Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-06 / 140. szám

1910 november 6 DÉLMAGYARQRSZAG 3 gyermekeiket az óvóban akarták elhelyezni. Nincs hely. Sürgősen kellene legalább háromnégy uj óvóiskola Szegedre. De ha az állam Szegeden még tiz uj óvóiskolát emelne, akkor még mindig megtelnének azok kicsinyekkel. A sze" gedi közönség már tudatára ébredt annak, hogy micsoda előny, ha a kicsi gyermek óvóiskolába jár. Lassan ismerték ezt föl általánosan, de fölismerték. Gondoskodunk arról, hogy a legszegényebb szülök kicsinyei is járhassanak óvódába. Ingyen, minden dij nélkül neveljük a szegényeket, vigyázunk az egészségükre, a testi épségükre. Sőt a nagyon szegényeket föl is ruházzuk. Most, Erzsébet napján, tizenkét gyermeket teljes téli ruházattal látunk el. — Egész Szeged társadalmát, minden valláskülönbség nélkül, óhajtottam az egyesületbe csoportosítani, mert meggyőződésem, hogy ha kulturáról van szó, a valláskérdések nem jöhetnek tekintetbe. És igazán, Szeged uriasszonya1 dicséretes buzgalommal, közös, nemes akaratta csoportosultak. Miudig, megalakulása óta volt az egyesületnek legalább százhúsz tagja. És minden tag lelkes hivéül szegődött a jótékony, ságnak, a kisdednevelés gondolatának. Igazán, mind derék közkatona — de vezetésre nem is tudom, ki mer majd vállalkozni, pedig kell ám nemsokára, — mert én most már befejezem: legközelebb le fogok mondani az elnökségről. És itt, igazán, elfogult megindultsággal mondom, hogy az én életemmel, eddig elért munkásságom eredményével megelégedhetek, ugy, hogy nem is kivánnék, ha lehetne se, megifjodni és az életem újra kezdeni, bármennyire kívánják ¡s kedvesen, sokan ismerőseim közül. Igazán, sok pillanatban rendkívül meghat az a sok Szeretet, amit rám pazarolnak. Mindenütt gserető, kedves fejek. A családi életem olyan volt, mint egy mindig megujuló áldás, az uram . . . kérem, nem ismertem soha negyvenhét évi házasságunk óta ezt a fogalmat: nem lehet, vagy hogy: nincs. A leányaim férjeik, unokáim, rokonaim ; . . igazán azt a sok jóságot, azt a sok szeretetet ki nem fejezhetem. Aztán még a kicsinyeim: az óvóba járó pici, pozsgás, vagy sápadt, nevető, vagy szomorkás arcocskák! Ha voltak nehezebb óráim, — hisz minden embernek van, — akkor felöltöztem, föltettem a kalapom, mentem az övókba, benyitottam, kedves, vékony hangocskák szálltak felém: Itt az elnöknéni, itt az idegenben élő, egymást karoló földiek leányos, hősies szeretetével megóvták Alicet és maguk is terelgették egymás felé a két embert. Elmentek órákat adni, ha rágondoltak a szerelmes pillanatokra és később jöttek haza, ha a szivük megdobogott a hirtelen fantazmagóriától. Valahogy ugy érezték, hogy Alice gyönyöreit ők is érzik és közös csúnyaságukból, megegyezéssel, Alicet küldték ki a boldogságra. És nyilt szívvel beszélgettek, ha együtt voltak, ha magukról, emlékekről, Parisról álmodoztak. Valamelyik délután újra összebújtak. Künn hullott a hó, finom, omlós palástok csúsztak alá az égből, Alice kibámult az utcára, belerévedt a fehérség' igézetébe. A leányok beszélgettek, Alice fényes tekintete rejtelmes messzeségeket kémlelt. Megszólalt ő is, lassan, elgondolkozva beszélt: — Az éjjel azt álmodtam, hogy a PantheonIban voltam ... és ott álltam a kép előtt, amikor Szent Genovéva megáldja Párist . . . Néztem a képet, sokáig néztem, aztán letérdepeltem előtte és megelevenedett előttem minden . . . Éreztem a tavaszi hajnal kedvességét, friss szellő fújta az arcomat, éreztem a virágok illatát ... és muzsika szállt keresztül a levegőn . . . Soha nem hallottam ilyen muzsikát, a fuvolák daloltak, az orgonák búgtak, hárfák zenéltek fölöttem . . . Szent Genovéva kilépett a képből . . . Gyönyörű arcán gyönyörű volt a mosoly, nagy, kék szemeit az égre emelte . . . aztán leszállt