Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-23 / 129. szám

1910 október 23 DÉLMAGYARORSZAG 17 ír A Á T-N ±[i 5 •8 A v vSAI AO Mr n -—¡d Egyéniséggé fejlődés/ Irta Sas Marff.it. Az egyéniség után való törekvés olyan erős vágyává lett a modern ifjúságnak, hogy lehetetlen behunyt szernmei elhaladni ezen jelenség mellett és nem gondolkodni azon, vájjon az :erős invididualizmus milyen összefüggésben van az uj társadalmi irányzatokkal, milyen lehetőségét engedi meg a boldogságelérésnek, amit rendesen az emberi élet céljául ismernek el ? Különösen feltűnő ez a törekvés a nőknél, mert azelőtt az volt a vélemény, hogy a nőnek hivatása kizárólag a férfit boldogítani és a jövendő nemzedékről gondoskodni, ma pedig az eszmék haladottabb világában igen sok helyen halljuk, nogy a nő célja a saját boldogsága. Vannak ugyan, mint Carmen Sylva, akik azt állítják : a nőnek nem szabad várnia, hogy öt megértsék, egyedüli kötelessége, hogy ő megértsen másokat. Nekem pedig eszembe jutnak Schleiermacher szavai: „Egy ember se legyen csupán eszköz a mások céljainak elérésére. Minden ember, még ha mások szolgálatában is működik közre, ismertessék el mint öncél." Az a nő, akinek első a saját boldogsága, aki egyéni vágyait kielégíteni törekszik, az mindenekelőtt egyéniség akar lenni. Egyéniség! Minden embernek van jelleme: ezalatt értem általánosságban a legfontosabb tulajdonságok összességét. Az erős, kiváló, nem mindennapi életben rendesen olyan embert mondanak egyéniségnek, akinek meghatározott alapelvei, amelyek cselekvését irányozzák, nem az általánosan elfogadott konvencionális morálszokásokat követik, hanem attól eltérőek, esetleg azt magasan tulszárnyalják és aki ezekhez az alapelvekhez a saját intellektuális munkája utján jutott el. Ennek az utolsó pontnak a mellőzése nagyon sok hamisításra ad alkalmat és igy nehéz felismerni az igazi vérbeli egyéniséget, különösen a nők között, akiknek igen erős beolvasztási tehetségüknél fogva olyannyira sajátjukká válik egy-egy idegen egyéntől nyert vonás, hogy kér; 'elenek vagyunk azt az illető véleszületett tulajdonságának tekinteni. A látó szemnek azonban az a külső és belső harmónia, mely egy igazi egyéniségen elömlik, rögtön elárulja a valódiságot, ennek a hiánya pedig az utánzatot. Az egyéniséggé válás jelszava oly intenziven hatolt be a fehér leányszobák félhomályába, hogy fölriasztotta az oda internált lelkeket és most mind gondolkodás, magukbamélyedés és életnézet nélkül rohannak bele a világba — egyéniséggé lenni, nem tudva miért, hogyan, mi okból, de hangosan követelőzve és jogokat emlegetve. Az egyéniséggé válás joga velünkszületett, de egyéni vágyai kielégítését csak az érdemli meg, aki a velük való élést helyesen tudja értelmezni. Eddig arra törekedtek, hogy a neveléssel elnyomják a nők egyéni vágyait, igyekeztek a nőkben a családért való magafeláldozás nemes érzéseit felkelteni és ez sikerült is, hiszen nagyon sok példáját találjuk a történelemben és irodalomban az igy értelmezett nagyszerű nőnek. Régebben sokan voltak, sőt talán ma is vannak nők, akik ugy érzik és gondolják, hogy ez az egyedüli lehetősége az életben való megjelenésüknek. Goethe mondja a „Hermann és Dorothea"-ban : „A mi életünk örökös jövés és menés, cselekedni, dolgozni mások számára". Madách is ezen a nézeten van és majdnem mind a többi férfi. Ha kutatjuk a változás okát, nagyon sok érdekes tényre akadunk. Nem is elég az egész huszadik század társadalmi és politikai eseményeit szemügyre venni, nem elég a történelmi materializmus nagyon plauzibilisnek látszó osztályharc magyarázatát elfogadni. Itt olyan fejlődéstörténeti momentummal állunk szemben, mely a legalaposabb megokölás mellett is magyarázatlan marad. Miért éppen a tizenkilencedik század végén ébredt föl a nőkben az egyéniséggé • A Nő és a Társadalom, cimü folyóiratból. fejlődés vágya?