Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-11 / 169. szám

1910 I. évfolyam, 169. szám Vasárnap, december 11 DÉLMAGYARORSZAG I8*penH szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, j3 Korona-utca 15. szám e=» íadapesti nerkesztSség ét kiadóhivatal IV., ca Városház-utca 3. szám «=• ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEK) égést évro . K 14"— lélévre . . . R 12negyedévre. R egy hónapra R 2 — Effü oAffl éra 10 fillér ElOFIZETESI I* VIDEREIIj egén évro . R 28'— MMm ...» !4'— negyedévre. R V— egy hónapra K 2-4» Egyes szám ára !• RUér TELEFON-SZMIt Szerkeszt8«ég 83S t=a RtadéWntá SM Interurbán 135 Budapesti szerkesztSség telefon-szám« <21—11 A kormány igazsága. Apponyi Albert gróf ezidő szerint a függetlenségi párt egyik vezetője. Nem érez tehát politikai bizalmat a hatvanhetes Héderváry-kormány irányában. Ez természetes. De ha bizalmatlanságának nincsenek erősebb indokai, mint aminőket tegnapi beszédében előadott, ugy ez igen jó fényt vet a kabinetre. Nagy igazolása az a kormánynak, ha az ellenzéknek egy olyan erőssége, mint Apponyi Albert gróf gyenge és helyt nem álló argumentumok után kénytelen nyúlni, hogy egy kurta beszédre való bizalmatlansági indokokat gyűjtsön bokrétába ! Világítsuk meg a kifogásait. Szólott mindenekelőtt a közigazgatás reformjáról. Azt hangoztatta, hogy veszedelmesnek tartja az államosításnak tendenciáját, melyet a kormány programjában fölismer. Hozzáteszi azonban, hogy ő maga évtizedeken át hive volt az államosításnak és csak az utóbbi évek tapasztalatai alapján lett municipialista. Mert ugy véli, hogy a megyékre még nagy alkotmányvédő föladatok várhatnak. Ha Apponyi ezt a koncessziót teszi, hogy ő évtizedeken át hive volt az államosításnak, hát akkor engedje meg nekünk, hogy mi ma is hiveimaradjunk —az ő régebbi álláspontjának. Nem lehetett az olyan gyönge álláspont, ha azt olyan erős elme, mint ő, évtizedeken át üdvösnek látta! A mint hogy sok egyéb politikai álláspontunknak is megvan az az erőssége, hogy valamikor Apponyi Albert volt a meggyőző védelmezője! A függetlenségi párt érdemes szónokának másik vádja a kormány ellen, hogy a véderőjavaslatot a választási reform előtt óhajtja megvalósítani. Ezt, ugy véli, nem volna szabad a kormánynak cselekednie, mivel a mult kabinet olyan feltétel alatt kapcsolta ki a katonai kérdések megoldását, hogy azok sorsáról majd az a parlament döntsön, amelyik az uj választási törvény alapján ül össze. Ez az érvelés nagyon szerencsétlen. Vájjon mi köze ablioz Hódervárynak, meg a nemzeti munkapártnak, hogy Apponyi micsoda paktumot kötött ? Hiszen autentikusan ezt a paktumot soha közzé nem tették! Sőt Wekerle Sándor a parlament nyilt ütésében kijelentette, hogy paktum nem is létezik! És ez a rejtélyes paktum most I\liuen-Héderváry grófot és pártját mégis kötelezné ? De zavarban vagyunk, hogy egyáltalában hogyan értékeljük Apponyinak azt a nyilatkozatát, hogy az ő kormánya a hadsereg eksztenziv fejlesztését kikapcsolta. Mert mi igen határozottan emlékezünk, hogy annak az úgynevezett paktumnak, vagy feljegyzésnek. vagy vörös és fekete tintával irott rejtélyes béke-instrumentumnak volt egy pontja, amely szerint a létszám fölemelését, tehát a hadsereg eksztenziv fejlesztését a mult kormány még a mult országgyűlésben javasolni fogja, ha a létszámemelésnek szüksége elismerten előáll. A katonai igények kikapcsolása tehát nem lehetett olyan határozott, amint azt most Apponyi előadta. A döntő szempont azonban az, hogy a katonai problémák fölfogásában a jelen rezsim álláspontja eltér attól, amit a koalíció vallott. A jelenlegi kormány meg akarja adni a hadseregnek azt, amire szüksége van, mert az a fölfogása, hogy amit adunk, a nemzetnek adjuk. A nemzetről akarunk gondoskodni, amikor arról gondoskodunk, hogy a polgári munka erős hadsereg védelme alatt folyhasson. És meg akarjuk adni akkor, amikor ezek a szükségletek jelentkeznek. Nem cserében nemzeti jellegű intézkedésekért, melyeket addig a határig, ameddig azokat programjába fölvette, a kormány a hadsereg eksztenziv fejlesztése nélkül is meg akar és meg is fog valósitnni. Ez lévén a kormány álláspontja, nem találhatunk abban semmi kifogásolni valót, ha a véderőj avaslattal a