hozzám, két fölemelt kezét rátette a fejemre és megáldott engem ... Alice hirtelen összekuporodott, a fejét a kezébe temette és sirva fakadt: — Én hazamegyek . . . haza „ . elnöknő! És tavasztól őszig hozták nékem a virágokat, sorra, mosolyogva, pirulva átnyújtották, annyi szeretettel, amennyire csakis gyermek képes. Még ez a gyönyörűségem is megvolt. — Nagyon meghatott a király kitüntetése, különösen hogy Erzsébet-rend kitüntetése ért. Erzsébet királynénk nevével kapcsolatban csakis jóságos, nagy szeretet ujulhat meg bennem, ha Erzsébet névre emlékezem. Kértem is annakidején a királyt, hogy a kórház-utcai óvóiskolánkat Erzsébet királynénkról nevezzük és ugy lett. — A szegedi jótékony- és kisdedóvóintézet jövőjében rendkívül bizom, amint bizunk is mindnyájan, hisz Szeged társadalmának a szivéből nőtt az, Szeged uritársadalmának a szive dobban minden olyan cselekedetre, amelyik a szegényekért, a gyermekekért volt, marad és lesz. Ezeket mondotta el a nagyszivü uriaszszony kérdéseinkre. írhatjuk — az eddigi jelenségek teljesen bizonyították is — hogy Szeged társadalma csakis szeretettel fogad mindent Polgár Lászlónétól és mindent, ami róla szól. Hiszen a szegedi jótékonyság, a szegedi kisdedóvás terén hervadhatatlan, örökszép érdemeket szerzett a nagyszivü úriasszony: Polgár Lászlőné. Briand vállalkozása. Azok a nagy harcok, melyeket a radikális republikánizmus Combes, Clemenceau és Bricind vezérlete alatt az államnak az egyháztól való különválása végett és az iskolának minden egyházi beavatkozás alól való fölszabadítása érdekében vivott, veszedelmes szituációba sodorták a harmadik köztársaságot, de a republikánus uralmat még ez az éveken át húzódó nagy harc sem veszélyeztette annyira, mint a vasutassztrájk, melyet Briandnak sikerült kérlelhetlen energiával néhány nap alatt elnyomni. Az egyház ellen vivott harc annyiban kedvezőbb volt a vasutassztrájknál a köztársaságiakra nézve, mivel az előbbi egytáborba egyesitette az összes köztársasági pártokat. Mert nemcsak a radikális pártok, hanem a mérsékelt köztársaságiak és a szociáiizmus összes árnyalatai sereglettek a harcoló kormányok köré. A mostani küzdelemben ellenben a monarchista- és a szociálista-pártok passzív szerepre szorítkoztak és a republikánusok két tábora egymás ellen vivott élet-halálharcot. A Briand-kormány nem provokálta ugyan ezt a mérkőzést, de nem is tért ki előle, jóllehet, ha opportunusnak látja, könnyű szerrel megtehette volna. És ezért nyilvánvaló, hogy Briand a köztársaságot annyira megszilárdítva látja — legalább a monarchista tárna-' dásokkal szemben, hogy félelem és ingadozás nélkül hozzáfoghatott az állami rendet, a társadalmi békét, a gazdasági berendezést, sőt az ország hatalmi biztonságát is fenyegető ellenségnek, az anarchiával kacérkodó szindikálizmusnak és a túlzó szociálistáknak megfékezéséhez. A vasutasok sztrájkja, jóllehet veszedelmes helyzetet teremtett az egész ország és kiváltképen a kormány részére, nagyon kapóra jöhetett Briandnak. A szindikálisták terrorját ugyanis tovább tűrni nem lehetett, nemcsak azért, mert a szindikálizmus kereteiben megszervezett munkásság a szabotázst, vagyis a magán- és közvagyon rongálását is megengedhető harci eszköznek deklarálta, hanem főleg azért, mivel az e szektához tartozó szociálisták, ellentétben a szociáldemokráciával, amely a fokozatos evolúciónak a híve, a létező rendnek forradalmi uton való megdöntésére és ezzel együtt a parlamentáris institúciókban érvényesülő hatalomnak egyoldalú kisajátítására is törekedtek. Nagyon természetes, hogy Briandnak, ki első kabinetjét a cabinet de reconciliationnak mondotta, előbb-utóbb összeütközésbe kellett jutnia ezzel a forradalmi és mindent fölforgatni akaró irányzattal. Ha pedig az összeütközést elkerülni