Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-30 / 135. szám

1910 október 30 DÉLMAGYARORSZAG én saját zenei tehetségemet. Szép kilátások, mondhatom! — De — kezdé újra a dajka — egy leány mindig jobb, mint egy fiu. Én örülök, ha leányom születik. Nemde kis szivem? — Szent ég! Megfúl a kicsi! Lyburn arca biborpirossá vált. Tehát leány volt! Na még az hiányzott! — Miért — kérdé magától — miért kellett velem ilyen dolognak történnie? Ha már újra kellett születnem, miért nem lettem fiu, egy tanárnak, vagy egy jómódú kereskedőnek a fia. Miért jöttem a világra, mint egy szegény özvegy leánya ? Istenemre, ez borzasztó! Mégis azért, amikor Ellenhez vitték, egy kis vigaszt talált az anyai szeretet melegében. Miután kíméletesen tudatták az özvegygyei a szomorú hirt, az elkezdett kétségbeesetten jajgatni és a „kedves papa" erényeit annyira dicsérni, hogy Lyburn egészen meg volt hatva. — Mégis nagyon szeretett engem — gondolá magában, mialatt Ellen elaltatta, — nem hittem volna, hogy ennyire tisztel és becsül. Azokban az órákban, mikor aránylag csendes volt, semmi sem volt érdekesebb neki, mint megfigyelni a saját fejlődését. Bámulatos, milyen gyorsan élte bele magát életének különféle fázisaiba, anélkül, hogy az előbbit elfeledte volna. Bámulatos volt például magatartása a tejesüveggel szemben. Először a legnagyobb megvetéssel taszította el magától az üveget. De ez az ellenkezés nem sokáig tartott. Nemsokára nagyon megkedvelte, sőt kiabált utána. Majd sok gyönyört talált a gyermekcsörgő hangjában, főleg nagyon érdekelte őt az óra ketyegése. — Mégis csodálatos ez a természet! — gondolá magában. Egyszer nagy felbuzdulásában a földhöz vágta a csörgőt is, az órát is, mire elkezdett keservesen sírni. Ellen azt gondolta, hogy talán valami baja van, kipakolta, mire még dühösebb lett. Mielőtt még a hatodik hetet be nem töltötte volna, kezdett fölhagyni az anyagi gondolatokkal s egészen átadta magát sorsának. Az üveg és csörgő voltak az egyetlen vágyai. Csak ha Ellen ölében ült, jutott néha eszébe a mult és sokáig csodálkozva nézett anyjára előbbi feleségére — s nem vette le róla bámuló tekintetét. — Mit nézel ugy rám, babucim? Mire gondolsz? Már talán gondjaid vannak? — kérdé Ellen csodálkozva akora érett gyerektől. Nyolc vagy kilenc hónap múlva már egészen kialudt volna Lyburnban az előbbi életére való visszaemlékezés, ha egy kinos eset újra nem ébresztette volna azt fel benne. Az anya és gyermek Ellen szüleivel egy tengeri fürdőbe mentek s ott megismerkedtek egy katonatiszttel. Az ismeretség egy kerti séta alkalmával történt, hol a hadnagy nagyon figyelmes volt a csinos, fiatal özvegygyei szemben s nyájasan integetett a kis Babyja felé. — Nagyon kedves kis fiúcska — mondá, mialatt Lyburn nyakát csiklándozta. — Leány, — javitá ki nevetve Ellen. — Aha! Oh, milyen ostoba vagyok! — nevetett a hadnagy. De akár fiu, akár leány, nagyon kedves! Bizonyára nagyon büszke a kicsikére! De különös is ilyen kis gyerekkel látni, hiszen nagyságos asszony ugy néz ki, mint egy fiatal leány! Higyje el nekem! — Milyen bolond, — mondá Ellen elpirulva. Én már öreg asszony vagyok, ha a bánatot évekkel lehet számítani. És szomorúan nézett végig özvegyi ruháján. — Hm, hm, igen, igen, bizonyára! De hát nincs szüksége rá, hogy ily bánatot hordjon egész életén keresztül. Hiszen még fiatal és az élet . . . A hadnagy hirtelen nem talált szavakat s a monoklijában keresett menekülést. — Az élet különös — nagyon különös, — mondá Ellen s elgondolkozva tekintett ki a sik tenger felé. — Nemde? — mondá a hadnagy. — Igen, gondolja csak, alig van három napja, hogy ismerjük egymást — Oh, nem erre gondoltam — slittogá Ellen. — De én igen, — válaszolá ő. — Én nagyon sokat gondolok erre. Nekem oly különösnek látszik, mégis azt hiszem, mintha már évek óta bizalmasak lettünk volna egymáshoz. Higyje el nekem! A hajdani Lyburn nagy küzdelmeket vivott magával. A kis agyban