Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-11 / 169. szám

1910 december 10 DÊLMAGYARORSZAG 17 ÍJ Feminista férfiak. Ismeretes az a fölfogás, mely valahányszor férfiak harcáról van szó, mindjárt azt a jelszót bocsátja ki: „Keresd a nőt." Ez a trójai háború megindításától a legújabb diplomáciai cselszövényekig mindig a háttérben rejlő asszonyt keresi, aki az egész bonyodalomnak vagy válságnak voltaképeni okozója volt. De ha a férfiak küzdelmei mögött a nőt kereshetjük: talán a nők mozgalmainak hátterében a férfiak intéző kezét is szabad észrevennünk. Ha tehát a feminista nők háborúságát kellőkép ismerni akarjuk, a feminista férfiak munkásságát is figyelemre kell méltatnunk. De itt még tán több joggal mondhatjuk: „Keresd a férfit", mint amenynyi joggal a világtörténelem^ fordulatainál: „Keresd a nőt." Mert a modem nő-mozgalomnak valóban a férp,ak az okozói, A férfi-társadalom az, amely ugy a cselekedeteinek, mint eszméinek rendszerével a nő-mozgalmat előidézte, állandóan napirenden tartja s a férfi-társadalom az, amely a feminizmust győzelem felé viszi. Nem a férfias asszonyok, hanem az elaszszonyosodott férfiak a feminizmus tulajdonképeni vezérei. Nyilvánvaló tény, hogy a londoni hölgyek, akik az angol országgyűlést ostromolják s utcai tüntetéseket rendeznek, voltakép csak a férfiak nyomdokain haladnak. A férfiak példája hatott reájuk csábítóan, hogy ők is ily módon követeljenek szavazati jogot. De nemcsak az eljárás módját tanulták el a férfiaktól. A gondolat is, hogy mint más társadalmi osztályok, a szavazati jog elnyerése utján jussanak hatalomhoz: a férfiak találmánya az is, hogy az országgyűlés a különböző társadalmi osztályok érdekképviselete legyen. Sőt maga a népképviseleti rendszer is, amelyben most a nők helyet követelnek, a férfiak müve. De mindez még csak távoli s közvetett bizonysága annak, hogy a nők feministamozgalmának tuíajdonképen a férfiak az úttörői. Fontosabb ennél, hogy magát az eszmét, a feminizmust férfiak gondolták ki. Nem akarunk itt a női jogok történeti ismertetésébe bocsátkozni s az ó-kortól napjainkig sorra venni azokat az intézkedéseket, amelyeket a női jogok védelmére férfiak tettek. Csak arra utalunk, hogy a legelső tudós, aki hajdan a feminizmus úttörőjeként lépett fel, férfi volt. Plató volt e kiválóság, aki „Állam" cimü könyvében bizonyította, hogy a nőknek a társadalmi munka minden terén ugyanazon tehetségeik vannak, mint a férfiaknak s bár a nők ereje kisebb, mégis minden munkára ép oly alkalmasak, mint a férfiak. Plató müve ugyan egy utópista államról szólt, ámde ép az utópia az, amely mindig a legnagyobb vonzerőt gyakorolta az emberiségre. S csak érthető, hogy azóta is a legtöbb utópistaelmélet, melyet férfi alkotott, a nők egyenjogúságán alapult. S napjainkban is, ha nyomoznók, vájjon minden egyes feminista asszony milyen Írótól, tudóstól, vagy a magánéletben elvonultan élő egyéntől merített gondolatot, kétségtelenül férfira találnánk, aki neki az eszmét sugalta. S ha a közélet különböző terein keressük azokat a tényezőket, akik a feminizmus ügyét leghathatósban vitték előre: ugyancsak férfi bukkan elénk. S ez magától értetődő jelenség. Az eszmék termelése s az eszmei jellegű alkotásokért való harc mindenkor első sorban a férfiak dolga volt. Nemcsak azért, mert az ő elméjük inkább hajlik az elvontabb eszmélkedés felé, hanem azért is, mert egyéniségük nyilvános cselekvésre alkalmasabb. S csak természetes, hogy ha a férfiak sorában akad oly egyéniség, aki ebbeli jellemvonásai mellett különösen fogékony a nőiesség iránt: az a feminizmus felé hajlik. S mivel a nőiesség iránt való fogékonyság főleg kétféle lehet: a feminista férfiak kétfőtipusát különböztethetjük meg. Az egyik feminista típushoz tartoznak azok a férfiak, akikre a nő lelki világa gyakorolja a legfőbb hatást. Finom, gyöngédlelkti művészek, széplelkek, előkelő stiliszták ezek, amilyenek hajdan a legműveltebb görögök s a legújabb korban leginkább a franciák között akadtak. A másik tipus azokból a degeneráltabb férfiakból áll, akik főleg a női érzékiség hatása alá kerültek. E kétféle tipusnak sokféle keveréke és árnyalata van. De bizonyos, hogy ahány nevezetesebb feminista