Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-06 / 140. szám

ÍER DÉL-MAGYARORSZÁG 1910 november 6 a szabadságnál is többre becsüli a kuponokat. Nem csoda tehát, hogy a közvélemény rokonszenve a nagyelhatározásu és bátor lelkű Briand felé fordult és még kevésbé lehet csodálkozni azon, hogy amikor rámutatott a parlamentben azokra a veszedelmekre, melyek az országot fenyegették az esetre, ha nem sikerül a sztrájkot még idején elnyomni, a képviselők majdnem pártkülönbség nélkül helyeselték az ő erőszakos, sőt bizonyos tekintetben még törvénytelennek is mondható intézkedéseit. Kabinetjének voltak azonban olyan tagjai Is, akik nem tudtak szakítani régi eszményeikkel és emiatt helytelenítették a sztrájkolókkal szemben alkalmazott tulerős rendszabályokat s ezek a miniszterek, mint Viviani, Millerand és Pichon, mégsem adták be a lemondásukat, hanem kitartottak Briand mellett, mialatt legerősebben tombolt körülötte a vihar. Kitartottak pedig nem a személye iránt való megmérhetetlen szimpátiából, hanem azért, mert érezték, hogy hazájuk érdeke megköveteli, hogy abban a kritikus pillanatban még elveik és meggyőződéseik ellenére is támogassák azt a kormányférfiut, aki végzetes katasztrófától akarja megmenteni az országot. És csak amidőn a rend teljesen helyreállott és a parlamentben is győzelmet aratott az állami rend eszméje, adták be ezek az urak a lemondásukat. De akkor is csak azért, hogy a jövőre nézve teljesen szabadkezet biztosítsanak az ujabb küzdelmek elé állított Briandnak. És való igaz, hogy a harcnak még nincsen vége, sőt most kezdődik meg az igazi küzdelem. Briand pedig nem volna az a következetes, az a messzelátó államférfiú, ha beérné az ellenség pillanatnyi legyőzésével. Nagyon jól tudja ő, hogy ennek a harcnak meg kell ujulnia, még pedig az eddiginél is veszedelmesebb formában, ha idejében ki nem csavarja az ellenség kezéből a harci fegyvert. E végből törvényjavaslatot óhajt beterjeszteni a francia képviselőházban abból a célból, hogy törvényes garanciákat szerezzen arra nézve, hogy hasonló forradalmi mozgalmak ne ismétlődhessenek többé. A munkás-szindikátusról szóló törvény megváltoztatásával lehetetlenné akarja tenni azt, hogy közhivatalnokok és egyéb állami alkalmazottak, nevezetesen vasutasok, postások és a pénzügyi kormányzat végrehajtóközegei, sztrájkba állhassanak. Mivel pedig még sztrájkra vonatkozó tanácskozásban rokba, a Montmartról álmodozott most mindig, ahol nevelődött. Simon Lajosnak beszélte : — A Maitir-utcában lakunk. Ha lustálkodtam, kinyújtottam a két karomat és megfogtam az utcánkat. Kicsi kis utca, ha két ember megy el egymás mellett, összesimul. Délelőtt mindig jön a kecskepásztor... előtte mennek a kecskék, harang van a nyakukban és jobbra-balra mozdul a tőgytik, alig bírják el a sok tejet. A kecskepásztor tilinkózik, fujja-fujja a beteg embereknek mindig azt a nótát, itt a jó kecsketej, orvosság a szaga, gyógyulás az ize, gyertek, gyertek, gyertek . . . A leányok nevettek, Alice tovább beszélt, rimánkodó volt a hangja, megfogta a Simon Lajos kezét: — Aztán tudod, jön a rongyszedő . . . megy végig az utcákon . . . Alice fölkelt a helyéről, kicsi testét igyekezett rogygyantabbá tenni és dülöngélt, mendegélt Simon Lajos előtt. Lehajtotta a fejét és jajgatta a rongyász-dalt : — 'Chande d'habits . . . Az énekes hangok fáradtan nekilendültek, felsőbb skálában kesergett a nóta, majd megint bánkódva lecsavargott az alsóbb hangokhoz, elnyújtotta magát, ismételte magát ; Alice csetlett-botlott, szomorkásán énekelte : — 'Chande d'habits . . . Cecil, Marthe nézték Alicet, mosolyogtak és halkan fütyörészték a dalt. Simon Lajos muzsikált, fütty, ének beléfonódott a gordonka hangjába. Alice egyre gajdolt, beteg kis testét ődöngette jobbra-balra, aztán ő is, a másik két leány is odaálltak a gordonka is tilos lesz résztvenni az illetőknek, a rendőrség és a biróság már az első stádiumban