Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-17 / 174. szám

1910 I. évfolyam, 174, szám DÉLMAGYARORSZÁG tgzjMti szerkesztóség és kiadóhivatal Szeged, 9 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: EIOHZETESI AR VIDÉKÉNi 9 TELEPON-SZUt tea Korona-utca 15. szám «= egétz évre . E 14 - félévre . . . K 12'— egész évre . K »•— félévre . . . K U — Szerkesztfiség 835 e=> OaáttíntÉ IN Bodapettl izerkesztóség ée kiadóhivatal IV., | negyedévre. I 6'— egy hónapra K 2 — negyedévre. K 7'— egy hónapra E 2'*0 j Interurbáa «35 e=3 Városház-utca 3. izém c=a i Uj* nám ára 10 fillér Egyes szám ára 16 Bllér é Budapesti szerkesztóség telefon-száma ÍM—II A készfizetés. A magyar közvélemény rég nem foglalt olyan egységesen és határozottan állást valamely pénzügyi kérdésben, mint amikor azt kívánta, hogy a jegybank készfizető bank legyen. Ebben a kiváltságban megegyezett minden politikai párt és minden társadalmi osztály. Ez a kívánság azonban nem eredt az Osztrák-Magyar Bank iránt való bizalmatlanságból. Mikor Magyarországon a függetlenségi párt egyik részének nagy politikai agitációja az önálló bank érdekében a legnagyobb hullámokat, verte, a leghevesebb küzdelmek közepette sem jutott eszébe a bankmozgalom egyik elkeseredett hívének sem, hogy a jegybank megbízhatóságát a legtávolabbról érintse is. A bank már egy évtized óta a valóságban készfizető bank. Mindenkor megfelelt annak a kötelezettségnek, mely ezidő szerint még föl van függesztve, hogy bárki kívánságára bankjegyeit törvényes ércpénzzel váltja be. Sőt többet tesz ennél. Ő aranynyal fizet, nemcsak magyar ős osztrák veretű aranyakkal, hanem — ha kiváltják — frankkal, márkával, sovereignnel vagy bármily más külföldi aranypénzzel. Ha a magyar közvélemény készfizető kívánságának az lett volna az alapja, hogy jobban bizik az aranyA nyéki ház. Irta Saéllné-Vörösmarthy Ilona. Fazsindelyes tetőzetü, egyszerű, földszintes házban lakott a költő a családjával. Idegentől hallottam, hogy a ház és tájéka tündöklött a rendtől és tisztaságtól, jeléül a gyakran látatlanul működő, éjjelt nappallá tevő gondviselésnek, melynek neve: magyar asszony. Megnyerő a modora, kész a vidámsága, de tud komoly és nemesen lelkesedő lenni ott, ahol kell. Ez volt az anyám. A ház elejét, nyugat felől, nyitott folyosó képezte, hol sokat voltam apámmal. Gyakran mindent felejtve néztem jóságos szemére kedves kinézésű szájára, egész alakjára, amint lehajolt kicsinységemhez s tanított a legújabb népdalokra, melyeket az ismerősök elhoztak számára. Eldicsérte egyiket-másikat, elmondta: milyen jellemző a nép kedélyvilágára némelyik s ezeket kereste, szerette hallani. Szerettem őt azért is, mert számos gyermekcsinjaimnak ő volt a védelmezője. A bejárástól balra voit az apám irószobája. Az ajtótól balra alacsony szekrénye és nyugati ablak mellett nagy íróasztala, fölötte óra. Az íróasztal födelét, fájdalom, be lehetett zárni. Fájdalom, mondom, mert bent papirosok mögött egy óriás kókuszdió volt. Ismerős hozta távol tengerek szigetéről, hol szörnyű vadállatok és végtelen pici madárkák és óriások találkoznak egy helyen. Milyen lehet a belseje? kérdeztem magamban s fölnyitásához tündérmeséim csoda-dolgai fűződtek szüntelen. Bizony nem állok jót a biztonságáról, ha az Íróasztalt véletlenül nyitva felejtették volna. ban, mint a jegybank papírpénzeiben, akkor ez alatt a tíz esztendő alatt a banknak ezt a készfizető készségét bőven kihasználhatta volna. De nem tette. Sőt ellenkezőleg. A jegybank ismételten tett valósággal erőszakolt kísérletet, hogy a forgalmat legalább részben aranynyal telítse meg, de eredménytelenül. Az aranypénzek visszaözönlöttek a bankba, a közönség jobb szereti a bankjegyet, mert kényelmesebb és helyes hite szerint értéke teljesen egyenlő az aranyéval. A kötelező készfizetés törvénybeiktatásának tehát a közvélemény egész más jelentőséget tulajdonit. Ma szívesen veszi a bankjegyet, mert tudja, hogy az aranyat jelent. De így lesz-e ez a jövőben is ? Nem következhetik-e el olyan idő, mikor a bank az aranypénzért ráfizetést — ázsiót fog követelni ? Vagy még világosabban, a mi pénzünk — a bankjegy — mindenkor megéri-e azt az aranyban kifejezett értéket, amelyet ma megér ? Ezt kell a jövőre nézve is biztosítani és ez a készfizetés kérdésének jelentősége, amelyet a magyar közvélemény igen helyesen fölismert. Nem felesleges bizalmatlanság, nem a