Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-23 / 129. szám

18 DELMAGYARORSZA6 1910 október 23 És ez az egyéniséggé válásnak egyedüli helyes útja. Mert az élet folytonos fejlődés, melyben csak az vehet részt, aki kifelé való megnyilatkozása közben oly munkát teljesít, mely á többiek világával szerves összefüggésben van és a legmaradandóbb érték az a munka, amelyről elmondhatjuk: szolgálunk vele a köznek. Aki pedig csupán élvezeteinek él, annak meg kellene gondolnia, hogy ezer kéz dolgozik érte, hogy minden kultura milliók áldozataiból épül föl s az ő tétlensége naponta ujakat csatol hozzá. A helyes életelv: sem milliók egy miatt, sem egy a milliók miatt, hanem mindenki mindenki miatt van, összesen és külön-külön. És erre az útra ez a modern elv vezet: szeresd embertársadat és önmagadat. № A macskás öreg hölgy. Irta Octave Mirbeau. I. Ma reggel újságolták, hogy a szomszédom, az öreg Claudine Horteur meghalt... Meghalt és nem tudni, hogyan, miképen ... Ez a váratlan haláleset meglep, de nem indít fel... Talán megölte magát Claudine ? Talán megölték? Nem tudni és nem is vagyunk rá kiváncsiak. Sem rajta, sem a házában nem vettek észre erőszaknak vagy lopásnak a nyomát, „nincs semmi jel", ahogy a csendőrhadnagy, ez a kiváló kriminalista mondta, bizonyára egyszerre, természetes halállal halt meg ... Nyilván ugy találták meg az ágyában, kihűlve, mereven, hideg arccal, kinyúlt tagokkal, minden nyoma nélkül a fájdalomnak vagy megrohanásnak, mintha aludnék... Aludt, valóban aludt, de örökre. Nem világos dolog ez, mert Clandine Horteur, minden hatvanöt éve mellett is, rendkívül életerős volt, hideget, meleget vigan türt, pompás egészségben, akár csak egy férfi. Az ő érős szervezetéről senki sem hitte volna, hogy ilyen hirtelen fog meghálni. Bizonyos, hogy itt történni kellett valaminek. De itt Heursur-Tide-ben az ember nem szereti az efélét s a hatóság emberei azonnal beleavatkoznak mindenbe. Igen, igen, ők majd kitalálják. Megjelenik az elöljáróság, hogy kinyomozzon egy bünt és kinyomoz egy ujat... így aztán mindenki csak ennyit szól: Claudine meghalt... Vége ... Az elöljáróság pedig nem akarja a közhangulatot zavarni, hát csak annyit mond: — Claudine meghalt... Vége ... Az orvos, aki a halált konstatálta, ennyit állapított meg: — Az az egy bizonyos, hogy meghalt. A maire megszólalt: — Hát meghalt... Egyebet nem tehetünk ... A békebiró így szólott; — Bizony meghalt!... Végül a jegyző, az ellenzék legbefolyásosabb és legtekintélyesebb tagja, az mondta: — Nincsenek örökösei... Nem tudok örökösökről ... Hát ugyan ki és miért gyilkolta volna meg ?... Az eredmény az lett, hogy Claudine Horteurt eltemették, minden további tanakodás nélkül... Elment, ahogy jött, nem tudni, hova... A levélhordó, aki ezt nekem elmesélte, filozófusán tette hozzá: — Hát aztán minek is ? ... Visszahoznák vele? Értésemre adja azt is, félig-meddig megelégedett ábrázatával, hogy egyáltalán nem esik rosszul nekik. — A temetésére elmennek magyarázza — de sírni ugyan nem fog senki; mert ez olyan szórakozás, amiben ritkán van részük. Nem szerették ezt a Claudínet. Mégkérdeztem: — Miért nem ? Gonosz nő volt ? — Nem!... Nem a'... csak hát, hogy is mondjam ... nem volt idevaló ... Nem is tudta senki, hová való, egyszerre csak itt volt a három fekete macskájával. — Régen? — De régen ám ... Harminc esztendeje. Mit akar ön?... Idegént nem lehet szeretni. Aki nem hozzánk való, aki sehová se való ... De van valami," ami még