Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-30 / 109. szám

I9Í0. I. évfolyam, 109. szám. Péntek, szeptember 30 Pzpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: c=3 Rorona-utca 15. szám t=i egész évre. R 24-— félévre . . . R 12Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., negyedévre. R 6— egy hónapra R 2' i—i Városház-utca 3. szám c=a Egyes szám ára 10 fillér EL0F1ZETESI AR VIDEÜEN: egész évre . R 2S-— félévre . . . R 14 — negyedévre . R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér 11 TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=i Riadóhivatal 831 Interurbán 835 n Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—1] kérdéseihez iskolázatlanul, tájékozatlanul, tudatlanul, csak vak boszuszomjuságtól vezetve, durva módon hozzányúlni, olyan dolog, melyet a legteljesebb politikai desperációval és beszámithatatlansággal sem lehet menteni. De hagyjuk e desperádókat. Nem érdemes velők foglalkozni. Figyeljünk inkább e kölcsönmüvelet igazán érdekes részleteire. A hitelező bankárcsoportban kiváló nagy szerep jutott a németországi intézeteknek. Gondoljuk meg, hogy a müvelet egy nappal azután köttetett meg, hogy Berlinben egy százalékkal emelték föl a bankkamatlábat és a birodalmi bank elnöke oly nyomatékosan hangsúlyozta a pénzpiac feszült helyzetét. Ha van pörrendszerü bizonyíték arra, hogy a magyar állam hitele szilárdabb, mint valaha volt, hát ez az. De hálás elismeréssel kell megemlékeznünk a német kormány magatartásáról. A birodalmi kormány a legmelegebb érdeklődéssel kisérte a tárgyalásokat. A birodalom külügyi hivatalának államtitkára, Kiderlen-Wáchter volt az első, aki a bankárcsoport két tagjának: Ullmann Adolf igazgatónak és Bach doktornak, a Bleichrüder-cég főnökének gratulált a kölcsön megkötéséhez és örömét fejezte ki. Németország és a vele szoros viszonyban levő Magyarország között ujabb gazdasági kapcsot sikerült létesíteni. A birodalmi kormány ezzel a magatartásával megmutatta, hogy Magyarország szerepét, erejét és jelentőségét a hármasszövetségben mily nagyra becsüli és kész ezt a viszonyt gazdasági téren is teljes erővel és barátsággal ápolni és fejleszteni. Ennek az eseménynek politikai és gazdasági jelentőségét nem lehet eléggé kiemelni. Ugy gondoljuk, nem követünk el indiszkréciót, ha eláruljuk azt a különös és sikeres buzgóságot, amelyet Brockdorff-Rantzau gróf, a német birodalom budapesti főkonzulja tanúsított, aki ezúttal ismét tanúbizonyságát adta Magyarország iránt érzett meleg rokonérzésének és annak, hogy csöndben milyen buzgón fáradozik azon, hogy Magyarország és a német birodalom viszonya minél szorosabb és bensőbb legyen. Pénzügyi és hitelpolitikai szempontból örvendetes, hogy a bankárcsoport régi tagjaihoz két bécsi pénzintézeten kivül két nagy budapesti pénzintézet is egyenjogú félként csatlakozott, ami ezúttal először történik. Ez mindenesetre figyelemreméltó haladás a magyar hitelügy történetében. A magyar királyi postatakarékpénztár is közvetetlen részese a hitelműveletnek. Lukács László még első pénzügyminisztersége alatt mindenkor bevonta Magyarország egyetlen állami pénzintézetét az állami hitelmüveletekbe. Az előző kormány Gazdasági diadal. Jelentettük, hogy a Khuen-Hédervárykormány a nagy kölcsön üzletét a berlini bankokkal megkötötte. A föltételek az adott viszonyok között előnyösek, vagy — hogy üzleti nyelven fejezzük ki magunkat — kulánsak. De mert bizonyos oldalról annyi rosszakarattal tárgyalták ezt a kölcsönt, némely megjegyzés helyénvaló lesz. Vannak továbbá a kölcsönkötés módjának olyan, részben pénzügyi, részben politikai természetű örvendetes momentumai, amelyekre helyes, ha nyomatékosabban reá mutatunk. Csak nemrég olvastuk egy nagyon illetékes francia kormányférfiu nyilatkozatát, aki Magyarország önkénytes visszavonulását a francia piacról konstatálván, azt francia részről sajnálatosnak és korainak mondotta. Ez igen tiszteletreméltó viselkedés, amelylyel szemben a magyar pénzügyminiszter a gondjaira bizott nagy érdekekre való tekintettel ugy találta, hogy ez a visszavonulás szükséges volt és kellő időben történt. De mit szóljunk már most bizonyos magyar politikusok és orgánumok nyilatkozatairól, amelyek folyton kudarcról, fiaskóról fantáziáltak, már nem is a kormány, de a magyar állam hitelügyi és pénzügyi kudarcáról. Végre politikai ellenfeleknek sok minden meg van engedve, de az állami és