Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-13 / 146. szám

2 DEL MAGYARORSZÁG 1910 november 13 Mert alkudozván arról, amit magunk is szükségesnek tartunk, kockáztatjuk a magunk szükségletének kielégítését egyrészt ós kitesszük az ellenérték gyanánt követelteket annak, hogy ko­molyan ne vétessenek. Mennyivel be­csületesebb és józanabb a munkapárt politikája, mely megvalósítja azt, amit szükségesnek és azt, amit jogosnak tart. De a kettőt kapcsolatba nem hozza, hanem egymástól függetlenül in­tézi el. Mennyivel nyiltabb, határozot­tabb és hitelt érdemlőbb ez a politika, mint az, melyet a koalíció képvisel még most is, hogy majd az egyik, majd a másik programjára áll, aszerint, hogy pillanatnyi érdeke melyiket mu­tatja előnyösebbnek. Az ilyen kétleikü­ség, melynek ellentmondása nyilván­való, hitelre és sikerre sohasem szá­mithat. A szegedi Makó-ünnep. — Leleplezték a «olt színigazgató szobrát. — (Saját tudósítónktól.) Impozáns keretek között folyt le ma délben Makó Lajos szob­rának leleplezési ünnepélye. A nagy és dí­szes ünnepségen képviseltette magát a kor­mány is, melynek megbízásából Feitetich Andor gróf, a vidéki színészet felügyelője, jött le Szegedre. Amilyen országos nevet és elismerést vívott ki Makó a színművészet és a szinigazgatás terén, olyan országos ér­deklődés is nyilatkozott meg ércszob-rának mai leleplezésén. Minden részéből az ország­nak úgyszólván idezarándokoltak azok, aki­ket Makó Lajoshoz bármilyen kötelékek fűz­tek. Igazgató-barátainak, szinésztársainak és tanítványainak egész érte rajongó serege eljött Szegedre, hogy kegyelettel adózzon nemes emlékének. Ez a lölbuzdulás, ez az országos érdeklő­dés pedig könnyen érthető és magyarázható. Makó tetőtől-talpig szivember volt. Ez volt az alapja nagy szinészegyéniségének is. Já­téka a legegyszerűbb volt, a legközvetlenebb érzésekből fakadó és örökké emberi. Ezzel ragadta magával a közönséget is. A szín­padon ugy beszélt, mozgott, tett-vett, mint ember és nem ugy, mint aki a szerepéből veszetnek, mint kell összetörni a férfiak szivét. Az elmúlt isthmosi játékokkor Kli­nias is miattad vetette le magát az Akroko­rinthos faláról, pedig ő jó volt és néked adta minden javait. — Nekem higyj és ne a többinek. — Hogyan hihetnék neked, ó Lais, hisz magad is csak egy szép hazugság vagy. — Minden hazugság a földön ... A szép­ség a mulandóság hazugsága, a szerelem a sötét, vad ösztönök hazugsága s a • boldog­ság ... az asszonyok hazugsága . . . Sze­ress engem, ó Dorion és én boldoggá teszlek. Dédelgetően simította végig az ifjú kezét. — Hagyj békén ! Én olyan karokra vá­gyom, amelyek egyedül engem ölelnek át és olyan ajkakra, amelyek egyedül engem csókolnak. A pirénei vizekre : nem tudnálak szeretni, mert szemed sötét árnyékában mindig azokat az éjszakákat látnám, ami­ket más karok között virrasztottál, a csók­jaidban mindigazoknak az aranyaknak a csen­gését hallanám, amivel megfizettek. — Hát ép azért nem szeretsz, amiért a többiek szeretnek, amiért Lais vagyok 1 0 Dorion, lia tudnád ! . . . Jer, hallgass reám. Figyelj. El akarom mondani, mint lettem hetaira. Dórin párnát vetett a földre s kellet­lenül ült le a nyugágy mellé. Lais halk han­gon beszélni kezdett: — Tengeren tul születtem. Szegény kis fuvolásleány voltam s társnőmmel eljártunk a lakomákra, nászünnepekre, a temetésekre akarja formálni magát, Ő saját magából for­málta ki a szerepét, a lelkéből, a szivéből játszott, de nemcsak játszott, hanem meg is játszotta a mondanivalóját. Mint igazgatónak, Makónak nagyon sokat köszönhet nemcsak Szeged, hanem azoknak a többi magyar városoknak a közönsége is, ahol Makó vezette a színházat. Azelőtt alig lehetett beszélni Szegeden valódi