választási reform előtt óhajtja a Házat fogCsipkék mögött. Irta Újvári Péter. Csupa fehérségtől ragyogott a kis szoba, illetetlen makulátlanság havazta be a bútorait, az ágyat és az ágyon a csipkés takarót. Es a sok'fehérség között állt habosfehéren egy meztelen szép asszony, mint egy megfagyott hullám a jégmezőn. — Szabad? —• kérdezte valaki öreges hangon az ajtó mögött, Ella gyorsan magára rántotta csipkés pongyoláját és ajtót nyitott, — Oh, te kis lusta, — dorgálta az édesanyja, — Álmodoztam, — mentegetőzött a fiatalasszony. — Megint? —- Megint. Az élet arra tanított, hogy a boldogság csak álom. Hát aitatgatom magam és akkor azt hiszem, hogy az álom — boldogság. — Akárhogy fordítod, fiam, az alom mindig hazudik. — De szépen hazudik. Az imént, anyam, azt hazudta nekem az álom, hogy még semmit se vesztettem el az életemből. Az öreg asszony nem szerette, ha Ella elhibázott életéről gondolkozott és ezért zsörtölődött: — Hiszen igaz is. Semmit se vesztettel el. Az életből csak a végén lehet veszteni valamit. Az eleje, meg a közepe megszeghetetlen. Egy leheletnyit sem vettek el az életedbői. Ami baj ért, csak baj volt, hál' istennek, nem szerencsétlenség. Az urad meghalhatott volna. Örülj, hogy életben maradt. Ember lesz még belőle, csak neki való álláshoz jusson szegény. Az állást pedig megkapja, azt hiszem megkapja, hiszen megígérték. Ella sóhajtott: — Palatínus még meggondolhatja magat és akkor az én szegény Bélám megint mellbelőheti magát. Az öregasszony a fejét rázogatta. Küzdelmes élete során sokszor tapasztalta, hogy a nagy elhatározások olyanok, mint a gyújtók: csak egyszer lobbannak föl. Nem olyan mulatságos dolog az öngyilkolás, hogy az ember még meg is újrázza, ha az első kísérletre nem sikerült. Meg is mondta ezt okos beszédben, de Ella nem igen hallgatta: már megint álmodott. Visszaálmodta azt az időt, mikor Palatínus Ádám még csak fogalmazó volt a vármegyénél. Senkise gondolt arra, hogy lesz még belőle főispán. Az alacsonv homlokú, nyomott orrú ember nem látszott nagyra hivatottnak. Pedig erős ember volt, óvatos és előrelátó. Előtte nem titkolta el nagyratörő terveit, de ő nem hitt neki és mikor a kezét megkérte, kinevette, És íme, a kinevetett emberből csakugyan főispán lett azóta. Még annál is több. Két nap óta neki, Ellának, a protektora. INem tudott magának számot adni róla: hogyan történt ? Csak arra emlékszik, hogy kint volt a kórházban ós Béla csüggedtebb volt, mint valaha. A doktorok megmondták neki, hogy három nap múlva hazabocsátják. — Innen közelebb lett volna a temető,— panaszkodott. — Minek nekem az egészség'? Ez a marha nagy erő? Haszontalan ember vagyok és az életem is haszontalan. A koldusod leszek, Ella szerette ezt a gyönge embert és verzett a szive, mikor erőtlen nyöszörgéseit hallgatta. Mintha más vádolta volna, valami idegen, akinek nincs hozzá jussa, ez a beszéd ugy hatott rá. Sértette, lázította és meg is alázta. Hát ilyen embert szeretett? De szerette. Hát előtte ne sértsék, ne kicsinyítsék. . Mint az álomjáró, ugy tántorgott ki a kórházból. A szive nehéz volt, a feje szédült, Sírni szeretett volna, de nem titokban; megértetlen könnyeit mind kisírta már. A barát vigasztaló megértését szomjúhozta. Vágyott valaki után, aki azt mondaná neki: hát * ne sírj, kis bolond. Fiatal vagy, szép vagy, mit szomorkodsz. Épen a vármegyeháza előtt ment el, mikor emlékezetébe vágódott az a rettenetes jelenet, amely halálosan szomorú tragédiává sötétítette el a nászéjszaka rózsaszínes világosságát. A násznépnek fölolvasták a gratuláló sürgönyöket. Volt köztük egy, amely Béla címére érkezett a minisztériumból. Ezt is fölolvasták. Az volt benne, hogy palyazati kérvényét nem vehette figyelembe a kegyelmes ur. Fagyasztó csöndesség támadt erre, mindenki Bélára nézett, meg ő reá. Béla sápadt volt, mint a meszelt fal és lassan, roskadozo lépésekkel a szomszéd szobába ment. Ott aztán mellbelőtte magát. Ella nem ájult el, csak állt mereven és nézett az üressegbe. Száz ember állt körülötte, de ő senkit se látott, csak Palatínust, a főispánt, aki mosolygott. Pedig Palatínus ott se volt. Mint a sürü, nehéz köd, ugy borultak ezek az emlékek az agyára. A ködben valami gondolata villant meg gyors cikázással