Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-20 / 152. szám

I J. évfolyam, 152. szám Vasárnap, november 20 gSzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 11 i—i Korona-utca 15. szám c=i fodapestl szerkesztőség és kiadóhivatal IV., cs Városház-utca 3. szám c=i ,, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . fi 24-— félévre . . . R 12'— negyedévre. fi 61— egy hónapra R V— Egyes szám ára to fillér EL0F1ZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . R 281— félévre . . . R 14'— negyedévre. K V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára !0 fillér 1: TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 a Kiadóhivatal 831 Interurbán 835 , i Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 A vesszöparipások. ízléstelen durvaságok árjában egy sor ténybeli valóság: ez az, ami a munkapárt ellenségeinek táborából a mai napokban a kormány és pártja felé kiált. Minden ok és alkalom nélkül honnan e nagy nekiszaladás? Mintha már láttunk volna eliez hasonlót nemrégiben. Jól emlékezhet mindenki, hányszor próbálkozott meg a külön táborokra bomlott és táboronkint leíogyott koalíció azzal, hogy erőit összeszedje, lohadt ' kedvét fölélessze, hogy igy valamiképen helyt állhasson az ellenzéki szerepben. Sehogy sem ment. Nem sikerült a nyár elején, közvetetlenül a választások után. Akkor választási atrocitások és a népakarat meghamisítása cimü régi és kipróbált jelszavak alatt próbáltak rohamra indulni, de a fáradt lovasok még a vesszőparipákat sem tudták megülni. Az ellenzéki roham egy-egy elszánt politikai harcos csúfos végii hadonázásában merült ki. . Azóta az ellenzék többször próbált lábra állani, de mindig bizonytalanul és félszegen ütött ki ilyetén kísérlete, akár a parlamentben, akár a delegációban, akár a sajtóban jelentkezett. A nagy kölcsön ügyében, az annekszió fölkeverésének szándékában, a kormány programnélküliségének hánytorgatásában kudarc kudarcra élte őket. A vágy, hogy végre valamit, hacsak látszatosat is, cselekedhessenek, hogy a kormány ós pártjának roppant számbeli erejével és programbeli igazával szemben egy talpalattnyi teret nyerjenek, érthető és természetes. Hogy azonban erre ép most nyílnék alkalom, azt aligha hisszük. És hogy ennek az lenne az útja, amelyen most elindulnak, azt határozottan kétségbe vonjuk. Ha nem volna nevetséges, föl kellene háborodni azon a lelkiismeretlenségen ós rosszhiszeműségen, amelylyel némely részről a kormányt és pártját ma ismét vádolni próbálják. A minden áron való ellenzékieskedés földjén, Magyarországon, ezen sem kellene megütközni, ha lenne rá ok és alkalom, ha adódott volna uj szempont, vagy gondolat, amely az ellenzéki bírálatot jogossá tenné. De mindabban, amit hallunk és olvasunk, egyetlen ilyetén uj mozzanat nincsen, ami a hirtelen nekívadulást indokolttá tenné. Nézzük, mik a vádak : „hebehurgyaság, tervnélküliség, programnélküliség, kudarc és rombolás, a nemzeti érdek föladása, jogok elalkuvása, hataloméhség, páftbómíás, csoportokra foszlás, nemzeti javak elprédálása ős — a koalíció in egrágal m az ás a és diszkreclitálása". Ezt a szóhalmazt, amelyben egy tény nincsen és egy gondolat se, nem mi eszeltük ki : ezt komoly vádképen, komoly nagyképpel, komoly orgánum irja olyan dühvel és ízléstelenséggel és felületességgel, amelylyel szemben kár minden vitázás s a meggyőződésnek bármely kísérlete. Mégis, egy szempontból talán érdemes foglalkozni vele. Mert a politikai gyalázkodásnak e kis szótárát mintha már ismernők! Ha jól emlékszünk, ezekkel ós hasonlókkal traktálták a koalíció tagjai egymást és a koalíciót, ilyen hangon beszéltek egymásról a széjjelszakadt függetlenségi pártok, a főés alvezérek. Hogy valóban igy volt, arra, ugy hisszük, senki sem kiván idézeteket: kellemetlen emlékeztető volna arra a dicső közelmúltra, amelynek ez a jelenlegi támadás egyenesen klasszikus foglalatban adja jellemrajzát és bünlajstromát. Mert volt-e valaki hataloméhesebb, mint a koalíció ? Elvet ki adott föl többet, jogot ki alkudott el annyit, mint ez a korszak, a hatalom megtartása érdekében? Ki veszekedett többet, ki csoportokra bomlottabb, kinek összetartása színpadi komédia, ki rombolt többet, és kit ért több kudarc, mint épen a koalíciót! Hebehurgyaságban, belső föloszlásban, züllésben, tervtelenségben, kapkodásban, mások rágalmazásában van-e, ki vele vetélkedhetnék? S „a magyar állam ellenségei" vájjon voltak-e valaha „olyan cudar vakmerőséggel szemtelenkedők", mint a horvátnyelvü