szinmfivé­szetről, amikor azonban Makó vette át a szinház igazgatását, úgyszólván a fénykorok nívójára emelkedett a szegedi színészet is. Ezért siratja Szeged Makó Lajosban a pó­tolhatatlan veszteséget. Mert a szegedi szín­művészet jövendőjét — legalább egyelőre — aligha lehetne biztatónak mondanunk. Ha­nem hisszük és reméljük, hogy a szinház csarnokában fölállított ércszobor nemcsak a kegyeletteljes emlékezés szimbóluma lesz, hanem serkentője és buzditója minden korok igazgatójának arra, hogy hogyan kell ma­gyar szín művészetet irányítani, színészeket szeretni és mindenekelőtt a közönségért lel­kesülni. Mert ezzel, különösen a legutóbbival, lehet csak a közönség lelkesülését is kivívni. Meg kell emlékeznünk még a szobor ké­szítőjéről, Vig Ferencről is. Munkája egy­szer ti, tökéletes alkotás és tehetségre vall. Vignek különben már több sikerült munkája van. Annakidején ő készítette a Mikszáth­plakettet is. A szoborleleplezés ünnepségéről a követ­kező tudósításunk szól: (A leleplezés előtt.) Déli tizenkét órára zsúfolásig megtelt a szin­ház előcsarnoka közönséggel. Ott volt Festetich Andor gróf, a vidéki szinészet országos fel­ügyelője, Almássy Endre, Komjáthy János, Pa­lágyi Lajos, Mariházy Miklós, Janovics Jenő dr, Szendrey Mihály, Zilahy üyula színigazgatók, Falnál Jenő dr, az Országos Szinészegyesület ügyésze, Lenkei Zoltán, a temesvári szinház titkára, Bellai Jenő, Szentes János színészek, Lázár György dr polgármester, Gaál Endre dr tanácsos, Balassa Ármin dr, Meák Gyula, Ko­vács János, Gsemovics Agenor, Ujj József dr, Szmollény Nándor, Weincr Miksa, Wiminer Fülöp szinügyi bizottsági tagok, Balassa Jó" zsef, Kun József, Sz. Szigetiig Vilmos, Újlaki Antal, a Dugonics-Társaság rendes tagjai, Makó Lajos özvegye, leánya és fia, rokonsága, családja, hölgyek, a színtársulat tagjai és még sokan Szeged társadalmából. és így kerestem meg kenyeremet. Egy na­pon — nem felejtem el soha — a kikötőbe, valami korcsmába hívtak a hajósok s egy részeg tengerész összetörte a fuvolámat. —Sírtam egész éjjel, jajveszékeltem virrada­tig. „Összetörték a fuvolámat. Hogyan fo­gok megélni ezután — Heggel kiültem a küszöbre és még min­dig' sírtam. Társnőm egy idegen fuvolás­leánynyal haladt el előttem az utcában. Rózsakoszorú volt a hajukba tűzve és ne­vettek s nekem majd megszakadt a szivem. Magam sem tudom hogyan, ekkor hirtelen eszembe jutott egy leány, aki ott élt a mi városnegyedünkben, aki ép olyan szegény volt, mint én s mégis borostyánkő-nyakéket s byssosböl szőtt peplost viselt. Pedig neki sem volt fuvolája, de estende, mikor azur­szinü lett a város, mintha a menyboltozat szállt volna le a házak közé, kiosont a szük kis utcákba, megközelítette a férfiakat... s reggelre mindig volt egy ezüst drachmája,. — Egy ezüst drachmán uj fuvolát vehetnék — gondoltam szivdobogva s mikor a kék éji árnyak leszálltak a városra, én is végig­osontam a szük sikátorokon s félénken megközelítettem egy arramenő ifjút. Rám nézett a hajcsárok tekintetével, akik a föl- • kínált állatot vizsgálják: „Szép vagy, fiatal vagy .. Laisnak bizonytalan lett a hangja s sze­mében egy sóhajtás tükröződött: — Másnap reggelremeg volt az ezüst drach­mám. „Soha többé! Soha többé!" És el­indultam, hogy megvegyem a fuvolát. Min­den istenekre! Az volt egyedüli gondolatom. De mentemben el kellett haladnom a vén Az ünnepség azzal kezdődött, hogy a szín­társulat elénekelte a Himnuszt. Azután Festetich Andor gróf, a vidéki sziné­szet országos felügyelője, a következő beszédet mondotta: — Hazafias készséggel jöttem ide, a szinház fiatal igazgatójának és a színtársulat megtisz­telő kérésére, hogy én, mint a vidéki színészet ügyeinek ezidö szerint való vezetőié és a