* Mert itt tagadhatatlan, hogy megmozdult, megindult valami, fölébredt egy eddig félalvó lelki szükséglet, amely most kielégítést keres. Azonban még mindig két szélsőség között küzdünk ; egész csoportja a leányoknak családi önzések miatt egyénileg el van nyomva (hogy annál erösebben kivánja a felszabadítást: a házasságot), a másik csoport pedig kizárólag magának él, saját egyéniségének kifejlesztése a kezdet és a vég; ezeknek túlkapásai ellen kell védekezni, amazokat pédig öntudatos életre kell ébreszteni. A gazdagabb körök leányai természetellenes életet élnek, nem készülnek elő" hivatásukra, nem ismernek munkakötelességet. Várnak egy darabig, vagy ha már azon is túlvannak, a minden gyönyörűség nélkül Való szürke életnek néznek elébe. A másik csoport, mely életét a legszorgalmasabb munkával tölti, nem ismer örömet-, csak fáradozást és kicsinyes egyforma időtöltést, a leányból asszony lesz és a legjobb is a pihenés nélküli, síintelen életet éli végig. Ezt a két szélsőséget kell egymással megegyeztetni és a nehézség olyan alapelv megtalálásában áll, amely az egyén és mások érdekeit egyformán tekintetbe veszi. Az sem követ helyes utat, aki a maga egyéni vágyairól lemond a mások javára, bár az elismerés nagy érte. Vannak asszonyok, akik a családért való, küzdelmes, odaadó fizikai munka közben megfeledkeznek magukról és lelkileg semmivé válnak, ugy hogy mire a gyermekeik lelki neveléséről kellene gondoskodniok, nem képesek ez irányú kötelességeiknek eleget tenni. Nem szabad magunkat elveszteni önfeláldozásban : ezt sokszor hangosan kellene mondanunk. A másik szélsőséget képviseli az a nő, aki a saját énjével való foglalkozás és egyéniséggé való fejlődés közben minden mást elhanyagol. Itt maga az egyéniség a mozgató erő és nem a sziv, mint az első esetben, mely a saját érvényrejutását célozza, minden rajta kívül fekvő magasabb cél nélkül. Ez az az eset, melyet ma gyakrabban vesznek észre, pedig csak feltűnőbb, de nem gyakoribb, mint az előbbi. Rendkívüli módon elsösegiti az individualizmus térfoglalását az a modern filozófiai felfogás, hogy sokan dolgoznak kevesek boldogságáért, kényelméért, kifejlődéséért, hogy azokat a kulturjavak birtoklásában megerősítsék, ezek_a kevesen azután minden társadalmi kötelességtől mentesek. Ki tartozik azon kevesekhez, akiknek értéke oly nagy és alkotóképessége oly hatalmas, hogy szolgálatot vehetnének igénybe ellenszolgálat nélkül? Bár megkérdeznék a fiatal leányok maguktól, akik semmi kötelességet nem ismernek mások iránt, akik csak saját maguk kiképzéséért élnek, vájjon biztosak-e abban, hogy egyéniségük oly erős, tehetségük olyan értékes-e, hogy életüknek egyoldalú irányitását megérdemli? Hogy a folytonos önmagával való foglalkozás, a tehetségfölötti tépelődés, az esztétikai képzettség, a sokoldalú, alaptalan tudás a hivatott ut-e, mely az élet helyes végigélésére vezet ? A másik irányt, a másokért való életet, a felebaráti szeretetben felolvadó és az egyéni vágyakról lemondó, modern Jézus-hitet éppen ily kevéssé lehet követésreméltónak találni. Bármilyen ideálisan és magasztosan hangzik is az igényekről lemondás és a végletekig leegyszerűsített élet, akármennyire át is van itatva nemes emberszeretettel, az egyéni továbbhaladásnak, magasratörésnek, különblenniakarásnak nem lehet egységes talaja és igy nem fejlődésképes kulturszempontból, vagy amennyiben az, rendkívül egyoldalú. A tolsztoizmus nem is akadt sok követőre. Napjainkban sokkal inkább elterjedt az individuális felfogás, mely amilyen szépnek, erősnek, színesnek, nagynak látszik, amennyi életerőt szabadit fel, művészetet teremt, oly kevéssé válhatik általánossá, Mert igaz, mindenki a boldogságelérés utján kell, hogy az egyéniségé* Ez már rég nem megmagyarázatlan momentum. Charlotte-Perkins Giiman „A nő gazdasági helyzete" cimü munkájában világos és megdönthetetlen választ ad arra a kérdésre! miért ébredt fel ez a vágy éppen abban az időben, Szerk. nek harmonikus kifejlődését elérje, de ezt nem szabad meredek, «minden más úttól szeparált ösvényen keresni. Lehet, sőt bizonyos, hogy vannak nagyok, erősök, akik az érvényesülés felé való előrerohanásukban megtalálják a maguk élete kulcsát, de a nagy tömeg lehet-e tekintet nélkül a többiekre, boldog, anélkül hogy hasznos is legyen? Ha csak Kant erkölcsi törvényére gondolunk : ^Handlé so, dass die-Maxime deines Willens jede'rzeit zugleich als Prinzip einer allgemeinen Gesetzgebung gelten könnte", lehetetlenség volna az individualizmust általános életszabállyá tenni, mert abból csakis teljes anarchia származhatna. Az Individualizmusnak végletekig való keresztülvitele csak arisztokrata államban érvényesülhetett, vagyis ott, ahol sokan voltak kevesekért. De ma, amikor az életviszonyok oly rendkívül bonyolódottak,mikoralegkülönbözőbb életutak egymást szelik, együtt, majd külön haladnak, egymással szembetörnek, lehetetlen, hogy az egyén a maga fejlődése utján tekintettel ne legyen egy pár másikra, vagy sokra, vagy mindenkire. Az a hoszu ut, ami az egyéniségig elvezet, keresztülvisz az összességen és lehetetlen' befolyásától szabadulni, még lehetetlenebb magunkat elzárni a közös munkától. Annyira benneélünk a mtmkafelosztásos világtestben, hogy sem önállóan fejlődni, sem táplálkozni, sem működni nem tudunk s igy kell, hogy az individuális felfogás szembe kerüljön a szociális felfogással. Az egyén kifejlődése történjék az összesség szempontjából, A helyes életelv kérdése, választás egyéni és általános érdek között, nem dönthető ni objektíven. Mert nem tudás, vagy ismeret oldja meg a kérdést, hanem a lelkünkben lakó erkölcsi törvény, á lelkiismeret. Sok tudós ugyan tagadja, hogy van lelkiismeret és egyszerű nevelési ténynek tekinti, de mi nem tehetünk mást a válaszúton, mint hogy erre appellálunk. .Ugyan eddig még nem sok embernek sikerült helyesen eligazodnia ezen a bonyolult területen, de hisszük, hogy az emberi tökéletesedés utja arrafelé vezet, ahol mindig többen és többen lesznek a helyes irányban haladók. Nem vezethetjük el a nőket egyedként, kikit 'a maga útjára, mondván, hogy mit tegyenek: mindenki magát kérdezze: rtiennyit érdemel ő és mivel tartozik másoknak? Ameddig ezt a kérdést minden nő el nem tudja dönteni, addig hiába törekszenek uj munkaterekre, uj jogokra, mert az errp való felelet adja meg létének alapját. Ezeket a gondolatokat az váltotta ki belőlem, hogy a pályára készülő és férjhezmenni szándékozó leányok, akik ma már öntudatosan gondolkodó fejjel néznek az élet elébe, minden törekvése tisztán a maguk szem» pontjából, a maguk élvezetére vagy életfönntartására, vagy későbbi életük folyására vonat» kőzik. Csodálatos nézni az életerős ifjúságot, amelyben oly parányi a szociális kötelességek érzése. Igaz, hogy a nevelés, meg a tradíciók eléggé megmagyarázzák ezt a hiányt. De mégis feltűnő, hogy a mi korunkban a szociális problémák mindennapi áradatával a nők többsége érzéketlenül, majdnem közömbösen áll szemben. Amikor a külföldön már mindennap nagy társadalmi mozgalom élén nők állanak, nálunk a nő még mindig szivesebben választja az individualizmus kellemes, könnyű, virágos életclvét, szemet hunyván mindenféle szociális kötelességek előtt. Csak most, a legutóbbi években, mozdul meg valami. Pedig ha valahol, ugy itt nálunk van szükség erős, nagy, hatalmas egyénekre a szociális munka szempontjából. Mennyi társadalmi szükség, mennyi megindult, elalvófélben levő, lángoló mozgalom vár lelkiismeretes, becsületes, munkás kezekre. Ha azok a nők, akik most ezer önző kívánsággal, kielégítetlen vággyal rohannak, élvezetről-élvezetre, hetüknek csak délutánját, toilettpénzüknek csak egy tizedét, ékesszólásuknak csak századrészét áldoznák a társadalmi bajok orvoslására, nemcsak az emberiség volna jóval tűrhetőbb állapotban, hanem ők is találnának egy magasabb célt, valami hivatáshoz hasonlót és megtalálnák magukat, mint tisztalelkü, békés lények, harmonikus egyéniségek.