hatalmasan szólalt meg a régi mult. Sötét tekintetekkel nézte a fiatal párt, mintha valami borzalmas tragédiát érezne közeledni. Lelkében fölébredt valami, ami formát kezdett ölteni — s ez a féltékenység volt. Ekkor hirtelen egy dal hallatszott ki a nyitott szalónablakbói, egy szerelmi dal, melyet a néhai Lyburn szerzett. Mire a háló szétszakadt. A kis leányban újra fölébredt a férfi és a férj és amint Ellenre és uj imádójára nézett, hirtelen visszaemlékezett mindenre. Nem tudott semmit sem mondani, mert beszélni még nem tudott. Nem tudott kiáltani: — Én vagyok Lyburn! — habár látta, hogy özvegyének egy más férfi udvarol. A féltékenységtől emésztve, kocsijában kellett feküdnie abban a tudatban, hogy itt mellette a szalónban az az utálatos hadnagy most teszi a szépet Ellennek. Mit tehetett ? Az egyetlen fegyver, amivel rendelkezett, az volt, hogy lármázni, sirni kezdett, ha Ellentől el akarták vinni. így lehetett azután tanuja annak, ami különben titokban maradt volna előtte, hogy meghallotta a hadnagy formaszerinti házassági ajánlatát. — Tudom, — hebegte a hadnagy — hogy most még korán van. De én nem tudok rajta változtatni, mert ha elutazni hagylak téged anélkül, hogy megmondjam neked, mennyire szeretlek, ugy talán sohasem foglak látni többé. Mondj csak egy szót és én várni fogok. Türelmes leszek, csak azt mond meg, szabad-e remélnem? Ellen hallgatott s látszólag meg volt indulva. Végre igy szólott: — Igazán nem tudom, mit mondjak. — Hát nem tudnál engem egy kicsit szeretni ? — Ah, erről nincs szó! — szólott Ellen fejbólintva. — Angyalom! Egyetlenem! — Ne beszéljen még igy! Még korán van. És azután — meg kell gondolnia, — hogy gyermekem van. — És védőleg zárta Lyburnt karjaiba. — Azt hiszed talán, hogy nem fogom szeretni a gyermeket? — mondá a hadnagy. — Becsületszavamat adom, ugy, mintha az enyém volna! Ellen, egy fél év múlva!? Akarsz-e egy fél év múlva az enyém lenni ? Feléje hajolt, szemébe nézett és a legközelebbi pillanatban Lyburn fején keresztül megcsókolta Ellent. Ebben a percben azonban a csecsemőben fölébredt a férfi öntudata s meg tudta volna ölni vetélytársát. Az egyenlőtlenség a férfiakarat és a kis csecsemő teste között óriási nagy volt — nem, egy kilenc hónapos gyerek nem képes ilyen nagy felindulást kiállni és igazán nem volt csoda, hogy Ellennek orvost kellett hivatnia. Az orvos eljött s azt mondta, hogy az agyból el kell valamit távolítania. — Valamit eltávolítani ? Csak nem műtétre gondol? — De igen, az operáció elkerülhetetlen — válaszolá az orvos és Lyburnt a bölcsőbe fektették. Másnap reggel egy ápolónő jött, nagy köténynyel ós egy sebész. Ellen és a hadnagy is ott voltak, aki vigasztalta a fiatal anyát. — Még csak az ágyat tesszük kissé arrébb, testvér — mondá a sebész, mialatt Lyburn kinézett az ablakon át a napos égre. A szoba hirtelen más képet nyert. Az ápolónő előhozta a kötelékeket, üvegeket és korsókat meleg vízzel. A sebész beleöntötte a folyadékot a mosdóedénybe, mialatt a hadnagy egy fekete táskából barátságtalan kinézésű eszközöket szedett elő, Lyburn előtt ugy tünt föl, mintha a kék égen rózsaszínű szivacsok és sárga kötelékek jelennének meg, — mire hirtelen öntudatra ébredt. — Hogy vagyunk ? — kérdé Smith dr. — Megszabadítottuk a myxomájától és a felesége is jól érzi magát. Az alatt egy fia született — nagyszerű fia. — Fiu? — mormogá Lyburn. — Nem — leány. — Még mindig nincs öntudatánál, testvér — mondá az orvos. — Hagyjuk, hogy egy kissé kialüdja magát — azután .olyan friss lesz, mint egy ujraszülött, e heti olcsó Reklámcikkeinek árai: Modern Angol Costüm Angol Homespun kelmébe! Kabát Selyemre dolgozva 18-22 forintig. Angol flanell blousra, 80 cm. széles, 22 és fél krajcár. Angol blous és ruha-bársony mintás... 59 krajcár. Angol kostüm-kelme, 110 cm. széles ... 55 krajcár. Angol blousra selymek, csikós és kockás, 75 krajcár. Klott alsószoknya, dupla fodorral, forint 2 90 krajcár.