köz­oktatásügyi minisztérium szakközege, a hála és kegyelet adóját lerójjam.a kiváló egyéniség, a jeles színművész, a színigazgató, a színügv lelkes harcosa: Makó Lajos emléke előtt. Makó Lajos váratlanul hunyt el. Élete erejében ra­gadta el a kérlelhetetlen halál barátai, családja és gyermekei: a magyar szinészek karjaiból. A halál elszakította a színháztól, abból a bűbájos, szép, festett világból, amelyben a megboldogult annyi kedvvel, lángoló szeretettel, kitartó buz­galommal és annyi tehetséggel élt, küzködött, fáradozott. Egy szebb világba költözött: az ideálok világába ment. Meghatott szívvel áll­juk körül emlékét, amelyet a tiui kegyelet és a kollegiális szeretet állított. Ennyit mond­hattam, hiszen szebben mondja majd el Makó Lajos méltatását nálamnál az önök hivatott szónoka: Janovics Jenő dr. (Lehull a lepel.) Festetich Andor gróf beszéde után Janovics Jenő dr, a kolozsvári Nemzeti Szinház igaz­gatója mondotta el beszédét. A ragyogóan szép, művészi szárnyalású beszéd valósággal elragadta a hallgatókat. Itt közöljük Janovics beszédet egész teljességében: — Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyá hazáját és hazájának tavát és a he­gyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánossá­gát és nem fáradt belé tiz álló esztendeig. Vé­gezetre azonban eltávozók szivében, egy reg­gel hajnalhasadtával kelvén, szembe, álla a nap­nak és imigyen szólitá meg: — Hatalmas csillagzat, mi volna boldogsá­god, ha nem volnának azok, akiknek világos­ságot adsz? . . . Ám, mi. váránk téged minden reggel, elvevök fölösleged és áldánk téged érette. — Kinek köböl faragott képét .most körül­álljuk, gazdag életednek mi lett volna boldog­sága, ha nem lettünk volna mí, akikre szere­tetednek és jóságodnak bőséges fölösleged on­tottad'? Lelkedet mi üdítette volna, ha nem lettek volna nélkülözök, akiket táplálj? Te nem azért szeretted az életet, mert megszokó tad az életed, hanem mert megszoktad a sze­retetet. Az embernek szeretetét. Pedig bizony­bizony, az ember szennyes folyam. Tenger le­gyen valaki, hogy szennyes folyamot fogad­hasson be és mégse szennyeződjék össze­vissza. A Te szived tenger volt. Soha ki nem kapu alatt, melynek árnyékában a tarsosi kalmárok illatszereket árultak. És én olyan régen vágytam egy szivárványos illatszeres üvegcsére, olyan régen 1 Nem, nem akartam megvenni. A fuvolát akartam csak, a fuvo­lámat, Mégis megkérdeztem, mennyi pénzért adnák. Égy ezüst drachmáért! Kezembe vet­tem az üveget, hogy közelebbről lássam és . . . egy pillanat multán a tarsosi emberé volt a drachma, enyém az illatszer s fuvo­lám nem volt. — Megint csak sirtam, sirattam magamat, sirattam a fuvolámat. És este, mikor újból azurszinü lett a város, újból kint bolyong­tam a szük kis utcákban; megközelítettem egy másik férfit s reggelre volt egy másik ezüst drachmám. — Elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Athéné Kalinitidére! Megint csak az volt egyetlen gondolatom, de amint mentem, el kellett haladnom a syracusai kalmárok előtt, kik az Agorán ezüstpikkelyeskigyókarpere­ceket árultak. És én gyermekkorom óta vágyódtam ilyen karperecre. Tudod, minden leánynak volt a városnegyedünkben, csak nekem nem ... A syracusai kínálta, félre­fordítottam a fejemet, aztán ismét vissza­néztem és . . . már a karomon volt az ezüst­kigyó s fuvolát axnap sem vettem. Lais elhallgatott, szeme fényes lett s Je= pillantott a mellére, mintha a könyét ke­resné a gyöngyök között. — Ó Dorion és aztán is még, estende, mikor a kék éji árnyak ellepték a várost, nem egyszer kiosontam az elhagyott siká­torokba s megközelítettem a férfiakat. De hidd meg, mindig újra csak azért, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom