Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-25 / 130. szám

Ï9Î0. I. é/foiyam, 130, szám Kedd, október 25 Mzpsnti s2crKeszt5séa és Kiadóhivatal Szegeit, e=> Kerona-utca 15. szám c=j Sadapestl szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=a Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— félévre . . . R 12'negyedévre. R 6 — egy hónapra R VEgyes szánt ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDEREN: egész évre . R 25'— félévre . . . R negyedévre. R 7-— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 142'40 TELEFON-SZAfl: Szerkesztőség 835 c=i Kiadóhivatal 831 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—I) fi városok és a gyermekvédelem. Irta Szana Sándor dr, a budapesti állaini gyermekmenhely igazgatója és íőorvosa. A városoknak legutóbb Temesvárott tartott kongresszusa, Bárczy István budapesti polgármester indítványára, Telbisz Károly temesvári polgármester módosításával és fogalmazásában kimondotta, hogy a városok királyunk nyolcvan éves születésnapja alkalmából nagyobbszabásu mozgalmat inditanak gyermekvédelmünk ügyében. A javaslat a föladatok egész sorozatát emliti meg, amelyek a városokra háramlanának. A fölsorolt föladatok fontosak, lényegesek, de külföldi minták. Pedig a magyar állami gyermekvédelem oly teljesen önálló fejlődést követett, oly teljesen eltérő minden ország gyermekvédelmétől, — magyar kultura talajából egy minden idegen csirától mentes csodavirágként fakadt — hogy a külföldi minták melléje egykönnyen át nem plántálhatók. A magyar városok az állami gyermekvédelemnek az egész gyermekvédelmet átölelő szervezete folytán mindenekelőtt egy egész más, fontos,-életbevágó föladat megoldására vannak hivatva. Ez a föladat a következő: A magyar állami gyermekvédelem az elhagyott gyermek jogán az államhoz épült fii. Az el, hagyott gyermeket a magyar állam köteles gondozásába venni. Az állam annak elbírálását^ hogy ki elhagyatott, magára a szervezett társadalomra bízta, amidőn a törvényhatóságok ¿Ital választott árvaszékekre bizta annak elbírálását, hogy mely gyermek elhagyatott. Midőn igy a magyar állami gyermekvédelem a jog alapjára fektetett, természetszerű, hogy eltérően a jótékonyságtól, melyet szabály nem köt, szigorú jogszabályok kell, hogy működését határolják. E jogszabályok célzata az kell hogy legyen, hogy tényleg csakis elhagyatott gyermekek kerüljenek az állam védelmébe. Elhagyatottnak csak az a gyermek mondható, kinél a család legfontosabb szociális funkciója, a esalád eltartása niegsv u> t. Vagyis, amely gyermeket a tartásra kötelezettek, — mert szociálisan dogeneiáltak s igy roí-ködni képtelenek, — többé eltartani nem tudnak: az elhagyatott. Csak a szociálisan degenerált család gyermeke lehet elhagyatott. Amely gyermek családja szociálisan még funkcióképes, annak a gyermekét elhagyottá nyilvánítani nem szabad. Do viszont azután, ha a gyermek elhagyottá 'ett nyilvánítva, nem fiskális szempontokból ítélkező állami közeg által, liánom a szabad társadalom által választott hatóság által : ugy ezen gyermekre többé a szociálisan degenerált családnak jogigénye nincs. Ez a család többé a gyermek ügyében nem intézkedhetik, nevelését, gondozását nem irányíthatja. Ez a gyermek érdeke. Hogy fejlőd" jön bele a gyermek a számára kiválasztott családba, ha uj szülőihez való viszonyát mindig zavarják. A tapasztalat is mutatja, hogy ezek a gyermekek, akik már most sehová se tartoznak, — oda már nem, ide még nem — erkölcsileg a legrosszabbul fejlődnek. Leg. kevésbé szabad ugyancsak a gyermek érdekében az elhagyott gyermeket degenerált családjára, szüleire vagy anyjára bízni. Összefoglalva: elhagyott a gyei;mek azért és csakis azért, mert családja szociálisan degenerált. Ha a család szociálisan nem degenerált, a gyermek nem elhagyatott. Ha pedig: a gyermek elhagyatott, a család szociálisan degenerált. Szociálisan degenerált családra pedig gyermek nem bizható, szociálisan degenerált családnak befolyást a gyermek gondozására engedni nem lehet, a gyermek érdekében. Az elhagyott gyermek tehát elhagyottságából kifolyólag csakis az állam által számára kiválasztott családnál helyezhető el. Az elhagyott gyermek kell, hogy a szociális degeneráció miljőjéböl kikerüljön. Ez a magyar áljanii gyermekvédelem jogrendszeréből következik, ettől addig, mig ez a törvény törvény, az ¿11 ami gyermekvédelem, az állami gyermekmenhelyek el nem térhetnek. De az a szociálfilozófia, melyre a magyar ál(ami gyermekvédelmet Bosnyák helyezte, Spencer filozófiájával ellentétben, bölcsészetileg is megalapozza a magyar törvény ez intézkedését. Spencer megállapítja, hogy a gyermeknek joga van a szülők által való eltartásra, de csakis a szülök képességeinek határain belülEzzel Spencer a gyermekanyag fejlődésének egy áthidalhatlan korlátot szabott a szülők érdekében. Ezen a Spencer-féle alapon kasztok fejlődnének. A szociálisan degenerált családból