Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-11 / 169. szám

1(5 DELMAGYARORSZAG 1910 december 11 lal* áztatni. Sőt argumentumot látuuk benne a politikájáíiak becsületessége mellett. Meg is mondjuk, hogy miért. \ választási < formmal kapcsolatban sokar — ad egációban Mezőssy Béla kőpviwOiő Is — annak az aggodalmuknak adtak kifejezést, hogy az a nemzeti szellem gyöngitésének hátsó gondolatával készül. Azzal a titkos reménykedéssel, hogy a hadsereg igényeivel az az uj parlament nem fog majd nemzeti követelményeket szembeszegezni. Nos hát egy olyan kormánynyal szemben, amely a véderőtörvényt a választási reform előtt hozza tető alá, ennek a méltatlan vádnak el kell némulnia. Állítja továbbá Apponyi, hogy a kormány a készfizetés fölvételét igérte és most a rendezését hozza. Hivatkozunk a miniszterelnök programmbeszédére. Mindenütt a készfizetés rendezéséről van szó. Egyébként kár ennél a szóvitánál soká időzni. A készfizetések rendezését a kormány mindig ugy értette, ugy érti ma is, hogy ez a rendezés a kötelező aranyfizetés tényleges fölvételének irányában kell, hogy történjék. És mi valljuk, hogy ezt a végső célt a kormánynak előterjesztett javaslata utján el is érjük, amint annak a pénzügyi helyzet kedvez. Annak előtt pedig senki más el nem érhetné. Végezetül pedig tiltakoznunk kell Apponyinak az ellen a vádja ellen, mintha a kormány olyan költségvetést terjesztett volna elő, amely koplaltató politikát jelentene az országra és csak a hadseregnek juttatna bőséges kielégítést. Honnan veszi ezt Apponyi? Hiszen a jövő évi büdzsé az utolsó koalíciós előirányzattal szemben — a hadügyi terhekről nem szólva — több mint százmilliónyi emelkedést mutat. De hát egy függetlenségi vezérhez illik, hogy bizalmatlan legyen. És Apponyi bizalmatlan is. és ő lázasan, félig öntudatlanul befordult a vármegyeház kapuján. Vájjon Palatinus most is mosolyogni fog? Az a kemény ember most nem mosolygott. Gőgös volt és tartózkodó. Kimért udvariassággal kérdezte, hogy minek köszönheti a nem remélt szerencsét és az óráját nézte, mint az olyan ember, akinek terhes a látogató. Ella sokáig nem szólt, csak sirt. Palatinus erre már mosolygott. De most nem látta ezt a szegény asszony. Mit mondott aztán, mit nem, arra már nem emlékszik. Csak azt tudja, Palatinus megnyugtatta és megígérte neki, hogy két nap múlva maga viszi el neki Béla kinevezését. — Vájjon eljön-e? Vájjon csakugyan kinevezi? Hátha csak ámította? Ezek a kérdések kimarták szeméből az éjszakai álmot és mikor virradt, még jobban emésztette a nyugtalanság. De mikor leszállott az ágyról és meglátta magát a tükörben, mikor kinyújtotta a karjait és diadalmas szépségének teljes pompája őt magát is gyönyörködtette, akkor érezte, hogy az ő szegény ura meg fogja kapni az állást. Nem olyan szívtelen ember az a Palatinus. — Mama, — szólt most hirtelen jókedvvel, — meglásd, délre elvihetem Bélának a kinevezését. Persze, hogy elviszed, — hagyta rá az öregasszony. — De most siess már. Tíz órára jár az idő. Tizenegyre itt lesz a főispán. Ella öltözködni kezdett. Valami csodálatos bájossággal szedte magára holmijait. Még csak a felső ruha hiányzott. Melyik ruhámat vegyem, mama? — Ezt a halványkéket, .ló lesz ? Háromszáz millió koronás magyar tőkeemelés. (Saját tudósítónktól.) Hetek, hónapok óta az újságokban elmaradhatatlan hír mindig a budapesti vagy vidéki pénzintézetek hire. És mindegyik hír tőkeemelésről szól. A legtöbb esetben az alaptőkét kétszeresre