sokkal furcsább, tátja, jó uram, tizennyolc esztendeje vagyok én levélhordó, ugy, ahogy itt lát, aztán soha egyetlenegy levelet nem vittem Claudine Horteurnek ... Nagyon gyanús ez! ... — No jó, de hiszen én is idegen vagyok. Én sem vagyok magukhoz való, ahogy maga mondja. — Oh, de ön, az egész más ... Ön kap leveleket, meg csomagokat is!... Elmentem, hogy megnézzem Claudine Horteurt a halálos ágyon. A háza épen szemben van az enyémmel, az utca túlsó oldalán. A ház megett két nagy tüskesövény között kicsi kert terül el, egyetlen egy füszőnyegből kikarikázva, mely körül keskeny homokos ut fut, oly szabályos, mint egy szallag. . Nincs sem virág, sem fa ... A pázsiton vagy husz apró sírhalmot veszek észre, kicsi dombjukba fakeresztek vannak iitve és a kereszt karján felírásokat látok; egyikről ezt olvasom, amint elmegyek előtte: — Itt nyugszik imádott Kikim. Felül, a fehér fára festett két nagy könnycsepp között a dátum. A másikon meg: •—.Drága Michelemnek, kit gaz fickók gyikoltak meg!... Nyugodjék lelke békében. És több, sok, sokkal bohókásabb szentimentalizmussal és sokkal megkapóbb gyöngédséggel. Ezt gondolom: — Monománia az állatok iránt. És feltűnik előttem a vén kisassony, ellenséges arccal, szomoruan és zárkózottan, ahogy nap-nap után láttam nyitott ablaka mellett, amint varrt, varrt és vele szemben egy asztalon, két cserép geránium közt fonott kosárban, kék selyem párnán egy nagy fehér macska dorombolt . . . Valóban, mért halt meg? Olyan erősnek, olyan egészségesnek látszott. IIMivel nem akadt asszony, aki vállalkozott volna rá, hogy virraszszon mellette, a maire kirendelte a csőszt, hogy legalább a házra legyen aki vigyáz. Ott ül a ház előt egy fehér padon, könyöke a. térdén, szájában kurta pipája. Derék ember, akinek nagyon ráncos már a keze és a szeme egyre könnyezik. Megkérdeztem tőle, meg lehet-e nézni a halottat, hol kell hozzá menni? — Ott ni — mondja az ajtó felé bökve. — Ott van. a lépcső tetején. És megdöbbenve, szinte ellenségesen méreget. Nagyon különösnek találja, hogy én meg akarom nézni ezt a vén lányt, akire senki sem kíváncsi. — Ön talán a rokona? — kérdi. — Nem. A szomszédja. — Igen! . , . Egy kicsit hallgat, aztái\ jóindulattal bólint. — Ahogy tetszik! — véli. Kinyitom az ajtót, belépek a szobába. Nagyon tiszta, a bútorok ragyognak, minta tükör. Claudine ott fekszik az ágyán, azon mód, ahogy megtalálták ... Különös arcával, csontos termetével, hidegen, majdnem derülten. Minden oly < nyomasztóan néma, a kosár az ablak mellett üres ... A szobában senki sincs... Az ágy mellett nem ég gyertya, az ágyon nincs egy szál virág . . . Valóban ugy látszik, mintha csak aludna... Kimegyek, a szivemet összeszorította az a nagy üresség, az a nagy elhagyottság. Lent a csősz meg sem mozdul... Megkérdezem. — Hogy hagyhatják ennyire egyedül ezt a szegény halottat, se virrasztó, se gyertya, sehol egy virág, sehol semmi? Az ember vállat von: — Nem idevaló! — dörmögi. — Mit tudjuk mink, hová való?... — Ez nem ok... Rosszat sohasem tett senkinek ... Mindig emberséges volt. — Idegen volt. És egyszerre a pázsitra mutat, amit á keresztes dombocskák tarkítanak. — Osztán nem is volt igaz keresztény .... Osztán eltemette a macskáit, mintha emberek volnának ... A Mi Urunk keresztjét dögök fölibe ! . .. Megadta neki! — Do hát hogy élt annyira egyedül? — A macskáival élt. Csakhogy a gyerekek szerették megölni. Soha sem volt tovább hat hónapnál egy nála. És dühös volt, átkozódott, azután meg