Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-07 / 90. szám

Í910. I. évfolyam, 90. szám. Szerda, szeptember 7 Központi szerkesztíség it kiadóhivatal Szeged, i—i ftcrcna-u;cr> ti. szám c=u Budapesti szerkesitíiía is Kiadóhivatal IV., c=3 Városház-uUa 3. szám c=a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész ívre . R 24'— félévre . . . R 12' negyedévre. R 6'— egy hónapra K 21 Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETES! AR VIDEREN: egész ívre . R 28'— félévre . . . R 14 — negyedévre . R 7— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára tO fillér 11 TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 835 t=i Riadóhtvatal S3I interurbán 833 ii Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Uj nemzedék. A közoktatásügyi kormány nyugdíjazta az egyik budapesti áliami középiskola nagyérdemű és köztiszteletnek örvendő igazgatóját, aki negyedik évtizedje teljesítette szép hivatását a közönségnek, valamint a fölöttes hatóságnak osztatlan elismerése mellett. Nyugdíjazás a középiskolai tantestület nagyságánál fogva majdnem minden hónapra esik egy, de a nyilvánosság az ilyen belkonnányzati intézkedésekkel, nagyon helyesen, nem szokott foglalkozni, az meg épen ritkaság, hogy azokat kritika tárgyává tegye. Ezúttal néhány lap nagy lármát csapott a szóban forgó nyugdíjazás miatt s hogy formája legyen a fölháborodásnak, rátámadt a minisztérium középiskolai szakosztályának vezetőjére, akit klerikálisnak híresztelnek és azt állította, hogy az illető igazgatót felekezeti érdekeltségből küldte nyugdíjba. Komoly ember nem ül föl az ilyen vádnak, amikor épen mindeneknek nagy elégtételére szolgál a kormány részéről a nyilvánossággal közölt az az elhatározás, hogy a szolgálati idő makszirnumához elérkezett tanférfiakat, kivéve bizonyos rendkívüli eseteket, amikor az illetőnek kvalitásai és munkabírása közérdekűvé teszik hivatalban maradását, — hivatalból nyugdíjazzák. Száz érvet is föl tudnánk hozni ezen álláspontunk megokolására, de megelégszünk azzal, hogy rámutatunk egynéhány indokra, mely miatt a kérdéses intézkedést az egész társadalomnak örömmel kell fogadnia. Mindenekelőtt magának a közoktatásügynek eminens érdeke az, hogy a tanári karban és a középiskolák vezetői között minél kisebb legyen az elaggott, munkakedvetlen, elfásult, vagy fáradt idegzetű és elkeseredett emberek száma. Nagy érdeke a nemzeti művelődésnek, hogy a tanerők munkakedve, kitartása, ügyszeretete fokoztassék. Ennek pedig leghatásosabb rugója és eszköze a megélhetés javítása és a becsvágy fölfrissitése. Ezt pedig másképen, mint a törvényszabta szolgálati határhoz eljutott erők nyugdíjazásával, elérni nem lehet, mert csak így nyílik tér a tehetségek előhaladására és érvényesítésére. A közoktatásügyi kormány ezzel az elhatározásával — mi nem nézzük az egyes esetet, hanem a dolog elvi oldalát — nemcsak hogy támadást nem érdemel, de reászolgált a közvélemény föltétlen elismerésére. Jogcsorbitásról, méltatlanságtól szó sem lehet, még akkor sem, ha az illető maga tovább akarna szolgálni, sőt ha esetleg olyanra esik is a nyugdíjazás sora, aki még határozottan munkaképes volna. Hiszen a nyugdíjazott az államtól megkapja teljes fizetését nyugdíj cimén és ha van kedve és ereje a munkára, dol| gozhatik tovább akár tanügyi téren, Ezüstnyirfa. Irta Krúdy Gyula. Minden nyírfának ezüstös szinii a levele, de ez a nyirfa, amelyről ma mesélek, olyan volt, mintha végtől-végig ezüstből öntötték volna. Nagy és öreg fa volt és az alsó lombjai már megritkultak, mint az öreg emberek hajzata. De odafönt, ahol a szél járt és danolt a nyirfaleveleknek, — ahonnan a felhőket lehetett látni és a szállongó madarakat, — friss és erőteljes volt az öreg fa lombozata. Egymagában, társtalanul állott a sikság közepén, mint egy ittfelejtett öreg katona valamely középkori hadjáratból, amikor még ezüstpáncélt viseltek a hazafiak. Talán az egyedülvalóság tette, hogy fejét olyan gőgösen és egyenesen emelte fölfelé, mint azok az emberek, akik haragba esvén az egész világgal, ők magukat tartják az egyetlen embernek. Ha voltak is holdfényes őszi éjszakák, amikor a szél arról dúdol, hogy ezen a világon tökéletes szomorúság uralkodik; — ha voltak is ködös, esős és bágyadt őszi délutánok, amikor még a legbüszkébb öreg nyirfa is bánatosan ereszti le lombjait; — ha voltak is búskomor hajnalok, amikor a síkságról a szél alig birta hazaterelgetni az éjszaka ittfelejtett köd lovagjait: — az