Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-06 / 140. szám

ÍER DÉL-MAGYARORSZÁG 1910 november 6 Zsuzsi. Irta Keltái Jenó', I. Nevem Zsuzsi. Ámbátor én csak tizenegy hónapos vagyok, azért helyén van már az eszem. És ha nem tudok még beszélni, ez nem gátol abban, hogy elmondjam mindazt, ami velem és körülöttem történik. Csodálatos, hogy a felnőtt emberek milyen ostobák. Nem tudják, hogy mi, jelentéktelen kicsikék, mindent észreveszünk, megfigyelünk, sö't meg is kritizálunk. Az emberek félremagyarázzák a hallgatásunkat és nem értik meg a gügyögésünket, Nem tudják, mennyi bölcseség rejlik benne. Ha ők megtanulnának a mi nyelvünkön beszélni -— és könnyen megtanulhatnának, hisz állítólag ők az okosabbak, a tanultabbak, a szellemileg fejlődöttebbek — egy uj világgal ismerkednének meg. Ehelyett ők tanítanak meg minket a maguk nyelvére és mire ezt megtanuljuk, kivész belőlünk minden egyéniség és eredetiség. Elfelejtjük mindazt a különöset, újszerűt, titokzatosat, amit magunkkal hoztunk a világra. Mi bölcseknek születünk és ők gyermekeket nevelnek belőlünk, csak azért, mert az apjuk, a nagyapjuk is ennek az ósdi nevelési rendszernek volt hive. De hát ezen nem érdemes siránkozni, mert' sajnos, egyelőre ez tovább is igy marad. Hiszen ma még a feminizmuson is mulatnak, belátható időkön belül tehát szó sem lehet még a csecsemők érvényesüléséről. Nekem mindenesetre nagy elégtételem, hogy elsőnek szólaltam meg ebben a fontos kérdésben. Azonban nem erről akarok beszélni. Azt akarom elmondani, hogyan irányitottani az Irén néni sorsát józanul, öntudatosan, mondhatnám ravaszul. Valósággal mamája voltam. Ő persze azt hiszi, hogy mindent a véletlennek köszönhet és nekem semmi érdemen a dologban. De hát Ítéljék meg önök, kinek van itt igaza. II. Ez az Irén néni, akiről beszéltem, az én mamámnak a húga. Nagyon kedves, csinos, fiatal leány, akit én nagyon szeretek, nemcsak azért, mert sokat foglalkozik velem, hanem azért is, mert látom rajta, hogy szegény és nincs pénze. Ezért lakik a mamámnál, holott a mamámnak már van férje és a papám gazdag ember. Négy héttel ezelőtt a papám és a mamám elutaztak külföldre és engem itthon hagytak az Irén nénivel. Elutazás előtt a lelkemre kötötték, hogy viseljem jól magam és legyek engedelmes. Én komolyan néztem rájuk, ők pedig elkezdtek nevetni, mikor a komolyságomat látták. Pedig nem volt min nevetniök, én éppen azért voltam komoly, mert nagyon jól megértettem, hogy ők mit akarnak tőlem. De hát mindegy. Ők elmentek és mi egyedül maradtunk a nagy lakásban. Mert mi egy nagy lakásban lakunk az első emeleten és ha az ember az ablakon kinéz, hát lent az utcát látja és a villamos vasutat, szemközt pedig egy nagy kávéházat, ahol már korán délután meggyújtják a villamos lámpákat és azok aztán egész éjszaka égnek. Az Irén néni nagyon boldog volt, mikor a papám meg a mamán elutazott. Körültáncolt velem a szobában és ide-oda rázott. Hogy miért ráznak minket ugy az emberek? Ez valami őrült tévedésük, az isten tudja, rqiért képzelik azt, hogy ez nekünk jól esik! III. — Vette már észre, Mari, — igy szólt Irén néni a szakácsnőhöz — hogy a baba hogyan szeret az ablakon kinézni? — Az ám, — mondta a szakácsnő — estig is elülne az ablakban. Én bámulva hallgattam ezt a beszélgetést. Én szeretek az ablakon kinézni ? En