sírt, sírt. Tegnapelőtt is megöltek egyet, egy nagy fehéret . , . Nézze ... A pázsitra mutatott, amelyen egy friss dombocska látszott. — Ott van a macskája ... De már arra nem volt ideje, hogy keresztet tegyen rá, a pogány! Elnézem a sirhalmokat, a kis fakereszteket, a kis temetőt, melyben a kedves állatok nyugosznak; a kedves- állatok, amelyek egész életét, minden szerelmét kitöltötték ennek a szegény nőnek, kit az emberek oly kegyetlenül kitaszítottak. S mélységes felindulás vesz erőt rajtam. Megkérdezem még: — Claudine Horteur nem járt misére? Felugrik a jó öreg, mintha vipera csipte volna meg. — Misére ! 0 jó istenem !... Hiszen maga a jó isten bottal verte volna ki a templomából ! Ebben a pillanatbán felcsattan az utcán a kiáltás: „Kis-újság ! , . ." Az öreg feláll a padról, keresztül megy az udvaron s egy perc múlva nagy papírlappal tér vissza, amit olvasni kezd, eltökélve, hogy egy kérdésemre sem felel többé. S én busán ott hagyom... mi Harangok. Irta Gabrielte d'Annunziő. Március tette a szerelem betegévé szegény Biasce-t. Két-három éjszakája már a szemét sem tudta lehunyni: egész testébben valami furcsa csiklandozást, nyilalást, hangyamászás-szerü bizsergést érzett, mintha egyik pillanatról a másikra, a bőréből mindenütt erdei vadrózsák bimbói akartak volna kipattanni. Abba a sötét kamrácskájába, nem tudta merről, valami uj illat áradt be, üde és friss illata erjedő nedveknek, fiatal galagonyabokroknak és virágjuk teljében álló mandulafáknak ... Ó, szent Borbála ugy segéljen, Zolfina, amikor utoljára látta, éppen ott állott, egy mandulafát ölelve és elnézte a távoli vitorlásokat a messze nyílt tengeren. Feje fölött az a vidám, illatos fehérség rezgett, mely a napból árad, körülötte a kender kékszínű virágzása, szemében két télizöld nyílott és tán még a szivében is virág feslett! Biasce sötét kamrácskájában csak erre a napfényes ragyogásra gondolt szenvedélyesen, rajongva, erre a derűre és a tavasz feslő szépségeire; és ott lent már csillogott, villogott az Adria szeszélyes vonalú sávja, a hajnali napfény első rózsás ragyogásában, amikor ő felrohant a harangtorony falépcsőin, fel, egészen a fecskefészekig, a torony tetejébe. A ringó levegőben különösen, halkan rezegtek a hangok, mint elfúló sóhajok, mint a falevelek, a virágok lélegzetvétele, a faágak és lombkoronák rezzenése; a házak egymás mellé bújva még szunyókáltak; a sikság, könnyű ködtakarója alatt, még álmodozott, és itt-ott, ebben a mozdulatlan levegőtengerben a fák álomittasan mozgatták fejüket a hajnali szellőben; ott messze a könnyed ködös párában a hegyek ibolyaszínű ormai gyengéden beléolvadtak a látóhatárba: itt elől fénylett, csillogott a tenger, mint csillogó acéltükör, amely fölött sötét vitorlák suhantak el, mint árnyak; és mindezek felett ott domborodott a derűs, áttetsző égbolt, amelynek csillagjai egymásután elhalványodtak. A három mozdulatlan harang, hatalmas üres bronz-hasával, már várta Biasce karjait, amelyek a győzelmes hajnal üdvözlésére serkenti őket. És Biasce megragadta a kötelet. Az első rántásra mély zengéssel, hatalmasan megrezzent a legnagyobb harang, a Lupa, az anyafarkas; széles szája még jobban kiszélesedett, majd megszűkült, hogy újra kitáguljon; az érces hangnak egy hulláma, mély zúgást ól követve, áthullámzott a háztetők felett, beleolvadt a hajnali fuvalatba és elveszett a lapály és a tenger felett. És a harangütések egymást követték, níegujultak: a bronz szinte megelevenedett, olyan yolt,