emelik föl hirtelen. Már a közönség megszokta, hogy a sohasem hallott kisközséghitelintézete legközelebbi közgyűlésén alaptőkéjét százezer koronáról kétszázezer koronára emeli, vagy hogy egyik budapesti pénzkölcsönző intézet alaptőkéjét félmillió koronáról egy millió koronára emelte, — és így tovább, naponta, ugy hogy a közönség szinte unja is ezeket a hireket, mert az egészből rendesen csupán azt tudja megérteni, hogy sok pénzről van szó, de abból ő nem kap semmit. Bizonyos, hogy a magyar piac láza az utóbbi időben a tőkeemelési láz. Ez uralkodik. Ebben az esztendőben például a budapesti pénzintézetek tőkeszaporitásai kétszáz millió koronára emelkedtek — legalább. De a vidéki pénzintézetek tőkeszaporitása is meghaladta legalább a száz millió koronát, ugy hogy a magyar pénzintésetek tőkeszaporitása háromszáz millió korona volt ebben az esztendőben. Kimutatás igazolja, hogy ennyi volt. És ha elfogadjuk is azt a véleményt, hogy ennek a háromszáz millió koronának nagyobbik része a tartalékokból került ki, — mégis érhetetlen, szinte megdöbbentő, hogy honnét került ki ez a rengeteg összeg ? ! Ilyen megdöbbentő, váratlan jelenség igen sok akad Magyarctrszágon, — különösen ha pénzről van szó. És az ilyen váratlan jelenségeket meg is lehet magyarázni, ha statisztikával dolgozunk. Például, ha statisztika szerint három évvel ezelőtt Budapesten volt hatvanhat bank és földhitelintézet, tizenhét takarékpénztár, százhatvannégy szövetkezet. Szóval, összesen kétszáznegyvennégy hitelintézet. És Magyarország még ebben a tekintetben is hasonlít az angolkóros gyermekhez, amelynek aránytalanul és egészségtelenül nagy a feje a testéhez képest. Budapesten aránytalanul, betegesen sok a hitelintézet, mert a Budapest után következő alföldi metropolisban, Szegeden már csak hat bank és földhitelintézet, két takarékpénztár, hét szövetkezet, tehát összesen tizenöt hitelintézet volt — Nem, nem. Azt a fehéret, mama. Azt akarom, Béla olyannak lásson, mint amilyen az esküvőnk napján voltam. Aztán szép akarok lenni Palatinus miatt is. Olyan angyali ártatlansággal mondta, olyan eibájoló öntudatlansággal, hogy az öregasszony is elmosolyodott és elébe tette a fehér ruhát. Ella szétteregette, kisimította a csipkéit, megigazította a redőket és már épen magára akarta venni, mikor egy fekete foltot vett észre a csipkék alatt. —- Nézd, nézd — szólt valósággal iszonyodva — milyen csúnya nagy folt. — A csipke alatt nem látszik. — Elég, ha tudom, hogy ott van. — Ugyan. Ella, ne idegeskedj. Ettől a folttól fölveheted. — Beteggé tesz, ha mondom. Nem tűrhetem a foltot, nem tűrhetem. Az anyja ismerte Ella természetét. Mindig ilyen volt. Valami csodálatos szenvedélyességig finomodott a tisztaság iránt való érzéke. Folttól, piszoktól irtózott. A hó és a harmat volt az ő eleme, vagy a tüz, ami még ezeknél is tisztább. Kérlelni kezdte hát: ne makacskodjék. Gondoljon az urára, a jövője dől el ebben az órában. Ha nem fogadhatja a főispánt, akkor mindennek vége. Ez a beszéd hatott. Ella behunyta a szemét és ugy vette föl a fehér ruhát, csakhogy azt az utálatos foltot meg ne lássa. De azért ideges volt és nyugtalan és az anyja csak azzal tudta lecsillapítani valamennyire, hogy megígérte neki: mihelyt elmegy a főispán, a tisztitóba küldi a ruhát. akkor, amikor a fővárosban kétszáznegyvennégy. Aradon pedig összesen tizenhat, Debrecenben huszonnégy, Fiúméban kilenc, Hódmezővásárhelyen négy, Kassán hét, Kecskeméten hat, mig Kolozsvárott husz, Nagyváradon huszonnégy, Szabadkán tizenhat, Temesvárott huszonhét, Újvidéken tizennégy, Versecen hét, Pancsován öt, Baján négy, Zomborban öt hitelintézet volt, A jobb megérthetésért közölj ük még, hogy ugyanakkor Budapesten, a hitelintézetekben uj betét és tőkésített kamat hatszázhetvennégymillióháromszázhatvanegyezer korona, kivétel az év folyamán hárommilliónegyvenhatezer korona, álladók az év végén ötszázharminchétmilliókétszázhatvanötezer korona volt. Tehát csak Budapesten, a hitelintézetekben több volt az álladékpénz, mint amennyi külföldi pénzkölcsönre lett szüksége Magyarországnak — ez is jellemző arra, hogy mint tudjuk mi a pénzt forgatni. Akkor is ha van, de akkor is, ha nincs. Budapesten tehát ilyen összegű pénzt látott a kétszáznegyvennégy hitelintézet. Ellenben Szegeden az összes hitelintézetekben huszonhétmillióhétszázkilencvenezer korona volt az uj betét és a tőkésített kamat, huszonötinilliókilencszázötvenkétezer korona a kivétel és harmincegymilliónégyssásnyolcvanháromezer korona, volt az évvégi állad ék. Már Temesvárott negyvenhárommilliótizenkilencezer korona, Szabadkán huszonhárommillióhatvanliétezer korona, Nagyvuradoit harmincnyolcmilliónégyszázharmincezer korona, Hódmezővásárhelyen tizenkétmillióhat százhuszonkétezer korona, Aradon ötvenötmillióháromszázezer korona volt az álladék az év végén, a hitelintézetekben. Ne felejtsük, ez a statisztika most lesz már három éves és hogy az utóbbi időben, mindinkább átugrott olyan nem normális számokra a statisztika, hogy az ellenőrzése alig lehetséges. Szédületes verseny fejlődött. Egy-egy budapesti intézet valósággal mariő* ver hadjáratra indult a vidéki városokba, hogy ott erősítse a pozícióját és gyöngítse a vidéki intézeteket. És igazán jellemzi a magyar pénzintézetek fundamentumának csodálatos erejét az, hogy alig akadt az országban azóta olyan bank, avagy hitelintézet, amely megrázkódásban vagy veszedelemben szenvedett volna. Sőt, Amikor egyik konkurrens intézet alaptőkét kezdett emelni, ugyanakkor visszhangként felelt a másik bank — tőkeemeléssel. A tőkeemelés láza mint beláthatatlan lavina gördült át az egész Tizenegykor jött a főispán. Olyan gőgösen köszönt az öreg asszonynak, hogy az sértődötten a másik szobába ment. Majd még udvarol neki. Látszik, hogy paraszt. Palatinus most is mosolygott. De Ella megint nem látta. Ez a gőgös ember ugy se érdekelte. Elhozta az okmányt, akár mindjárt el is mehet. Most csak azt a sápadt, szomorú embert látta, az urát, aki a halált kereste a nászéjszakán, mikor az ő leányszive tele volt tavaszi melegséggel, sohasem ismert, sohasem sejtett érzésekkel. A feje szédült az édes álomnak reárohanó varázsától és a szivében fölpezsdült a tavaszi melegség . . . A főispán ur egy órakor távozott. Az öreg asszony kíváncsian besietett Ella szobájába. Az asztalon valami okmányféle hevert. Egy fehér papiroslap. de Ella még annál is fehérebb volt. — Megvan, fiam ? — Meg, — felelt Ella és meg se mozdult. — No, hál' Istennek. Most elmégy Béláhzz, ugy-e? — Nem megyek. — Jól van, fiam, ráér délután is. Hát vesd le a ruhádat, hadd vigyem a tisztitóba. — Minek? — A folt miatt. Ella szétvonta a csipkéket és nézte a foltot. — Emiatt, — kérdezte és furcsán kacagott. — Hiszen ez semmi. Mikor az öreg asszony kifordult a szobából, letépte magáról a csipkés ruhát, a földre dobta, aztán maga is utána hanyatlott és zokogott, A könyei a szivébe csordultak vissza, talán ettől ájult el.