közhitel Következmények. Irta Rudyard Kipling. Simlában vannak egy évig tartó hivatalok és két évig tartó hivatalok és öt évig tartó hivatalok és vannak, vagy szoktak lenni tartós hivatalok, amelyekben, ha odajutsz, földi élted fogytáig elülhetsz, piros orcákat s csinos jövedelmet biztosítva magadnak. Természetesen a hideg napokban kimozdulhatsz, mert Simia ilyenkor nagyon unalmas. Tarrion, isten tudja, honnan került ide. Valahonnan Középindia egyik félreeső távoli zugából. Katona volt, de szive mélyéből azt kívánta, hogy megszabaduljon ezredétől s mindörökké Simlában élhessen. Semmi iránt sem viseltetett valami különös előszeretettel, a jó paripán és a kellemes társaságon kivül. Azt hitte, hogy mindenhez ért s ez szép hiedelem, ha az ember szive mélyéből ragaszkodik hozzá. Sokoldalú ügyessége, jó képe volt s a körülötte levőket mindig földeritette — főleg Középindiában. Szóval, Simlába jött s mivel ügyes volt és tudott mulattatni, természetes, hogy Hauksbeené asszony felé vonzódott, aki mindent meg tudott bocsátani az ostobaságon kivül. Egyszer nagy szolgálatot tett neki az által, hogy egy meghívón megváltoztatta a keletet. A meghívó nagy táncmulatságra szólt, amelyen Hauksbeené aszszony szeretett volna résztvenni, de nem vehetett részt, mert összepörölt a főrendezővel s ennek a hitvány lelkii embernek volt gondja arra, hogy Hauksbeené asszony » huszonhatodikán levő nagy bál helyett a hatodikán levő kis táncestélyre kapjon meghívót. Remek egy hamisítás' volt; a hatos huszonhatosra volt kiigazítva. S mikor Hauksbeené asszony odatartotta a főrendező elé meghívóját s szelíden kicsúfolta azért, hogy oly ügyetlen boszuálló: a főrendező valósággal azt gondolta, hogy Íráshibát ejtett s belátta, — ami bölcs dolog volt tőle, — hogy semmi éi'telme nincs annak, hogy az ember Hauksbeené asszonynyal harcba keveredjék. Hauksbeené asszony hálára gerjedt Tarrion iránt s megkérdezte, mit tehet érte. Tarrion kereken igy válaszolt: „Szabadságon vagyok itt és zsákmányra portyázok. Egész Simlában nincs egy csipetnyi befolyásom. Egy olyan ember sem ismeri a nevemet, aki hivatalt adhat, pedig nekem hivatalra van szükségem, — jó, zsíros hivatalra. Azt hiszem, kegyed sokat tehet, ha rászánja magát. Akar rajtam segíteni?" Hauksbeené asszony gondolkozott egy pillanatig s lovagló-ostorának nyelét végighúzta ajkai között, ami gondolkozás közben mindig szokása volt. Majd fölvillant a szeme s igy szólt: „Akarok"; s biztatóan megrázta kezét. Tarrion, aki föltétlen bizalommal viseltetett eziránt a kiváló nő iránt, többé egyáltalán véve nem törődött saját ügyével. Csak azt várta kíváncsian, miféle hivatalt fog nyerni. Hauksbeené asszony elkezdett számítgatni, mi lehet az ára mindazoknak a kerületi főnököknek és tanácstagoknak, akiket ismer s minél többet gondolkozott erről, annál többet nevetett, mert szive mélyéből érdekelte ez a mulattató játék. Majd elővette a polgári tisztviselők jegyzékét s gyorsan végigfutott a hivatalokon. Ebben a jegyzékben van egy pár remek hivatal. Végre elhatározta, hogy jobb lesz, ha megpróbálja bejuttatni Tarriont a politikai ügyosztályba, bár Tarrion túlságosan jó volt ilyesmire. Mi mindent tervezett evégből, nagyon mellékes, mert a jó szerencse vagy a végzet kezére játszott s egyéb tennivalója nem akadt, minthogy azs események folyására figyeljen s a kellő alkalmat megragadja. Szereplése elején van minden alkirálynak egy rögeszméje: „a diplomáciai titoktartás." Idővel ez a rögeszme lejárja magát; de eleinte valamennyien görcsösen ragaszkodnak hozzá, mert uj emberek az országban. Az az alkirály, aki épen mesénk idején volt a betege ennek a bajnak, — jóval előbb, mint Lord Dufferin idejött Canadából vagy Lord Ripon az angol egyház kebeléből — az akkori alkirály nagyon beleesett ebbe a bajba. Az eredmény az volt, hogy akikre nézve újság volt a hivatali titoktartás, nagyon boldogtalan képet kezdtek vágni a dologhoz. Az alkirály pedig büszke volt arra, hogy mily ügyesen csepegteti bele törzskarába a hallgatagság bölcseségét. Csakhogy a legjobb kormánynak az a gondatlan szokása van, hogy mindazt, amit tesz, nyomtatott papírlapokra bízza. Ezek a papírlapok mindenfajta dologgal foglalkoznak — egy-egy benszülött valamely titkos szolgálatért járó kétszáz rupiás fizetéstől kezdve föl az indiai államok vakiljaihoz és motamidjaihoz intézett feddésekig, sőt föl a benszülött fejedelmeknek küldött