Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-06 / 140. szám

Í9I0. I, évfolyam, 140. szám Vasárnap, november 6 Központi szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, d Korona-utca 15. szám • Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., t—i Városház-utca 3. szám e=i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'negyedévre. R 6— egy hónapra K VEgyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. R V— egy hónapra R 2'48 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁJ!: Szerkesztőség 835 c=i Kiadóhivatal 83» Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 Európa diktátoráüama. Az uj orosz külügyminiszter elég buzgón tevékenykedik. Sok jel arra vall, hogy Sasanoff nem folytatja Izvolszky politikáját, amely a Franciaországgal való véd- és dacszövetség jelében állott. Nem hisszük, hogy Parisban jó szemmel néznék Miklós és Vilmos találkozását a potsdami pályaudvaron. A Németország ellen való gyűlölet, talán még inkább a tőle való rettegés kergette Franciaországot az oroszok karjaiba és e barátságért nein keveselt semmiféle áldozatot. Egy legújabb kimutatás szerint hatvan milliárdnyi francia pénz van külföldi papírokba fektetve és ennek a hihetetlen összegnek jelentékeny része szolgált az oroszfrancia barátság istápolására. Igaz, hogy az orosz papiról? jól kamatoznak, a kölcsönök egytől-egyig pompás üzletek, de ez még nem okolja meg, hogy a francia nemzeti vagyonnak egy óriási része messze idegenben heverjen. Ennek csak a nagy érzés adja magyarázatát, amelylyel a francia a hazáját szereti és Németországtól félti. Hiába irják tehát a francia lapok, melyek a külpolitikában pártállás nélkül követik a kormány intencióit, hogy Parisban nyugodtan ós elégedetten szemlélik a cár potsdami látogatását, mely alig néhány hónappal a nauheimi kura után történik, a franciák kétséggel, irigységgel és csalódottan veszik tudomásul, mint ölelkezik milliárdok árán megvásárolt szövetségesük az ellenfelükkel. Gondoljuk meg, hogy igen rövid idő mult el az anneksziós bonyodalom óta, amelyből csak azért nem lett háború, mert BÜIQW megüzente Izvolszkynak, hogy mihelyt Oroszország nyiltan Ausztria-Magyarország ellen fordul, félmillió katonát küld az orosz és másik félmilliót a francia határra. Németország a szó szoros értelmében rátette a kést Oroszország nyakára és ez — meghátrált. Mire lehessen tehát következtetni abból, hogy az ilyen brutális kudarc után a cár és a császár minduntalan találkoznak'? Egyedül arra, hogy az orosz külpolitika megváltozott, keresik Németország barátságát, nem törődve azzal, hogy mit szól ehez a francia szövetséges. Szerencséje az emberiségnek, hogy Franciaországot nem kell félteni, még abban az esetben sem, ha Oroszország cserben hagyná. Se dán óta nemcsak Németország gyarapodott, de Franciaország is. Nincs az az áldozat, melyet a gloire népe a hadseregétől sajnálna. Ma, negyven év után, mit jelent a francia hadsereg harcképessége tekintetében, hogy negyven év előtt vereséget szenvedett ? Semmit. De sokat jelentenek a hadsereg tradíciói, melynél dicsőségesebbeket egyetlen más néphadseregnél nem találunk. A francia haderőnek a világ legjobb katonái és hadvezérei voltak az apái. Ama szomorú emlékezetű háború idején Franciaország egy korrupt, mesterségesen föntartott császárság betegségeit nyögte, ez tette lehetővé, hogy a fővezérlet ostoba kegyencekre bízatott. Ma rend és fegyelem van a nagy respublikában, mely belső erejéről impozáns tanúságot tett a vasutas-, sztrájk idején és a hadsereg oly kitűnően fölszerelt és oly erős, hogy ilyen talán Napoleon fénynapjaiban sem volt. Goedke német ezredes, aki tavaly részt vett a francia nagy manővereken, több cikkben számolt be arról, hogy a francia hadsereg minden tekintetben megüti a németet és hibáztatta a dölyfös bizakodást, amelylyel pátriájában egy ujabb hadviselés lehetőségéről és esélyeiről nyilatkoznak. Mi a monarchiában szintén abban a hibában leledzünk, hogy a némettel szemben lebecsüljük a francia néphadsereget. Mily dőreség! A hadiszerencse változó, mint a kártyajárás, vagy akármilyen más kockázat. Nem kívánjuk Németországnak, de elbizakodottsága rettentően megboszulhatja magát — nemcsak rajta, de rajtunk is, akik, mint legutóbb egy amerikai publicista igen találóan irta: holdja vagyunk a