Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-06 / 140. szám

1910 november 6 DÉLMAGYARORSZAG 19 Gerendás Laci ifjúsága. — Laci ügyel a tisztaságra. — Irta Biró Lajos. Az a Laci, Gerendás Laci, akiről itt szó lesz, furcsa egy fiu volt. Négy éves koráig nem igen különbözött a többi kis gyerektől. Négy éves korában nagy beteg lett, alig tu­dott kilábolni a halálos bajból; utána is sá­padt, sovány és gyenge maradt. Öt éves korában, hat éves korában vézna, félénk és hallgató fiu volt; órák hosszat elült és el­játszogatott csendesen az édesanyja szok­nyája mellett. Falun laktak, a többi kis fiuk mint a vad csikók ugy száguldoztak kint a vásártéren, hegy aljában vagy a patak mel­lett, sárkányoztak, parittyáztak, verekedtek, — Laci még csak közéjük sem mert menni. Hét éves korában egyszerre csak erősödni kezdett. Azelőtt erőszakkal kellett etetni, most egyszerre falt, mint a sáska. Azelőtt gyenge volt, most egyszerre búzás zsákokat akart emelgetni (ha nem is tudott még). És egyszerre csak ott hagyta az édesanyját, ment a többi gyerekek közé; később kalan­dos utakra indult egészen egyedül, közben kutatásokat kezdett a házban, a padláson, a magtárban; egy csűr mögött barlangot ren­dezett be és ide a barlangba elcipelt mindent, ami elcipelhető volt, zaklatni kezdte a cse­lédeket, a kocsisokat, a béreseket és egy­szerre csak — mire nyolc éves lett — a közvélemény igy nyilatkozott róla: — Ez a gyerek olyan, mint egy ördög. Az apja ezt mondta róla; — Eredeti egy gazfickó. Sok mindenféle kalandon ment át Laci, mig ezt a hirét megalapitotta, sok minden­féle furcsa hőstettet követett el, ami az Ördögi hirét évekig fentartotta. A kalandjai és a hőstettei közül ma azt fogom elbeszélni, hogyan ügyelt Laci az apja utasítása értel­mében otthon a tisztaságra. Ez ugy történt, hogy a Laci apja és anyja egy meleg nyári napon látogatóba ment. A szomszéd tanyára mentek; déltájban indultak, este hat órára voltak hazajövendők. Laci az őcscsével olyan játékokat szokott rendezni, amelyeknek a végén nemcsak ő és Jankó csepegtek a viztől és a sártól, hanem lehető­leg a legszebb szobában is kis folyócskák folydogáltak, az apja elmenés előtt szigorúan és fenyegető hangon rászólt: — Laci, ügyelj itthon a tisztaságra. — Igen, édesapa — mondta Laci szelíden. Az apa és az anya erre elhajthattak és az uton arról beszélgettek, milyen szelid tud ez a Laci lenni, kezd már javulni, megjön az esze, egészen más lesz már, mint volt . . . Laci ez alatt otthon gyorsan körülsétálta az udvart és a kertet, azután szemlét tartott a szobák felett, hogy vájjon mindenütt rend és tisztaság van-e, igen komoly, igen méltósá­gos és igen szigorú volt, egyelőre mindent rendben talált; mielőtt azonban a vizsgálatot az istállókra és a magtárra kiterjeszthette volna, ebédelni hivták. Az ebédnél kitűnően viselkedett, levest vizeskancsóba át nem ka­nalozott, hússal az asztal repedését ki nem töltötte, tésztát a Jankó zsebébe nem rakott, bámulatosan jó és illedelmes volt Laci. Ebéd után nagy játékba fogott a szomszéd gye­rekekkel, sárkányt eresztett, délután öt óráig teljesen el volt foglalva. Öt óra tájban uzson­názni hivták, a többi gyerekek is hazamen­tek, uzsonna után nem volt foglalkozása, egy ideig gondolkozott, mit csináljon, azután odaszólt Jankónak: — Jankó gyere. — Minek? — kérdezte Jankó. — figyelek — mondta Laci — a tisztaságra, Jankó engedelmesen ment utána. Laci be­járta az istállókat, méltóságosan végignézte a szérűskertet, azután szigorúan benyitott a magtárba. Itt sem talált semmi kifogásolni valót és ekkor már unatkozva kezdett kö­rülriézdegélni. Jankó, a buta Jankó ekkor elkiáltotta magát: — Ni a kis