Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-25 / 105. szám

18 DELM AGYAROftSZÁG 1910 szeptember 25 léténél. Amint ott állt, csak ugy rázta az izgatottság, s éreztem, hogy a villamosság összezavart mindent. Alig juthatott más eszembe, mint hogy azt mondjam neki: „Ostobaság ilyen fergetegben tenni vallomást." De nem láttam be, ez a kijelentés mennyiben 9egithetne a félreértésen. Majd felordított: „Hol van Edit — Copleigh Edit?" Edit volt a fiatalabb nővér. Elbámulva kérdeztem tőle: „Mi dolga van evvel?" Akár hiszitek, akár nem, a következő két perc alatt ugy ordítottunk egymásra, mint az őrültek. Saumarez fogadkozott, hogy sohasem akart másnak vallomást tenni, mint a fiatalabbik nővérnek, s én erősítgettem neki, míg torkom be nem rekedt, hogy a dologban félreértésnek kell lenni! Nem tudom magamnak az egész jelenetet másképen megmagyarázni, csak újra azzal a ténnyel, hogy egyikünk sem volt teljesen eszméleténél. Olyan volt az egész, mint rossz álom — a lovak dobogásától a sötétben egészen Saumarez nyilatkozatáig, hogy kezdettől fogva Copleigh Editet szerette. Még egyre vállamat szorongatta könyörögve, mondjam meg neki, hol van Copleigh Edit. A vihar újra csendesedett kissé, kezdett világosodni, s láttuk magunk előtt a sikon a porfelleget. A legrosszabbon keresztül estünk. A hold a láthatár alján lebegett, s épen derengni kezdett az ál-virradat, a mely az igazi hajnalt körülbelől egy órával szokta megelőzni. De a fériy nagyon gyönge volt s a sötét felhő ugy ordított, mint egy bika. Csodálkoztam, hova mehetett Copleigh Edit; mig csodálkoztam, három dolgot láttam egyszerre. Először is láttam, hogy Copleigh Maud mosolygó arca közeledik a sötétből Saumarez felé, aki mellettem állt. Hallottam, amint a lány ezt susogta: „Györpy!", s karját abba a karjába fűzte, amely nem szorongatta vállamat s láttam arcán azt a kifejezést, amely egy élet alatt csak egyszer-kétszer támad, — mikor a nő tökéletesen boldog s a levegő tele van harsonákkal, tündöklő tüzekkel és a föld felhővé változik, mert a nő szeret és szerettetik. Ugyanekkor láttam Saumarez arcát, Copleigh Maud hangjának hallatára, s ötven yardnyira a narancsfáktól láttam, amint valaki barna holland öltözetben lóra ül. A túlságos izgatottság tett bizonyára oly gyorsan hajlandóvá arra, hogy olyasmibe beleavatkozzam, amihez semmi közöm. Saumarez a holland ruha felé akart rohanni; de én visszatartottam, igy szólva: „Maradjon itt s magyarázza ki magát. Editet visszahozom!" — s ezzel rohantam lovam felé. Az a tökéletesen fölösleges véleményem támadt, hogy mindent illendően rendbe kell hozni s hogy Saumareznek első dolga lesz, Copleigh Maud arcáról letörölni a boldog kifejezést. Mialatt lovamat kantároztam, folyton azon gondolkoztam, hogy is fogja ezt csinálni. Copleigh Edit után ügettem, azt gondolva, hogy valamelyes ürügygyei szép csendesen visszahozom. De ő amint megpillantott, vágtatásnak eredt, ugy hogy egészen komolyan utána kellett iramodnom. Kétszer-háromszor visszakiáltott rám, fejét hátra vetve: „Távozzék! Haza megyek. Oh, ne kövessen!" De az én dolgom az volt, hogy először is elfogjam s csak aztán tárgyaljak vele. Ez a nyargalás épen illett a rossz álom többi részéhez. A talaj nagyon rossz volt s közbe-közbe átrohantunk az örvénylő, fojtogató porfellegeken, bele-bele jutva a repülő viharba. Izzó, forró szél fujt, penészes cserépkályhaszagot terjesztve ; s a félhomályban, a porfelhőkön keresztül, ott láttam libegni a vigasztalan sikon magam előtt a barna hollandi ruhát a szürke lovon. Eleinte az állomásnak tartott. Majd oldalt fordult, elcsapva a folyó felé, keresztül a felégetett tőzeges talajon, amely nem való még disznóhajtásra sem. Higgadt állapotban álmomban sem mentem volna át éjjel ilyen tájon, de most fejem fölött a csapkodó villámokkal, orrcimpáiinban a kriptaszagu kigőzölgéssel, egészen helyesnek és természetesnek találtam a dolgot. Én vágtattam és ordítoztam, a leány rohant