estig is elülnék az ablakban? Mi ez? Miféle hazugság ez? Hiszen ebből egy szó sem igaz! Nekem egészen mindegy, hogy kinézek-e az ablakon, vagy sem. Törődöm én azzal, hogy ai ablakban ülök-e, vagy a díványon? — E mögött valami gazság rejlik mondtam magamban. Mert igaz ugyan, hogy Irén néni egész délután ott ül velem az ablakban, de én eddig egy szóval sem árultam el neki, hogy az nekem nagyon kellemes. Hát akkor miért fogja rám, hogy én szeretek az ablakon kinézni? Talán inkább ő szeret itt ülni ? Figyelmesen vizsgálni kezdtem Irén nénit és csakhamar rájöttem arra, hogy fején találtam a szöget. Ugy van, Irén néni a saját önző kedvtelésből ült az ablakban, anélkül, hogy az én egyéni ízlésemmel törődött volna. Hát akkor miért mondta a szakácsnőnek, hogy én szeretek az ablakon kinézni ? Hisz ez csalás! Miért csalta meg a szakácsnőt ? — Iiisz ez az Irén néni egy csaló — mondtam magamban és elhatároztam, hogy megbüntetem. Meg is büntettem. Elkezdtem sírni és olyan éktelenül visítottam, hogy Irén néni kénytelen volt engem az ablakból elvinni. Ekkor elhallgattam. Irén néni gyorsan és boldogan visszavitt az ablakhoz, de erro ismét visítani kezdtem. — Rossz baba, csúnya baba, — mondta Irén néni szomorúan és e délután többé nem mentünk az ablakhoz. IV. Egy éjjel azon gondolkoztam, hogy miért csalt Irén néni, micsoda oka volt arra, hogy az ártatlan, jó szakácsnőt megtéveszsze ? Talán nem szabad neki az ablakhoz mennie és attól félt, hogy a szakácsnő elárulja a mamának? Alkalmasint ezért hivatkozott rám, tudván, hogy nekem semmit sem lehet megtiltani. Másnap délután azután már megbizonyosodtam arról, hogy jól okoskodtam. Mert ezen a napon fölfedeztem azt is, hogy miért szeret Irén néni az ablakban ülni. Lent a kávéházban ugyanis, az egyik nagy üvegtábla mögött egy csinos fiatal ur ült. Alkalmasint nem első izben, mert amikor Irén nénit meglátta, szépen, finoman köszönt neki. Irén néni elpirult, alig észrevehetően visszaköszönt és engem szorosan" magához ölelve, csókolgatni kezdett és azt suttogta: — Te édes! Te drága! Ezt már sokszor mondta nekem, de ilyen hevesen, ennyi meggyőződéssel még soha. A dolog nagyon gyanús volt és én erősen hiszem, hogy ez az „édes, drága" nem anynyira nekem, mint inkább a lent ülő fiatalembernek szólt. Ebben a hitemben megerősitett az, hogy a fiatalember folyton fölnézett, Irén néni pedig folyton lenézett és közben sóhajtozott. Majd újra magához szorított, ugy, hogy alig tudtam lélekzeni és ezt mondta: — Ha tudnád, mennyire szeretlek! A fiatalember pedig kimeresztette a szemét és irigykedve nézett rám. Valószínűleg az Irén néni csókjait sajnálta tőlem. V, Harmadnapra tisztában voltam az egész ügygyei. Ezek ketten szeretik egymást. Még pedig, ha szabad magam kifejeznem: az én bőrömre. Mindaketten pontosan megjelentek az ablakban, a fiatal ember lent, Irén néni fönt és akkor aztán írén néni az összes érzelmeit rajtam produkálta végig, engem ölelt és csókolt, nekem suttogott, sö't egyszer azt is mondta nekem.: — Imádott Pistukám! . Holott engem Zsuzsinak hívnak. Most már értettem, hogy miért csalt Irén néni és megbocsátottam neki. Az a fiatal ember nagyon csinos volt, nekem is tetszett és én elhatároztam, hogy Irén nénit feleségül adom ehhez a Pistukához. De hogyan? Ez volt a nagy kérdés. Hogyan lehetne összehozni ezt a két szerető lelket, aki mindig csak ablakban látja egymást ? Ha ezek találkozhatnának, ha beszélhetnének egymással! De hogyan kellene ezt csinálni? Roppant szívesen segítettem volna rajtuk, de hát nagyon tapasztalatlan vagyok és nem jutott semmi az eszembe. Egy délután Irén néni azzal próbált mulattatni, hogy egy csomó kulcsot rázogatott előttem. Ez a csomó kidcs — a helyzet kulcsa volt. Én kinyújtottam a kezemet a kulcsok felé és amikor Irén néni ideadta, habozás nélkül ledobtam a kulcsomét az utcára, Irén néni fölsikoltott és ijedten hajolt ki az ablakon. De a kávéház ablaka mögül ugyanekkor fölpattant a fiatal ember, kirohant és -gyorsan fölkapta a kulcsokat. Azután eltűnt a kapu alatt. Irén néni pirulva, izgatottan ment el az ablaktól. Még az ajtóig sem értünk, már csöngettek odakint. Az a fiatal ember alkalmasint hat lépcsőt ugrott egszerre. — Te boldogságom! — mondta Irén néni, miközben össze-vissza csókolt engem. Ezúttal talán őszintén és nekem szólt a „boldogságom". VI. A fiatal ember belépett. Igazán nem tudom ki volt nagyobb zavarban, ő-e, vagy Irén néni? Csak én voltam higgadt, — Bocsánat, — hebegte az ifjú — bátorkodtam ... a kulcsokat... — Igen, — mondta Irén néni, egészen piros arccal — a kis baba olyan ügyetlen volt... Ügyetlen! Én ügyetlen ! Én, aki szándékosan dobtam le a kulcsokat, kizárólag azért, hogy a fiatal ember fölhozza! De a fiatal ember megvédett. — Ne bántsa ezt az édes babát, — mondta — neki köszönhetem, hogy ... hogy ... Nem mert tovább beszélni, csak megcsókolt engem. — Igen, — mondta megint Irén néni, még pirosabb arccal — alapjában ... Aztán ő sem mert tovább beszélni. A többit nem érdemes elmondani. Mikor a papa és a mama hazajöttek, egy délután fekete kávéhoz megjelent a fiatal ember is. Egyedül maradt a papával. Hogy mit beszéltek, azt nem tudom, de azt tudom, hogy ma Irén néni menyasszony és Pistuka a vőlegénye. VIII. És most az olvasó nyájas elbírálására bízom, hogy kinek köszönheti Irén néni a vőlegényét. A hallgatás. Belefáradtam a magánosságba és a nagy csöndességböl útra keltem, hogy megtanuljak magamról beszélni; visszhangos szóra vágyódott a lelkem, amitől megszólal a hallgatás. És jártam ott, ahol mosolyg az élet s bus titkuk nincs a ragyogó szemeknek és a nevetökkel nevettem én is; mért is beszéltem volna, hol nevetnek? és egyre mélyebb lett a hallgatás. S hulltak szivemre fáradt, bus szavak csöndes szobákban, tanyáin a gondnak s én vigasztaltam és sirattam őket: mért szóltam volna, hol úgyis zokognak? és egyre mélyebb lett a hallgatás. Es nevetek és sirok és beszélek, ha nevetnek, beszélnek, sírnak mások: szemembe csillannak, szavamba csengnek idegen örömek, idegen gyászok és egyre mélyebb lesz a hallgatás JSeichard Piroska. Illat. — Baudelaire. — Mondd, olvasóm, érezted-e olykor Lassan és kéjesen, hogyan részegít Tömjén, ha belengi templom iveit? Bódultál-e régi pézsma-illatoktól? Oh, mély, bűvös gyönyör, óh mámorító bor: Fölinni a mában multak élveit! Igy, hogyha szerető szeretőt istenit: Szép emlék virága újra hozzá bókol. Az 8 haja ringott lomhán, rugalmasan — Élő illafctartó, alkóv füstölője — Nyers, szilaj illatok keltek ki belőle. S a mousseline, a bársony beszitta szomjasan. Fölitta a szűzi, tiszta ifjúságot, — S körülötte prémek jó illata szállott. György Péter.