Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-09 / 142. szám

ígí0 I, évfolyam, 142. száín Szerda, november 9 ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . R 28'— félévre . . . R 141— negyedévre . K 7— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér 1 TELEFON-SZAM: Szerkesztőség S35 i—• Kiadóhivatal 838 Interurbán 835 11 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—13 RSzpsnti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ,—, Rorona-utca 15. szám c=3 Bsdapesti szerkesztőség és kiadóhivatal !V„ ,—i Városház-utca 3. szám C=J ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre. R 24'— félévre . . . R 12-— negyedévre. R 6"— egy hónapra ft 2'— Egyes szám ára 10 fillér vánságait. Panaszolták, hogy ismét három esztendővel akarja az állam elodázni a státus-rendezést, hogy a középiskolai tanárok nyugdíjjogosultságának szolgálati időhatárát, mely régi pátensek alapján mindeddig harminc esztendőre szólott, az állami szolgálat többi alkalmazottaival egyenlően harmincötre, az órák makszimális számát pedig tizennyolcról húszra szándékozik fölemelni és hogy az igy tervezett változtatások keretében is bizonyos kategóriáknak csoportosítása révén az összesség érdekeit károsítja. Kívánságaik főképen arra irányulnak, hogy a státusrendezés minden utógondolat nélkül a többi állami tisztviselőkével azonos alapon, a kilencedik, nyolcadik és hetedik fizetési osztályokba való sorozás utján vitessék keresztül, de ne ugy, hogy például a hetedik osztályba, mely valójában a tanárok részére csak most nyílnék meg, beleszorítsák az igazgatókat is. Panaszolták azt is, hogy a központban nem szakerők végzik a tanárok érdekeit illető kormányzati teendőket. Az elfogulatlan olvasónak szemébe ötlik, hogy a sérelmesnek talált intézkedések túlnyomó része olyan indokokra vezetendő vissza, melyek az ország pénzügyi helyzetével és az államháztartás egyensúlyának érdekeivel függnek össze. Mert noha a státusrendezés — amint ezt a tanárok maguk is megállapítják — egyes kategóriák javadalmazását egyáltalán nem, vagy csak minimális összeggel fogja emelni, az állami élet minden ágában rohamosan gyarapodó szükségletek a kincstárra nézve mégis a legnagyobb óvatosságot és lehetőleg a fokozatos eljárást teszik parancsoló törvénynyé. Ez olyan szempont, melyet higgadtan itélő embernek bővebben fejtegetni nem kell. Viszont kétségtelen, hogy a magyar tanárság valóban érdemes testület. Amidőn ezt konstatáljuk, ugy véljük, a magunk álláspontját is eléggé világosan jeleztük s elhárítottuk magunkról azt a gyanút, mintha a tanárság törekvéseivel szemben az állami pénztárak érdekeit akarnók megvédeni. Azt hisszük, ilyen ellentétes állásfoglalás az egész országban senkiről sem tehető fel, meg vagyunk róla győződve, hogy ott, ahol a fölvetett kérdés és az azzal egybefiiződő valamennyi érdek és szempont hivatásszerűen is megfontolás és döntés tárgyát képezi, vagyis a közoktatási kormány intézőinél, az egész ügy iránti teljes megértés és föltétlen jóakarat érvényesül. Természetes azonban, hogy az összes hivatalos és nem hivatalos tényezők fölfogása és kedve nyomban gyökeresen megválA tanárokért. Hétfőn megkezdték, ma, kedden folytatták és befejezték a középiskolai tanárok az országos kongresszust, Budapesten. Ezt a kongresszust, — akár a többi olyat, amelyik a társadalmi helyzet, a megélhetés javítása miatt működik, — igen sok újságcikk előzte meg. És kultusz-sztrájkkal fenyegettek az egyik részen, kulturbotrányról beszéltek a másik részen azok, akik az állami élet zajlásából mindig csak azokat a jelenségeket szeretik kiragadni, melyekről azt hiszik,, hogy alkalmasak az általános — politikai helyzet megzavarására. Ezúttal a középiskolai tanárok akciójáról van szó, melynek oka és célja a hétfőn megnyitott, ma befejezett országos kongresszuson hallott beszédekből világosan elénk tárul. Az egész mozgalomnak bizonyos kiélesedése csak a legutóbbi hetek folyamán volt észlelhető, amióta egy félhivatalos színezettel föllépő közlemény a tanárok követeléseit és az egész mozgalom lényegét behatóan tárgyalván, a tanárokkal szemben polemizált. Országszerte egymást érték a nyilatkozatok, melyek a tanári körök elkeseredett hangulatáról tanúskodtak. Ismételjük a tanárok panaszait és kiNéfoa az ember feledékeny. Irta Gárdonyi Géza. Az őszszel egy barátom látogatott meg. Ép a kertben ültem, az én hétszilvafás kis kertemben, amely csak tavaszszal szép, amikor a fák virágzanak, meg őszszel, mikor a fák gyümölcsöznek. Tavaszszal fehér iák, őszszel kék fák. — Mennyi szilva! — mondotta körülpillantva a vendégem.