férfi volt és van, az mind többé-kevésbbé utópisztikus hajlamú, a nők lelki vagy testi bája, avagy mind a kettő iránt rendkívül fogékony egyéniség. S ezek a feminista hölgytábor voltaképeni szellemi vezérei. De egyoldalúan látnók a feminizmus ügyét, ha csak a feminista férfi-apostolokat vennők észre. A modern nő-mozgalmat különben sem pusztán elmélet, hanem jelentős részében gyakorlati kényszerűség hozta létre. S értelmi szerzői közt nemcsak a feminista, hanem az anti-feminista férfiak is fontos szerepet játszanak. Az egész férfinemnek a női nemmel szemben tanúsított eljárása és viselkedése lényegesebb okozója a nők szorgalmának. S nem adhatott volna ezek nyomdokában női tábor: ha a férfi-nemzedékek megfeleltek volna hivatásuknak és kötelességüknek. Ámde a férfi-nemzedékek nagyon is visszaéltek természetes fölényükkel. Elhanyagolták a nőnevelést, nem részesítették kellő oltalomban a felserdülő leány-nemzedéket, nem házasodtak kellő számban, nem bántak hitvesükkel ugy, mint feleséggel kellene s a nők egy tetemes részét gondozatlanul hagyták s vagy vénlányságra, vagy prostitúcióra utalták. Nemcsak társadalmi berendezéseikben, de törvényeikben sem gondoskodnak eléggé a nőről. Egyáltalán nem lehet csodálni, ha az elkövetett sok mulasztás és bün visszahatásaképen támadtak férfiak, akik a női egyenjogúság eszméit fölvetették s támadtak nők, akik nemük érdekéért sikra szállottak. Ha a férfi nem gondoskodik a nőről, — ami neki legfőbb kötelessége — csak természetes, hogy a nő magáról kíván gondoskodni. S csak magára vethet a férfi-nem, ha most a női nem szinte harcra készen áll vele szemben. A feminizmusnak tehát elméletben ós gyakorlatban egyaránt okozója a férfi. S ez a tény jelöli meg egyúttal a társadalmi kórság orvoslásának egyedüli helyes irányát. S ez nem lehet sem a feminizmus, sem az antifeminizmus, mi mindkettő csak ugyanegy fának hajtása. Csakis a nőknek minden Egy arc komoly. És néha látom, hogy egy arc komoly. Az útszélen, vagy túlsó szögletében Talán egy zűrös, csilláros teremnek. És nyugtalanul nézem: im üzennek, Ott is van ember. Kiáltanék: hej, itt is van egy ember! Most oda, oda kellene, hogy menjek, Hogy megérintsem simogató kézzel És kérdezzem: te is sirtál az éjjel? Kaptál-e csókot? Kiáltanék: ón is hordom a titkot, De rám néz s messze partok köde lebben. Hiába úgyis. El nem érjük szóval: Köszöntjük egymást nóma lobogóval: Itt is van ember. Balázs Béla. Cifra halottak. Ugy fekszenek, mint a nehéz kövek Virágok közt, a rekkenő melegben S szemük üveggömb, derekuk cövek. Alusznak ők, mint sok-sok ismeretlen A föld alatt, az édes föld alatt Feszes, elegáns haptákban, meredten, De most virágzik mindegyik ajak És érzik, hogy mindent viola-füst föd, És csókolják az életet s nyarat. A ballerinán aranyak, ezüstök, A bus gavallér vár, sóhajtva vár, S lila ruhában szundikál a püspök. Künn a kalászos rónán áll a bál. Még a csigás homok is várja-várja, Fényt izzad a föld, táncol a halál. Ők is kendőzik magukat a bálra, A nyári bálra s mindenük ragyog, Körmük violaszín s az ujjuk sárga . . . És szörnyű arcuk nézi a napot. Kosztolányi Dezső. Szonett, ha eljösz. Majd könnyes lesz a szemed ós a szájad Ha eljösz, hogy a csókod unta más; Mert a kinyílott virágok szirmára Hamar jön a fakó fonnyadás. Talán alszom szép díványomra fekve, Vagy egy uj versnek utolsó sorát Dalolja lassan lassansiró lelkem, Mikor meglátogatod a kis szobát! S mint, aki ismer minden zeget-zugot, A földre dobod kalapod s ruhád, S merengve — halkan a nagy zongorán. Végigsimítasz néhány kis fugát, És lassan a fejem alá dugod Hosszú karod, mely fehér ós sovány. Branyichy Dezső. A tolvaj. Ha rámköszönt majd a végső alkonyat Fogjátok be a szám s szemem kezetekkel. Nem akarom, hogy földi részem Még tán kifecsegje, mi addig egészen Enyém vala: pár bus titkomat. Énmagam szobra: — vak, rejtélyes szobor Legyek majd azokban a pillanatokban. Nem akarom, hogy bárki tudja: Szemem sugarának vajh merre visz utja, Hitem ha volt, most hova sodor. Mint tolvaj, aki loptam az életem, Ugy megyek el majd mindig csak kettőt lépve. Egy-kettő . . . igy. Aztán a porba Halk óvatosan lehajolva, guggolva, Lábam nyomát elegyengetem. Gellért Oszkár.