öreg nyirfa senkinek sem panaszkodhatott. Egymagában volt, mindig csak egyedül volt ós sohasem látta társait, akik a halmokon tul laknak nagy társaságban és egész nap susognak, locsognak, mint azt a nyirfák szokták. A síkságon csak a szél lakott, meg néhány vén varjú, amelyek megszokásból messzi földről ellátogattak e helyre, ahol nem Ígérkezett semmi jövedelem. De mégis eljöttek néha-néha és végigbarangoltak a mezőn és benézegettek a százszor látott ürgelyukakba. Estefelé, amikor vörösödni kezdett az égalja a távoli halmok felett, a vén varjuk is útra keltek és csupán a szemhatárról néztek még egyszer vissza az ürgelyukakra, amelyek között az eziistnyirfa állott. Ilyenkor a szél is elszökött egy negyedórácskára a halmok mögé, mert ott közeledett a hold, amelyet esténkint fogadni kell a síksági szélnek és sápadt tekintete elől hazakergetni azokat a lényeket, amelyeket a hold nem szeret: kis madarakat és apró egereket, kóbor darazsakat és álmos bogarakat, amelyek a vöröslő ég láttára úgyis azt hiszik minden este, hogy immár befejeztetett az ő parányi életük és a fü közé rejtőzve, aggodalmasan hallgatják a hold barátainak talprakelését. Az ördögszekerek elé négy lovat fogott az esti szél és a nappal szomorkodó kórók, törpe bokrok hangosan mernek kiáltani az estében. Baglyok huhognak végig a sikság fölött és a halmok oldalából kiugratnak a mezőre a ködből és felhőből való lovasok, akiket nappal sohasem látni, csupán éjszaka, holdfényben, midőn azt hiszik, hogy föltámadtak. Az öreg nyirfa ismerte minden lakóját a körülötte fekvő síkságnak, hisz egyéb dolga sem volt, mint nézegetni jobbra és balra. Tudta azt is, hogy repedezett kérge alatt egy akár irodalmilag, élhet kedvenc tanulmányainak, gyarapíthatja az illető szakmabeli kutatás eredményeit, szóval, tovább is hasznára lehet a magyar kulturának. Ha pedig nyilvánvaló az illetőnek szolgálatképtelensége, amint ezt a vita tárgyát képező esetben illetékes helyről a leghatározottabban kijelentették, akkor bűnös mulasztás lett volna az illetőt továbbra is meghagyni állásában; bármily fiatalosan és élénken nyilvánult is meg a rendszabály következtében az — érzékenysége. Úgyis sok a panasz a tanári hivatás munkásai közt, hogy előmenetel alig van s hogy a tulaggott igazgatók és tanárok kérdésessé teszik a szolgálati szabályzatnak azokat a rendelkezéseit, melyekre a fiatal tanár egész ekszisztenciájának a tervét fölépítette. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a mi szemünkben a közoktatásügyi kormánynak a törvényszerű időn tul szolgáló tanférfiak nyugdíjazását célzó intézkedése olybá tűnik, mint egy nagyjelentőségű szociálpolitikai ujitás, melynek vajha az állami élet többi kormátiyzati ágaiban minél erélyesebb folytatása és utánzása következnék. A fiatal erők kihasználása olyan megbecsiilhetlen előnyökkel kecsegtet, melyekről lemondani botorság és súlyos felelősség alá eső indolencia. A jogállam fogalma nemcsak a nagy tömegek jogának biztonságát jelenti, de magában foglalja az állammal szerződött nyári éjjelen tűzpiros szender-lepke rakta el tojásait és egykor a tűzpiros lepkék donogva repülnek ki mostani bölcsőjükből, de arról is volt tudomása, hogy késő őszszel eljön hozzá látogatóba egy öreg harkály, amely már évek óta eljárt e csöndes helyre és olyan kopogást vitt véghez az öreg nyirfa derekán, mintha ő volna az egyetlen uraság a környéken. De az igazi, amelyre az öreg nyirfa mindig-mindig várakozott, egy szép fiatal legénynek a fölébredése volt, aki ott feküdt a nyirfa tövében keresztbefont karral, lecsukott szemmel, mozdulatlanul már nagyon régi idő óta és nem akar fölébredni. Hogy az eső és szél ne bántsa, hogy aluvása nyugodt legyen, az ezüstnyirfa leveleivel beszórta arcát és alakját. Eltakarta azt a mély sebet a mellén, amelyből egykor pirosan bugygyant ki a vérsugár. Az ezüstnyirfa elhalt leveleinek az mindegy volt, hogy a késői őszi szélben a fa alatt didergő ördögszekerecskéket kell-e befödni, akik a sikság minden tá járól idegyülekeztek, miután messzi tájakon végigfutkároztak, — vagy pedig fiatal legényt kell eltakarniok, aki a magányos fa alatt a szivébe lőtt. Szép, sápadtképü, asszonynak tetsző tekin tetíi, feketebajuszu legény volt az, aki a tá voli halmokról csöndesen erre jött, itt megállt és körülnézett. A vén nyirfa rábólintott, a szél közö nyösen továbbzugott és egy kis füstfelleg elszállott a lombok között. A pisztoly füstjében pedig egy magányos lélek, amelyet