obstrukció, a nemzetiségi képviselők agyonbeszélő kísérletei, és a vajdáék kül- és belföldi rágalomhadjárata idejében? Náci bácsi. Irta Homok. A mi Náci bácsink (én ugyanis ugy vélekszem, hogy minden jóravaló magyar városnak van egy kedves „Náci bácsija") saját szavait idézve: „kéthetes", vagyis épen hetvenhét esztendős. A villany és egyéb sokat emlegetett dolgok korszakában igen tekintélyes numerus már ez az emberi kor meghatározására, lévén a statisztika megbízható kimutatása szerint a hétven éven feliili emberek száma csak szerény két percentje az általános létszámnak. Náci bácsi szerint azonban a ,,ké£ hetes" kor ínég mindig az ifjúsághoz tartozik. Ha nem is teljesen az úgynevezett aranyifjusághoz, de legalább is ahoz az ifjú korhoz, amelyben illik, hogy az ember állandóan vidám legyen. Továbbá tréfás, ötletes és hogy olykor még holmi legyeskedéstől se riadjon vissza. Régi példabeszéd, hogy minden ember annyi idős, amennyinek érzi magát. Ebből az örökigazságból indulva ki, Náci bácsinak tökéletesen igaza van a kormegállapítást illetőleg, mivelhogy ő még ma is az az aranyos kedélyű, örökkön mosolygó bácsi, aminő ezelőtt negyven esztendővel volt. A lelke még mindig az élet tiszta verőfényében pajzánkodik, a szemeiből az üdén maradt, nyugalmas sziv kristálya csillog. Öreg embereknél a sziv az élet értékének a fokmérője. Ott, ahol az élet, keserűsége elfásitja a szivet, ahol a csalódások behegedhetlen sebeket ejtenek, a sziv elveszti az élénkségét, fanyar lesz, megingatja a másokban való hitünket és a szeretetnek fénye behúzódik a szívnek legbelső rejtekébe, mint nyirkos barláng mélyébe a titokzatos homály. És eme kedves tulajdonságok mellett, még abban is kiváló, hogy tele van reminiszcenciákkal és adomákkal. Folyton cseveg, minden fordulatra tud egy frappáns hasonlatot s amit elmond, annak valóságos ize van. Társaságokban megbecsülhetetlenek az ilyen kedves öreg urak. Megjegyzéseiket az érett kor tapasztalatain át szűrik le és ugy tálalják föl. Nem izgatottak, néni hirtelenkednek, nem szólnak más beszédébe, hanem kivárják, amíg az illető a mondókáját befejezi s csak azután fognak szóhoz. Legfeljebb addig előre küldi fényét a gondolat, amely a lélekben támadt s amely szelíd mosoly alakjában pajkoskodik a szép és szelíden sugárzó arcon. Igazi oktatók, nemesitők ezek az ezüsthajú és az életnek legfenségesebb alkonyati pirosságában égő arcú bácsik, akiktől ha akarnánk, sokat tanulhatnánk. A mai fiatalság azonban nem szeret tanulni. Különösen az öregektől nem. Azt mondják, hogy az öregség nem modern és hogy az öreg embernek térdébe megy az esze. Noha mindezekre fényesen rácáfol ez' a kedves és nagy igazságot rejtő példabeszéd: öreg fa árnyékában édes a pihenés... .Jön idő, mikor az ember lelke önkéntelenül megárad szeretettel az öregek iránt. Mikor a köteles tiszteleten felül melegséggel, vágyakozással vonzódnak hozzájuk és a gyermeki érzés legszentebb áhítatával nézünk rájuk. A szivünkkel körülsimogatjuk, megölelgetjük az összeomlani készülő fáradt testet, melyből erőt és biztatást érzünk kisugározni. S amely ha egyebet nem tesz, mint körülöttünk motyog és tesz-vesz ezt vagy amazt, olykor pedig duzzog, zsémbeskedik, vagy pedig durcáskodik, mint a legédesebb gyerek, akkor is maga az a tudat, hogy mellettünk van, végtelenül jól esik a lelkünknek. Gyönyörűség hallani a folyton biztató és figyelmeztető hangot, mely csöndes és szelid, mint a korhadó fűzfa leveleinek a susogása, mikor enyelegve pajkoskodik vele a játékos, fürge szellő. És mintha egy képzeletbeli karó lenne életünk fája mellett. A fa már rég megerősödött, életerős gyökeret vert, a karó pedig meggyöngült, eső, szél és vihar nyomán meg is podvásodott, ám azért mégis édes dolog a fiatal törzsnek látni és érezni, hogy még mindig mellette van az idők fergetegéban meggyöngült karó. A hajdani támfa, mely valamikor féltékeny szeretettel és gonddal védelmezte a veszélytől. Gyönge ember az, aki nem szereti az öregeket. Aki nem óvja, nem gondozza, mint szobának a legbájosabb diszét. Es boldog, aki elsimíthatja homlokukról az élet révedező felhőit. Aki melléjük ülhet s felüdítse gondoktól elfáradt lelkét, boldogan hallgathatja a fonnyadt ajkak meséit., amelyek ugy kerekednék elő a múltból, mint lassan, imbolyogva szálló, szines pillangók. És a nyugodtan szálldosó lepkék révén, föltámadnak előttünk a harmatban izzó, virágos mezők, az árnyékba borult hűs erdők, melyeknek mélyéről madárdal csendül felénk és rejte*-