parasztnak az a gyanakvó szenvedélye, hogy a harisnyában dugja el az aranypénzt. A valuta-kulturának ama fejletlen fokán és kicsinyes aggodalmain a Az éjszaki ablaknál karszék állt, ezután üveges szekrény könyvekkel. Értéktelen rejtélyek nekem akkor, de később a régi magyar, görög s római irodalom legbecsesebbjei közt ott találtam Shakespearet a legbecsesebb kiadásban. A könyvtár fölött magyar földgömb, mellette sarok pipa-asztal s a másik fal hosszában a bútorok nagymamája, a ház kényelme s gondjainak altatója: a nagy dívány. A gyermekek e kedvencét a múltban ki ne kínozta volna gyermekkorában'? Mi is ugráltunk, táncoltunk rajta. De ő acélos ruganyossággal állott ellent pusztító kedvtelésünknek. Elkísért bennünket Pestre is és hosszú évek multán a végelgyengülés vetett csak véget hasznos életének. Ezen dívány mellett volt a hálószobába vezető ajtó, azután a kályha ós ennek szomszédságában a szekrény, melynek tetejét titkos bámulatomnak tárgya: nagy Napoleon szobra diszité, szimbólikusan fekete márványból. Nem az a szobor, amelyben óriási elméje egyensúlyt vesztve, egyik lábát a földgömbre helyezi. Előbbi időből való ez. Mellén összefont karokkal, merően gondolkozik. Sokszor, sokszor megálltam előtte : hosszan elnézve gondolkodó vonásait, különös állását. A szobor, fájdalom, eltűnt, de a szekrény velünk Pestre költözött s a város zajából hosszú évek folytán hozzá rokonabb helyre. Vas vármegye erdős vidékének egy egyszerű lakába. Egyszerű volt a lak; de nem volt az a szellem, mely betölté a sok látogatóhoz gyakran nagyon is szűk tereit. E szellem Deák Ferencé volt. Az ő szobájában voltak elhelyezve a nyéki bútorok. A költő utolsó álmainak és vívódásainak egyszerű tanúi. magyar közönség már régen tul van. A magyar közvélemény egységes állásfoglalása a valutarendezés igazi nagy célját tartotta szem előtt: a magyar pénz nemzetközi értékének állandóságát és törvényes bíztositását. A monarchia területén nincs szükség aranyra, mert itt a bankjegy nemcsak törvényes, de — tudjuk — elég népszerű fizetési eszköz is. Ellenben a külföldi fizetéseknél csak az arany számit. Az a veszedelem, hogy egy magyar, vagy osztrák hitelezőnk nem fogadja el fizetés gyanánt a bankjegyet, vagy ráfizetést kér, nem forog fönn. Ellenben minden közgazdasági és pénzügyi érdek ahoz a követeléshez fűződik, hogy a bankjegy a külföldi fizetési forgalomban is mindenkor megtartsa eredeti értékét. Ennek természetesen a legegyszerűbb módja az, hogy a bankot törvényben kötelezzük a bankjegyek aranyban való beváltására. Mert ha valaki bankjegyekért nem kapja meg az egyenlő értékű külföldi fizető-eszközt, tehát váltót, csekket, utalványi kifizetést Párisra, Londonra, Berlinre vagy bárhová, akkor egyszerűen odamegy a bankhoz, beváltja a bankjegyeket aranyra és elküldi, viselvén legföljebb a szállítás és biztosítás költségeit és az időközi kamatokat. Más veszteség őt nem érheti. A bejárástól jobbra nyilt a szalon. Szőrdamaszt' bútorok két csoportban, egy nagy berakott asztal s egy kisebb, közöttük délre ablak tekintett anyám rózsás kertjére. E szobából nyilt apám hálószobája, A ház előtt gömbölyű gyöpös rósz s száz lépésnyire országút. Az udvartól jobbra volt a lejtős kert. Zöld gyöpjének egy részén gyümölcsös s az északi sarkon apám kis szőlője, melyben gyakran elszórakozott és kertészkedett. Becsülte a jó bort, bár keveset ivott. Poharába keveset öntött egyszerre s kedvteléssel nézte tiszta szinét. Vájjon a ház mögött a nagy barackfa bólint le most is az ablakra ? S éretlen gyümölcse csábit-e most is kis gyermekeket ugy, amiként bennünket csábított? megvan-e az ér a kert közepének völgyét szelve? s oldalán az óriási nyársfák serege, széles lombjaik? s leveleik a nyughatatlan fürge táncot most is ugy rezgik-e? Mindez elenyészett. Az élet köznapi porában talán fölismerhetetlenül; s az idő emésztő hatalma nem pusztitotta-e el a fehéres nyirfahidakat s az éren átvetett nagy fatörzset, melyről apám lecsúszott egy sötét éjszakán s az esés folytán az ujja annyira megdagadt, hogy anyám kénytelen volt leráspolyozni a jegygyűrűjét. Emlékszem, milyen nagy rábeszélés kellett hozzá, mert nem akart megválni tőle. Milyen ijedség, milyen aggodalom volt ez nekünk, hogy nem lesz-e nagyobb baja. Nem is sejtettük, hogy már akkor a sötét árnyéka vonult el fölöttünk azon gyászos eseménynek, mely egy év múlva kérlelhetetlenül beköszöntött.