nem lehetett, az élesszemü Briand nagyon okosan cselekedett, hogy ott és akkor bocsátkozott ütközetbe, ahol és amikor legtöbb kilátás mutatkozott neki a győzelemre. Igaz, hogy a vasutas sztrájkkal való kísérletezés nagyon kockázatos vállalkozás volt. Nagyszerűen átgondolt tervének a megállapításában Briand kétségtelenül abból a tapasztalatból indult ki, hogy csak azok a sztrájkok szoktak sikerülni, amelyeket a sajtó és a közvélemény szimpátiával fogad és legalább erkölcsi támogatásban részesít. Mint a francia néppsziché alapos ismerője, jól tudta, hogy honfitársai mindenekfölé helyezik a szabadságot, de azt is tudta, hogy ez a szorgalmas és takarékos nép még Marthe, Cecil fölkarolták Alicet. A három leány összeborult, suttogtak, hadarva beszélgettek, Alice az arcát a leányok ölébe fúrta, zokogott, mondott valamit, Cecil, Marthe visszhangosan ismételték a szavát, aztán nevetni kezdtek, kipirultak és ki-kinéztek a gomolyból Simon Lajos felé. A muzsikus sápadtan bámult Alicera. Az álmodók álmaira ráfutott a vér, sóvár, csúnya leányok képzelődéseibe belelépett a rettegett, megkívánt, soha el nem gondolt valóság, egy szűzi, vérmes fiatalember pedig hőköit a rászakadó forró rémülettől; dajkáló karok vitték a borzongó, örömökkel teleültetett Alicet az anyaság felé. Zavarosak, mélyjáratu indulatokat palástolóak voltak ezentúl a találkozások. Összeültek és erős, gyöngéd karokat éreztek magukra, amelyek összeölelik és egy szomorúságra, egy gondolatra tanítják őket. Minden ábránd Alice esetéből indult ki és minden akarat ráfonódott a letakart arcú csudára. Cecil és Marthe bolondokat kérdeztek Aiicetől, olyanokat, amilyenekről elhagyatott leányok tudnak csak méla merengéssel kérdezősködni, rádöltek Alicera és belesugták az arcába, mit érez, fáj-e a teste, hol érzi, hogyan érzi, mire gondol mostan'? S Alice vallomásokat mondott, csöndes áradozással megmutatta testét-lelkét . . . csúnya, sziiz leányoknak nyilait a derekuk, háborgott a testük, vad ijesztéssel dobbant-dobbant a szivük. Simon Lajos részeg fejjel belespekulált a misztériumba, mely rászállt és ámult-kábult a gondolataitól. Termő testét eddig nem tudta és szilaj erejét megrázta a messzire tekintő gyönyörűség. Nehéz fejét viharos eszméléssel kiemelte a ködből és az agyát belepte a forróság, az érzésnek az igézete, hogy fia lesz . . . francia fia lesz . . . Csonka élete épült, az ősiség érzése uj izgalmakkal lobogott föl benne és beleszédült a gondolatba, hogy francia vére francia vérrel találkozott nászos ölelkezésben. Családi tanács komolykodott Alice körül. Alice nevetett, sirdogált, egyre hajtogatta, hogy hazamegy és a szava csuklott a vágytól, a könyes szeme gyémántosan égett;, amikor mondta, követelte, hogy Simon Lajos vele megy. Valamennyien ezt akarták és mohón, zsugorian hordták össze a leányok a pénzt a nagy útra. Simon Lajos eszelősen szaladgált a forintok körül, amelyek kiviszik őt Párisba. Alice bujtogatta, ölelgette a, fiatalembert: — Meghalok, ha te nem vagy ott . . . ott fogunk élni... könnyebben boldogulsz... Simon Lajos szorongatta a fejét, hajlongott, hadarva mondta: — Az isten küldött hozzám... uj élet vár rám ... Meglátod, hogy ember leszek... megr látod, hogy mit tudókén... Gyönyörű dalok vannak bertnem... ott magamhoz térek. Amikor először sugárzik fejem fölött a francia napsugár, amikor először lépek rá a párisi utcákra, uj embert látsz magad mellett . . . Siessünk . . . A bűvös látomány meghatalmasodott a négy ember fölött. Páris idetolódott a rajongók elé, a mindennapi tervezgetés, Alice utazásának bánatos közeledése meggazdagitotta a szivüket és egymás felé csordult a fájdalmas érzésük, egymásra szált a boldog hangulatuk. Az áldott Alice bolondosán gügyögött . . . belenézett a montmartrei sikáto-