macskák! A magtár sarkában kis macskák voltak, két hetes, csinos, kedves kis macskák, a Sári macska gyerekei. Két zsákból csináltak ne­kik a sarokba vackot, a tarka kis állatkák — hárman voltak — nyávogtak, mozgolód­tak és már kezdtek játszogatni. Jankó oda­ment hozzájuk, nagy kedvvel és nagy öröm­mel nézegette őket, spárgát eresztett le hozzájuk és nevetett rajta, hogyan másznak a spárga után. Laci komolyan és szótlanul nézte ezt a játékot, azután komor redőkbe szedte a homlokát és megszólalt: — Ezek a macskák piszkosak. — Nem is piszkosak — mondta Jankó. — De igen, — válaszolt Laci szigorúan — a Sári nem tartja őket elég tisztán. Körülnézett, látta, hogy a Sári, amely egy héttel előbb kegyetlenül megkarmolta, mikor a kicsikhez akart nyúlni, nincs a közelben, leugrott a kis macskákhoz és felszedte őket az ölébe. — Ne bántsd őket,—mondta Jankó — ne bánstd őket. — Nem bántom őket, csak megmosdatom. Jankó rosszat sejtett. — Ne bántsd őket — tiltakozott ré­mülten. Laczi rárivallt: — Fogd be a szádat. Apa nekem meg­hagyta, hogy vigyázzak a tisztaságra. Jankó elhallgatott. — Te is jössz, — kiáltotta Laci. Alomars, előre ... Jankó ijedten ment előre. Mikor a mag­tárból kiértek, Laci — a macskákkal az ölében — rövid haditanácsot tartott: — A szobába nem viszem őket, mert ott tisztaságnak kell lenni. A konyhába nem viszem őket. mert ott nem engednének mos­datni. Menjünk az itatóhoz. Jankónak nem volt a haditanácsban sza­vazata, neki csak engedelmeskednie kellett. Mentek tehát az itatóhoz, a szérüskertbeli kúthoz, amelynél a marhákat szokták itatni. Laci — a macskákkal az ölében — egye­nesen a vályúhoz ment. Belenézett a vályúba és felkiáltott: — Na! Nincs benne viz. Ilyen itt a rend. Igen szigorú volt és nagyon méltatlan­kodott. Olyan tekintélyes volt, hogy Jankó félt tőle. Odament a kutostorhoz, lerakta a macskákat a földre és kezébe vette a vedret. Próbált vizet húzni, de nem tudott. A veder nehéz volt. Gondolkozott. Nem tudta kita­lálni, hogyan lehetne a macskákat megmos­datni. Jankó, aki nagy félelemmel nézte az előkészületeket, már reménykedett, hogy a macskák megszabadulnak a mosdatástól. — Ide a spárgát! — kiáltott ekkor rá Laci. Jankó ijedten szedte elő a sárkányeresz­téshez való spárgát és átadta neki. Laci ki­bontotta a nagy gombolyagot, leült a macs­kák mellé és kezdte a spárgát rákötni a lá­baikra. — Mit csinálsz? — kérdezte rémülten Jankó. — Leeresztem őket a kútba — válaszolt Laci boldogan. — Ez lesz a legjobb. így egé­szen megíürdenek. Egészen tiszták lesznek. Összekötözte a macskák hátsó lábait, A három kis állat közös zsinegen lógott. Oda­ment velük a kúthoz és áthajlott a kut káváján, hogy kimérje, körülbelül mennyi zsinór kell. — Nem! — kiáltotta ekkor Jankó. — Nem engedem. Megfogta a kezét, A következő pillanat­ban kapott egy pofont, elfordult, leült és sirva nézte, amint a macskák egy percig a levegőben kapálóztak, azután eltűntek a kut kávaja mögött. Laci lassan és óvatosan eresztette a zsineget és mikor a macskák leértek a viz felszínére, nagy szakértelem­mel megmártotta őket a vizben. Megmár­totta egyszer. — Nem kell félni, — mondta — nem kell félni a jó hideg viztől. A-/, anyjuk szokta ezt mondani nekik mosdatáskor. A macskák kétségbeesetten, keservesen, vékony hangon nyivákoltak. — Nem kell félni — mondta Laci. És megmártotta őket másodszor. Azután harmadszor. Azután negyedszer. A macskák már nem nyivákoltak. Ekkor csendesen, gondosan, óvatosan húzta őket fölfelé. — Most tiszták lesznek — mondta elé­gedetten Jankónak. Jankót, a kíváncsiság odavitte a kúthoz. A macskák jöttek fölfelé. Most már nem kapálóztak és nem nyivákoltak. Laci kite­rítette