— Boszniában láttam csak ilyen megrakodott fákat. — Egyél, ha szereted. Szedett egy marokkal. S beültünk a lugasba. És ahogy a szilvát evegette, beszélt: * — Egy ilyen őszi napon egyszer ugyancsak melegem volt! A bosnyák puskák minden órában ránk lobbantak. Hol itt, hol ott a sziklák közül, meg a hegyszakadékokból lobbantak és dördültek ránk a puskák. Délelőtt egy golyó leszakította a bakkancsom sarkát. Délután a kápláromat lőtték le mellettem. Káromkodtunk. A fogunkat is csikorgattuk rájuk. De mikorra fölrohantunk a hegyre, a bosnyákok eliszkoltak. Iszen csak én megfoghassak egy bosnyákot! Még a bakkancsom sarkát csak megbocsátottam volna nekik, de a káplárom földim volt és jóbarátom. Tasnádynak hivták. Most is megkönyezem, ha eszembe jut. Aznap este, ahogy letáborozunk, előőrségre parancsolnak. Csak hárman vagyunk az őrség : Janovics káplár, meg egy Fodor nevü közvitéz, meg én. Kétóránkint váltakozva kellene őrködnünk. De rogyásig fáradtak vagyunk. A káplár azt ajánlja, hogy éjfélig álljon ki Fodor, éjfél után meg ón ; őmaga nem áll ki a szenteknek se ! Sem éjfél előtt nem áll ki, sem éjfél után! Hát jó : Fodor elballag a megszabott ötven lépésnyire. Mink ketten a káplárral lefekszünk valami mohos kövek közé. Sötét a világ. Elalszunk, mint a tej. Éjfélkor Fodor fölráz, fölrugdos. Fölkászmálódok. Látom, hogy az ég villámlik. — Zivatar lesz, — mondom. — Már el is mult, — feleli Fodor. — Hát nem hallottátok? Sz1 ugy dörgött, hogy a földet is rázta. Csakugyan érzem, hogy a ruhám csupa viz. Dehát mi az? Hányszor aludtam én a bosnyák földön sárban is, mint a disznó. Kilépem az ötven lépést: jutok a sötétségben valami erdőnek a szélére. — No, — gondoltam, — az éjjel biztosan ellőnek ! A halál kétszer csapott ezen a napon mellém : egyszer csak a bakkancsomra kapott, másodszor a pajtásomat ragadta el mellőlem, harmadszorra biztos, hogy eltalál! De ne lássak bosnyákot! Mert ha meglő is: ha marad annyi erőm, hogy a puskát elsüthetem, visszaküldöm rá a halált. A hely csömles. Csak a fák hideg, halk susogása hallaiszik olykor a vizes sötétségben. Olykor meg egy-két esőcsöpp koppanása, ahogy a lombokról aláhull. A távolban egyszer valami rövid éneklést is hallok. Olyan tütulás-forma, mint a mi falusi bakterainknak az óra-kiáltása. Lehet, hogy az is bakter, bosnyák bakter. De az is lehet, hogy miiezzin. Zivatar után szoktak talán éjjel is kiáltani, i Tehát fahu közelében vagvok. Erre még inkább megborzongtam. Ha a falu megneszelte a tábort, biztos, hogy kijönnek. Kilopózködnak az éjhomályban: meglesnek, meglepnek. S az őrszem az első, akit a lö-. vésük leterit. Füleltem. Liba-bŐrzött a hátam. Egy óra múlva aztán unalom váltotta föl a félelmemet. A ruha is megszáradt már rajtam. Elálmosodtam. Szines képek vegyültek a gondolataim közé. A feleségemre gondoltam. Azaz, dehogy is feleségemre, hiszen még akkor jegyesek se voltunk. De azért már éreztük, hogy már csak ásó-kapa választ el bennünket. No meg a boszniai honfoglalás! (Siisso meg, aki kitalálta!) Hát mondom, Örzsire gondoltam. Hej, szép leány volt! Szép fehérképii és feketeszemű és igen pajkos. Bolondulásig lehetett szeretni! Csak sóhajtottam, csak elgondolkodtam: Az ón feketeszemű Örzsikém bizonyára édesdeden alszik most otthon, a puha, fehér párnán. Talán ép felőlem álmodik! Mosolyog. Talán nevet is álmában. Ahogy szokott, azzal az édes jajkiáltással, mintha skálázná a jajt lefelé. A nevetéséért is szerettem meg. Aki olyan boldogan tud nevetni, nem lehet rossz lélek! De mikor hallom ón megint az Örzsike nevetését ? Lehet, hogy már is csúszik felém a sötétséggel födött vizes fűben valami vad bosnyák. A puska a balkezében. Egyszer csak egy vörös lobbanást fogok látni. A dördülést már nem hallom. S akkor a gondolataim közé a halálom fekete képei fordultak. A hivatalos levél, amelv a halálom hirét közli: Örzsike. amint