közbeléphet és elnyomhatja csirájában az eféle mozgalmakat. Ezekkel a törvényes intézkedésekkel verőerét vágják át a forradalmi szocializmusnak és azért nagyon természetes, hogy Jaurès, sőt sokan a nálánál kevésbé forradalmi szociálisták közül is elkeseredett ellenállásra és a francia parlamentben eddigelé soha sem tapasztalt szenvedélyes obstrukcióra készülnek. Briand tisztában van a helyzettel és mivel tudja, hogy a reá váró harcot csak teljesen homogén elemekből álló kormánynyal vívhatja meg, Millerau, Viviani, Ruan, Barthond és Cochéry helyett olyan politikusokat vett be az uj kabinetbe, akik az ő programjával eleve és mindenképen egyetértenek. Az uj miniszterek nem valami nagynevű politikusok, inkább csak szakemberek, de, ugylátszik, hogy az önmagában erősen bízó Briand nem is helyezett különös súlyt munkatársainak egyéni jelentőségére. A francia képviselőházban legközelebb megkezdődő nagy harc kimenetelére méltán lehet kiváncsi az egész civilizált világ, már csak azért is, mivel nyilvánvaló, hogy ha sikerül a közhivatalnokok és állami alkalmazottak sztrájkjogát törvényhozásilag megszüntetni, a többi államok csakhamar követni fogják Franciaország példáját. Crippen. — A gyilkos orgos a biróság előtt. — Két tompa ütés egy tölgyfa-deszkára: jelz1 a dráma kezdetét. Egy mellékajtón méltóság" teljesen lép be a lord főbiró, Alverstonc báró' imponáló alak, skarlátvörös, hermelinnel diszi tett talárban. Borotvált, erősvonásu arc, fején fehér parókával. Méltóságteljes grandezzával — mintegy jelképezve magas föladatát — foglalja el magas és a környezetétől teljesen elkülönített helyét, amelynek kiválasztott fekvése szinte mutatja az egész terem és a pártok fölött uralkodó fölényét. Közvetlenül mögötte jön a lord-mayor, ugyancsak piros talárban, az arany, polgármesteri nyaklánccal ékesítve,'utána a tanácsbeliek és a városi főhivatalnokok, akik az elnöklő főbirótól jobbra és balra foglalják el helyeiket. A tárgyalóterem jobboldalán fülke áll, amelyben a tanukat hallgatják ki. A fülke mellett emelkedik az esküdtszéki pad. Az es. elé. R emegő, emberi beszéd búgott ki a hangszerből, titkos forróság daloltatta a húrjait, széles szárnyakon szállt a dal; ős Páris énekes lelke leszállt a pesti szobára és osonva, gyöngéden ráborult a négy emberre. Csönd volt, megnémultak, a könyes szemük összecsillant és megbabonázott állapotban az egyik kinyitotta az ablakot s minden Operenciák kapuját és zihálva, reszketve utaztatták az ő nagy szerelmüket Szent Genovéva országába. Márciusi kora délután Alice és Simon Lajos útnak indultak. Cecil, Marthe kikísérték őket a vasúthoz. Illően kedves, derűs délután volt, a nyitott landauer ölében nyájasan megfértek. Pici, friss szellők kergetőztek az utcán, hűvös, csókos ajkuk lihegte a termékenység illatát, Alice kövérkésen ült a kocsiban, bámészkodott, néha mosolyogva megborzongott. A nap hűséges szemű volt és gazdagon sugárzott, Alice rákönyökölt a kocsikarfára, belenézett az útba, mely előttük volt, megcsudálta a házakat, amelyek alatt elmentek, a nagy ablakokat, melyek hunyorogva csillogtak, a kék eget, mely szelíden ráhajolt és mosolygott, grimászosan fölsóhajtott: — Ez a Pest, ez a Pest . . . igy jár a francia leány . . . Párnás kupé sarkában Simon Lajos és Alice összesimultak. A nagy vasszekér kigördült a világos ég alá, két szerelmes ember cserélgette a gondolatát, a szivükkel nem bírtak, suttogtak, duruzsoltak, rohant a vonat, de az üzeneteket előre küldték : — Visszaadjuk, visszaadjuk . . , küdtek padjai előtt, a terem közepe felé, az államügyész foglal helyet. Szemben az esküdtekkel, két padsorban, fekete talárban, rövid parókáikkal a koronaiigyész és a védők helyezkednek el, ügyvédektől, gyorsíróktól és bírósági szereplőktől környezve. A terem hátterében és a karzatokon az érdeklődő, kiváncsi közönség tolong: énekesnők és énekesek, akik a meggyilkolt, vigkedélyü Belle Elmore-t, Crippen doktor