őket'a vályú szélére. Ott maradtak elterülve, mozdulatlanul, laposan, becsukott szemmel, viztől ázottan, csepegve, csapzott szőrrel. Jankónak ugy megesett rajtuk a szive, hogy megint sirni kezdett. Azzal nem merte Lacit megfenyegetni, hogy beárulja, legalább azzal könnyített a lelkén, hogy rá­ijesztett : — Meg fogják látni, milyen vizesek . . . Tudni fogják, hogy te csináltad . . . Laci, aki e közben hiába igyekezett a nedves zsineget a matskák lábairól leoldani, ijedten bámult Jankóra, azután a macs­kákra, azután megint Jankóra és megint a macskákra. — Apa meghagyta, hogy ügyeljek a tisz­taságra — mondta dacosan és méltóságosan. Azonban sejteni kezdte, hogy az a mód, ahogyan a tisztaságra ügyelt, nem volt a leghelyesebb mód és hogy a mosdatás kissé túlságosan is alapos volt. Gondolkozott. — Nagyszerű, — kiáltotta azután — hi­szen csak meg kell őket szárítani. Akkor egészen tiszták lesznek. A macskákat, amelyek alig-alig mozogtak már, elhordta a szérűskert végébe, egy padra. A nap azonban már lemenőben volt, nem sütött elég meJegen és Laci ugy érezte, hogy a macskák nem száradnak elég gyor­san. Pedig már minden percben jöhet a ta­nyáról a kocsi . . . Gondolkozott. — Melegre kell tenni őket — mondta Jankónak. Egyszerre fölkapta a macskákat az ölébe, szaladni kezdett, otthagyta az egészen két­ségbeesett Jankót, megkerülte a házat és hátulról besurrant — a macskákkal az ölé­ben — konyhába. A konyha üres volt, a tűzhelyen azonban már javában pattogott a tüz a vacsorához. Laci gyorsan körülnézett, Olyan helyre volt szüksége, ahol a macskák szép csendben száradhatnának, ugy hogy senki észre ne vegye őket. Tiz percig szá­radnának, azután majd visszalopja őket. Ilyen hely azonban nem volt az egész kony­hában. Mindenült meglátják őket. Ekkor a sütőre esett a pillantása. Villám­gyorsan kinyitotta az alsó ajtót, kihúzott egy tepsit, a tepsi üres volt, elhelyezte benne a macskákat . . . ekkor zajt hallott, nyilván Terka néni jön, az öreg szakácsné, akitől félt . . . becsúsztatta a tepsit, be­csapta a sütő ajtaját, becsukta és egy ug­rással kint volt a konyhából. Két percig ott táborozott a konyha ajtaja körül, ekkor azonban kocsirobogás hallat­szott és Jankóval együtt ő is kirohant az apa és az anya elé. Az apa leszállott a ko­csiról és az első kérdése ez volt: — No Laci, jó voltál? — Igen, édesapa, — mondta Laci — ügyel­tem a tisztaságra. — Akkor jól van — mondta az apja és megsimogatta a fejét. Az apjuk azután levitte őket az istállóba, megnézni, hogyan fejik a teheneket. Mikor visszafelé jöttek, a konyhából kikiáltott az anyjuk: — Ugyan gyertek ide, segítsetek kita­lálni, mitől van itt ilyen rettenetes szag. A konyhában pokoli büz volt. Az apjuk hátratántorodott, mikor belépett. Jankó Lacira nézett, Laci pedig heves szivdobo­gással és rosszat sejtve pillantott föl az apjukra. Az öreg szakácsné, aki kétségbe­esve szaladgált föl és le a rosszszagu kony­hában, ekkor odalépett a sütőhöz. Kirán­totta a felső tepsit. Azután kirántotta az alsó tepsit . . . Egy nagy sikoltás, óriási szörnyüködés, mindenki rögtön Lacira nét, a megsült macs­kákat kidobják és „gyere csak Laci" szól az apa, Bevonulnak az apa szobájába. Megy az anya is. Laci nem tagad. Mindent bevall. — Édesapa hagyta meg, hogy vigyázzak a tisztaságra — mondja az anyjának. — Előbb mosdattam, azután szárítottam őket. Az anya elhagyja a szinteret. Az apa egye­dül marad Lacival. És a jószívű Jankó kint görcsösen szoritja a kezét a fülére, mert nem tudja hallgatni a suhogást, ropogást, csat­togást, ami bentről hallatszik és az üvöltést, amelyet a suhogás, ropogás, csattogás nyo­mán Laci müvei.

Next

/
Oldalképek
Tartalom