De annyit szabad talán mondanunk, hogy mindaz, amit a pénzügyi bizottság ülésén a közigazgatás bajairól, orvoslásuk módjáról, a kivándorlásról, a gyermekvédelemről, a közegészségügyi ügyekről, a választói jog reformjáról stb. mondott, újra tanúbizonyságot tett nagy államférfiúi kvalitásairól s arról, hogy világos látással, szerencsés sugallatokkal, feltűnő gyakorlati érzékkel s az állami föladatok magasztos fölfogásával fog majd annak idején a közigazgatás reformálásának korszakos munkájához. Ő maga akadémikus eszmecserének mondta s az ő „egyéni nézeté"-nek, amit a közigazgatás államosításáról mondott. De nem is az államosításban, vagy a tisztviselők sorsának másfajta „állandósításában" rejlik a dolog lényege. Az a fő, hogy a jó és modern közigazgatás föladatainak az az átérvágygyal gazdag. Mennyi érték, mennyi elpazarolt kincs! Ahol egy szekunda már nagy tragédia és ahol a koplalás nevetséges csekélység. Ahol egy rosszul sikerült dolgozat könnyeket fakaszt, álmatlan éjszakákat okoz ós apró semmiség az, ha fogcsikorgató télen vékony, rövid kabátkában kell kocogni a havas utcákon át. Mi Napoleon dicsősége, mi Cézár hatalma ahoz képest, amit mi álmodtunk? Tud a világtörténelem példát mutatni arra, aminél mi ^nagyobbat, merészebbet ne mertünk, akartunk volna? Melyik iró fantáziája tud olyan ragyogó világot elképzelni, amelynél mi különbet ne vártunk volna ? Este, tele sejtéssel, de különös, megfoghatatlan érzéssel gondoltunk a holnapra, amelytől mindig volt mit várni, amelyben mindig volt Ígéret . . . Aranyos ködfelhőben lebegett fejünk fölött a jövő, az eljövendő élet. Színpompás ködfátyolkép alakjában táncolt előttünk és a mi szemünket elkápráztatta a fény, nem láttunk egyebet,csak ezt . . .Két kézzel, mohón öleltük volna magunkhoz, ugy, ahogy volt és ostorral kergettük volna, ha lehet, az esztendőket, hogy csak hamar, hamar oda legyen az ifjúság és mi mint emberek gázolhassunk benne . . . Mit tudtuk még mi akkor, hogy mi az ott könyökölni, verekedni a tömeg közt. Mit tudtuk mi azt, hogy élet-halálharc az, amit minden ember viv és mit tudtuk mi, hogy Nagy Sándor minden harci dicsősége zése, amit a kormány elnökénél örömmel tapasztalunk, áthassa a többséget is, a nemzeti munkapártot, amely semmi alkotása áltai nem tenné nevét és emlékét oly maradandóvá, mint közigazgatásunk rendszerének, egész struktúrájának okos, gyökeres, teljes átalakításával. Amíg a többség vezére, csak az ország és a nemzet érdekét nézve, hirdette azt a szándékát és meggyőződését, hogy az újjászervezendő közigazgatásból „a pártpolitikai szempontok teljesen kikiiszöböltessenek", a szombati ülés egy más, kevésbé megnyugtató és kevésbé vigasztaló jelenséggel szolgált: Polónyi Géza szereplésében, a romboló, sivár és lelketlen ellenzéki pártpolitika fölélesztési kísérleté vei. A hires bajszerző ezúttal megjárta. Parlamenti értelemben szólva, lepedőben kellett őt hazavinni, a pénzügyminiszter ugy elbánt vele. De ez csak az ő baja. Az ország baja, hogy a szomorú emlékű obstrukciós világ hazajáró lelkei már újra dologban vannak. Mintha a tizenöt év óta tartó rettenetes parlamenti krízis még nem volna elég nekik s mintha négy esztendős kormányzásukkal még nem bizonyították volna be eléggé, hogy csak házbontó tótok és nem épitő mesterek: újra abban fáradoznak, hogy fenekestül fölfordítsanak mindent s a nyugalomra és konszolidációra annyira rászoruló közéletet ismét lángbaboritsák. Lukács László a szombati napon megelhalványul a vértelen küzdelem mellett, amit manapság viv egy ember a kenyérért, a falatka kenyérért. Valahogy ugy gondoltuk, hogy majd ha meglesz a diploma, akkor jön majd egy küldöttség, valószínűleg olyan vidékről, ahol honfiúi missziót lehet teljesíteni és az a küldöttség beültet a fogatba ; megelégedtünk volna kétlovassai is és vágtatunk, vágtatunk az ismeretlen vidékre, ahol rögtön megszeretnek majd bennünket. Mi majd bölcsek, okosak, mindentudók leszünk, mint Kárpáthy Zoltán, mint Manassé, vagy Gutay Lőrinc ós kivirágzik lábunk nyomán a tövis is. Az otthon az puha lesz és szerény, akár egy pici kis kunyhó is jó lesz. Az a kis kunyhó azért kényelmes és mindennel fölszerelt volt, a >- . hitünk szerint, mint egy grófi kastély és ott laktunk volna mi, ott várt volna bennünket a munka után ...()... Az ideál, az eszmény, a földöntúli lény, aki ott trónol minden diákszivben, akit a legszebbnek, a legjobbnak, a legtökéletesebbnek látnak. Akit ugy szeretnek, ahogy földi lényt még nem szerettek. 0, akit soha nem olyannak látunk, mint amilyen, hanem olyannak. amilyennek mi akarjuk. Akit sohasem választunk, hanem hozzá vezeti a lépéseinket a véletlen ós mi neki ajándékozzuk minden forró, szent érzésünket, azt a tiszta, hófehér, imádságos szerelmet, amely csak az ifjúság szivében lakhatik, amilyen csak az első, a diákszerelem lehet.