német napnak. Ugyanebből a pennából került ki az Oenovéva arca. Irta Révész Béla. Egy szük pesti udvar harmadik emeletén két sarokablak nyitva volt. Az egyikben három csúnya leány hancúrozott és nevetgélve néztek át a másik ablakba, ahol egy huszszu, szőke fiatalember álldogált; láthatóan gyáván, mosolyogva és zavarodottan sandított át a leányokra. Csönd volt, estefelé volt. az alkonyati árnyak sátorossá tették a szuglát és a legény, a leányok ismeretlenül és ismerősen, bizalmasan összeterelődtek. A leányok ¿bátrabbak voltak, összesúgtak, a fiatalemberre kacsintottak, újra összenéztek és kacagva egymás nyakába estek. A fiatalember izgatottan váltogatta a lábait, néha ugy mozdult, hogy visszahúzódik az ablaktól, de elvörösödött, titokban megerősítette magát és dacosan átnézett a leányokhoz. Remegett a hangja, amikor átszólt : — Németül tudnak, ugy-e ? Egy kistermetű, boglyas leány kapta el a szót és mosolyosan válaszolt : — Oh, igen . . . hát hogy boldogulnánk Budapesten V A szőke fiatalember megnézte a három leányt, aztán leejtette róluk a tekintetét, mamlaszul megbámulta a folyosó-rácsot és hallgatott. A leányok is csöndben maradtak, átkarolták egymást, várták a legény szavát. Az köhögött, szólt: — De maguk francia leányok... ugy-e?... — Honnan tudja? Ezt csúfolódva kérdezték a leányok, de a hangjukban benne volt a megelégedettség, hogy a fiatalember már kíváncsiskodott utá" nuk. A kicsi, boglyas leány maga mögé tolta barátnőit, rákönyökölt a párkányra és beszélgetni kezdett a fiatalemberrel: — Francia órákat adunk, — talán ezt is tudja — szerencsénkre, a pesti gyerekek sohse tanulnak meg franciául. Mire megnőnek, mindent elfelejtenek és újra kezdik. Most van egy tiz éves fiu, egy harminc éves szaldakontista és egy ötven éves bankigazgató-tanítványom, de a le és^la különbséget sohase fogják megtanulni . . A boglyas leány csacsogott, esti csönd volt a házban, hosszú emeleti folyosók homályában árnyas emberek lépegettek, a szobákban a lámpákat gyújtogatták. A szőke fiatalember kihajolt az ablakon, nagy, kék szemeit rányitotta a leányokra és suttogva, hevesen szólt hozzájuk: — Én is francia vagyok . . . A fiatalember lélekzett, simogatta a homlokát, a leányok felé hajolt: — Én magyarnak születtem .... lent, Temesmegyében. Az egyik öregapám francia volt, ős francia nemes család sarja. A nagy forradalom idején hagyta el Franciaországot, mint a többi francia családok, amikor menekülni kellett. Ez az öregapám is ide került Magyarországra, ahol akkor telepítettek. Azóta itt élünk és én sokszor elgondolom, milyen lennék, ha Parisban születtem volna . . . Újra csönd volt, mély, furcsa csönd. A fiatalember bemutatkozott: — Simon Lajos vagyok. A kis boglyas leány bókolt: — Alice. A méla este melegen takarta az ismerkedőket, a másik két leány is meghajolta megmondták a nevüket: — Marthe 1 — Cecil! Ezentúl sokat beszélgettek, majd elhallgattak, két ablak árnyékában elgondolkoztak, a fiatalember néha-néha átment látogatóba a leányokhoz. Ilyenkor magával vitte a gordonkát is, muzsikus volt. A leányok énekeltek, a boglyas Alice bolondosán táncolt és egyszer keringve, kacagva a legény körül, vadul megmarkolta Simon Lajos hosszú, szőke haját. A muzsikus kiejtette a kezéből a vonót, a leányok énekes hangja kisiklott, pillanatnyi nyugtalan csönd keletkezett, amit aztán fölvert a három leány hirtelen, pogány jókedve. Szilajkodtak, meghemperegtek a pamlagon, Simon Lajos leszegte a lángvörös arcát, fölvette a vonót a földről és tovább muzsikált . . . Simon Lajos bejárt a leányokhoz. Bátor barátság fejlődött közöttük, amit nem szégyeltek a ház előtt, nem fontolgattak a maguk számára sem, csak összeültek, meghatott diskurzusok idején, összesóhajtottak. Szerették egymást. Alice tanítgatta Simon Lajost a pajkos és borús francia dalokra. Hűvös őszi esték jártak, a fehér cserépkályha susogott, Marthe, Cecil teát főztek, Alice Simon Lajos közelében ült és kicsi, csúnya arca szomorkodott, amint lassan, halkan énekelte az érzelmes dalt: egyszerű dalocskát, amelynek a melódiája könnyes volt attól a szentimentálizmustól, ami szívesen bugygyan a francia leányok szivéből. Alice meghatottan dalolgatott. Simon Lajos gordonkája búgva követte a leány énekét; a fiatalember fölemelte borzas fejét, belenézett Alice szemébe és nézte a