többg a természet által legistenibb adományokkal ki. tüntetett gyermek, sem kerülhetne ki ; a szociális regeneráció lehetetlen volna. • Ezért rombolja le Bosnyák ezt a barriére-t az evolúció szociális és biológiai törvényeinek hatalmas fegyvereivel és megállapítja a gyermek jogát saját gyöngesége, saját tehetetlen"sege mérvéhez képest, a sziilők képességein tul: az államhoz. És itt kezdődik a városok föladata. A szervezett társadalom, a törvényhatóság által választott független szervezet: az árvaszék dönt' el azt, hogy valamely gyermek elhagyatott-e, hogy családjának szociális funkciója megszünt-e hogy szociálisan degenerált-e V Az árvaszékek igen gyakran kénytelenek ma elhagyottnak nyilvánítani oly gyermeket, kinek családja csak szociálisan beteg, de még nem szociálisan degenerált. Kénytelenek pedig Saskiát Irta Szúdy Elemér. Egy kis holland mezővárosban szállott le a vonatról. A szürke és unalmas állomás nagyon kellemetlenül hatott rá, szeretett volna visszafordulni, hogy legalább az álmai tisztaságát és koloritját megőrizze, ha már a valóság ilyen rideg és kíméletlen. A Rembrandt lelkét kereste. A színei után futott, a felhői káprázatát imádta, a nemes, büszke, szépséges, telivér asszonyát hajszolta, aki a halhatatlan mester képeiről annyi benső melegséggel és biztató kacérsággal szólt hozzá a merengés perceiben. S mit talált helyette? Egy füstös és ormótlan épületet, mely ugy állt itt magában, mint valami hadüzenet a léleknek, az élet költészetének. A városka talán egy kilométernyire feküdt az állomástól s gyalog akarta megtenni az utat, hogy a hosszú és fárasztó utazásban meggémberedett tagjait kissé kinyújtóztassa. A holmiját rábizta egy portás kiilsejii emberre, aki irgalmatlan németséggel, mely átmenet volt a békabrekegéstől a tehénbőgéBig. ajánlotta figyelmébe a városnak ugylátszik egyedüli szállodáját, s azután megindult a nyárfákkal szegett utón az idepirosló házak felé. A Rembrandt lelkét kereste. És kereste Saskiát, a nőt, akiben egymagában több szín volt, mint amennyi Hollandia összes rétjein kacérkodott a napsugárral s aki jobban és igazabban tudott szeretni, mint a középkor összes asszonyai. (Tgy érezte, hogy ezen a földön él valaki bizonyosan, aki ugy tud nézni, mint a mester géniusza s akinek puha, fehér karjaiból ki lehetne faragni India legszebb elefántcsont trónusát. Azt se tudta jóformán, hogy hivják ezt a várost, a Saskia szülőhelyét, ahova elhozta most a vak ösztön, egy odavett ötlet, egy bizarr képtelenség s valami titokzatos művészi láz, mely otthagyatott vele mindent, sikert, dicsőséget, hazát, barátokat s hozta, ragadta magával ide, ellenállhatatlan erővel. Az uton semmi mélyebb impresszió nem ragadta meg a figyelmét, bár az első benyomás kellemetlen hatásait ellensúlyozta az üde, balzsamos levegő s az a néhány vakítóan fehér főkötő, melyet itt az asszonyok és leányok valami pajzán dévajsággal libegtettek meg előtte. Ez határozottan tetszett neki, mert minden főkötő alatt Saskiát kereste. Az igaz, hogy nem talált egyebet néhány közömbös arcnál, de azért mégis megvigasztalódva ért a szállodába, mert lelke nagy vágyával foglalkozhatott. Elég tisztességes szoba jutott neki s megelégedéssel látta, hogy az ablakából kilátni a messze kéklő tengerre. A nagy viz felől sajátosan illatos párák úsztak erre s ugy érezte, hogy ebben a színes, mámoros levegő-hullámzásban benne reszket ennek az egész világnak a lelke, a holland föld eredeti bájának és művészi erejének minden sejtelmessége. Kopogtattak az ajtaján. A pincér jött a vendégkönyvvel. Erős vonásokkal irta bele a nevét, foglalkozását és lakóhelyét, igy: Bánkó László, festő, Budapest. A pincérnek megütötte a szemét a „Budapest" szó. Szélesre nyilt a szája és bizalmaskodva mondta ugyanazzal a tört németséggel, mint a vasútnál a portás. — Tavaly már volt itt egy ur Budapestről. Nagyon derék, finom ur volt, az is festett. Annyi sok szép piros tehenet rajzolt, no meg leányokat is. Nagyon szerette a leányokat... Idegesen vágott közbe : — Ugyan ne fecsegjen itt annyit. Bánom is én, hogy ki honnét jött, mit csinált és mit szeretett! Hagyjon nekem békét. A pincér megrökönyödve hátrált és csendesen kisomfordált az ajtón. Dél felé járt az idő. Bánki sietve átöltözködött s azután lement az étterembe ebédelni. Ugyanaz a pincér lejtett elébe, aki már odafenn a szobában is oly kellemetlenül bizalmaskodott. Egyszerre elment az étvágya s feltette magában, hogyha ez tovább is igy folytatódik, akkor szedi a sátorfáját és odább áll A menün hamar keresztül vergődött s futott, sietett ki a szabadba. Űzte, hajtotta a lelkében égő titkos szenvedély, ami talán őrültség, lázálom, fantazmagória volt, de ő ugy érezte, hogy számára minden reménység, hit, bizodalom, sőt még ennél is több : életszükséglet. Tulajdonképen maga se tudta, hogy mit akar. Egyszer otthon a Bajza-utcai műtermében egy Írókból és miivészekből álló táv-