feleségét, jól ismerték; azután színészek és irók, látcsövekkel ellátott hölgyek óriási kalapjaikkal és a képes folyóiratok rajzolói. A lord főbíróval szemben, az ügyészek asz. tala mögött, egy tölgyfaketrec áll, az úgynevezett „Dock", amelyben két fogházőr között a vádlott ül. A főbíróval egyidejűleg, de észrevétlenül lépett be — az „alvilágból", ahol a fogolyfülkék vannak és ahonnan titkos lépcső vezet föl egyenesen a „dock"-ba. Itt jelent meg Crippen választékos öltözetben, fekete utcai kabátban, gondosan megfésülve. Nyugodtan ül helyén. Minden szem arra a kis emberre szegeződik, aki február elsejének éjjelén meggyilkolta feleségét, holttestét földarabolva, a pincében elásta; aki a rákövetkező napon szeretőjével vidáman, gondtalanul élt mindaddig» amíg julius hóban a körülmények szökésre nem kényszeritették. Es ma — alig három hónappal borzalmas cselekedete után — itt áll birái előtt és csodálkozva nézi a világ az angol igazságszolgáltatás gépiesen pontos és eredményes működését. Kezdődik a tárgyalás. A koronaügyész fölolvassa a vádiratot. Crippen mozdulatlan marad, ujjaival játszik, mintha untatná az egész dolog. Kihallgatják a tanukat, megjelennek a meggyilkoltnak barátnői, barátai, elhangzanak az orvosi vélemények; Crippennek egyetlen arcizma sem rándul. Feje kerek, szemöldöke teljesen hiányzik, kidülledt szemeivel, aranykeretes szemüvegén keresztül, hol az esküdtekre, hol a jelenlevőkre tekintget, mig végre pillantása a lord főbiró magas homlokán pihen meg. Most el kell hagynia a ketrecét és a tanukorlát elé lép. Védője enyhítő kérdéseket intéz hozzá, a koronaügyész ellenben nyugtalanító keresztkérdésekkel ostromolja. Ora órát követ ebben az élet-halálküzdelemben, amely idő alatt a kérdések egész raja zudul rája. Mister Muir, Crippen vádlója, az ügyészségnek egyik legélesebb eszű képviselője. Minden kérdése egy-egy kelepce, minden ártatlan mondata csapda. A vádlott azonban helytáll. Sohasem árulja el magát. Sietve válaszol, látszólag minden meggondolás nélkül; érvel, vitatkozik, magyaráz, nyugodtan ismeri be különféle hazugságait, még mosolyog is, amikor jónak találja, hogy nevetve tiltakozzék. Ezek után biztos, gyors léptekkel tér vissza helyére, a „dock"-ba, négyórás, idegfeszítő küzdelem után, amelynek eredményétől élete függ. Ez az ember talány. A lélekbúvárok azt állítják, hogy épen ez az önuralma, természetellenes, embertelen nyugalma tanúskodnak gonosz szivéről ós ez jelképezi legjobban a méregkeverők jellemét. Mégis, Crippen negyvennyolc éves lett, anélkül, hogy azelőtt mérget kevert volnaf Sok tanú gyöngéd férjnek, kellemes, udvarias, kedélyes embernek irja le; sőt, a „legtakarosabb embernek, akit valaha ismertek". Maga lord Alverstone, a főbiró ís, „rendkívüli" embernek nevezte, kétségtelenül a szó rosszabb értelmében. Crippen ma az a ritka, idegnélküli ember, aki — ha tragikus bonyodalmak nem késztették volna gyáva gyilkosságra, kedvező körülmények, érzéketlen idegzeténél fogva, bátor hőssé avathatták volna. De maradjunk csak rendes, mindennapi eseteknél. Ha Crlppent neje folytonos zsémbelésével nem kínozta volna és — ami bizonyára főmozzanat volt — ha hivatalában véletlenül nem találkozott volna azzal a kis gépirónővel, ki tudja, talán élete végéig mint békés, tekintélyes polgár élhetett volna. Ami gyilkosságra késztette, kétségtelenül titok marad. Elég lett volna Londont elhagynia, hogy kedvesével együtt élhessen; hogy neje kínzásaitól megszabaduljon, elég lett volna lakhelyét megváltoztatnia. l)e egy napon elhatározza, hogy vegyi tudományát gyilkosságra fogja fölhasználni: megveszi a mérget és tizennégy nappal később a különben jószivü és a semmiképen sem vérszomjas férfi teljes nyugodtsággal és mesterkélt lelkiismerettel ritka, vadállatias gyilkosságot követ el. Az irodalom kívánja, — és minden idők aszszonyai megerősítették az irodalmárokat ebben a hitükben — hogy csak a nöi természet le-