előre, csapkodva lovát, mig a homok-fergeteg végső maradványa utóiérve meg nem kapott mind a kettőnket s magával nem sodort a szél irányában, mint papírdarabokat. Nem tudom, milyen messzire lovagoltunk; de a patkók dobogása, a szél nyögése s a vérvörös hold gyönge fényének rezgése a sárga ködben ugy tetszett, mintha már évek óta tartana s szószerint véve a tetőtől-talpig fürödtem az izzadtságban, \nikor a szürke nagyot botlott s teljesen bénultan tápászkodott föl. Az én lovam is agyon volt hajszolva. Copleigh Edit siralmas állapotban volt, merő por mindene, haja rendetlenül s keservesen siránkozott. „Mért nem hagy magamra? szólt. „Csak innen akarok elmenni, haza kívánkozom. Kérem, engedjen távozni!" „Vissza kell jönnie velem, Copleigh kisasszony. Saumarez akar valamit mondani kegyednek." Bolond módja volt ez a félreértés eloszlatásának; de én éppen hogy ismertem Copleigh kisasszonyt s bár a gondviselés szerepét játszottam lovam rovására, nem igen tudtam volna neki pár szóval tudomására adni, amit Saumarez mondott nekem. Azt gondoltam, Saumarez maga jobban elmondhatja. Edit minden kifogása, hogy kimerült, hogy haza akar menni, kudarcot vallott; jajgatás közben ide-oda hánykolódott a nyeregben s a forró szél lobogtatta fekete haját. Nem szándékozom ismételni, amit mondott, mert fölötte kedveszegett volt. íme ez volt a cynicus Copleigh kisasszony. Ott voltam én, ránézve csaknem idegen, próbálgatva megértetni vele, hogy Saumarez őt szereti s most azért jön vissza, hogy tőle magától hallja ezt! Azt hiszem, meg is érttettem magam, mert Edit rendbe hozta szürkéjét s valahogyan elkezdtünk sántikálni a sir felé, mialatt a vihar mennydörögve vonult Umballa felé s egy pár kövér, meleg esőcsepp hullt alá. Megtudtam Edittől, hogy Saumarez közelében állt, mikor ez nővérének vallomást tett s haza akart menni, hogy békességben kisirhassa magát, amint angol leányhoz illik. Útközben fölszántotta keszkenőjével könyeit s megkönnyebbült szívvel, nyugodtan esevegett velem. Ez ugyan mindenképpen természetellenes volt; mindazáltal ez időben és e helyütt nagyon helyén valónak látszott. A világ csak a két Copleigh leányból, Saumarezből ós belőlem állt, villámokkal ós sötétséggel körülvéve; s ugy látszott, mintha tőlem függne az egész rossz irányba terelt világnak vezetése. Mire a sirhoz értünk, a vihart követő halálos mély csöndességben, éppen hasadt a hajnal s még senkisem távozott. Bennünket vártak, Saumarez leginkább. Arca fehér volt és kimerült. Amint Copleigh kisasszony meg én közelebb sántikáltunk, elénk sietett s lesegítve Editet nyergéből, az egész társaság előtt megcsókolta őt. Színpadi jelenet volt s a hasonlatosságot csak fokozták a portól fehérlő, kísérteties férfiak ós nők, amint a narancsfák alatt tapsolni kezdtek Saumarez választására, mintha csak színházban volnának. Soha életemben nem láttam többé ilyen angoltalan jelenetet. Végre Saumarez figyelmezteti, hogy jó lesz hazamennünk, mert különben az egész állomás keresésünkre indul s megkérdezett, nem volnék-e szíves Copleigh Mauddal lovagolni hazafelé? A legnagyobb örömmel, válaszoltam. így épen hat párra oszlottunk s kettesével tértünk vissza. Saumarez Copleigh Edit mellett gyalogolt s Edit az ő lován ült. A levegő megtisztult; s amint a nap emelkedett, éreztem, hogy sülyedünk fokról-fokra közönséges férfiakká és asszonyokká s hogy ez a piknik, ez „a nagy csattanó," valami rendkívüli esemény volt, a rendes kerékvágáson 'kívül eső, ami soha többé nem fog ismétlődni. Elmúlt a porfergeteggel s a forrő levegő zúgásával. Ki voltam merülve, sántikáltam s meglehetősen szégyenkeztem is, mikor otthon megfürödtem s rövid pihenésre dőltem. Van ennek a történetnek egy női változata is, de ezt sohasem fogják megírni . . . ha csak Copleigh Maud nem szánja rá magát. m A jutalom. Irta Augusstiny-Toldy Béla. Fönn is, lenn is tudták . . . A föntiek nyitott ablakán befurakodott az ezredes szitkozódása, fenyegetőzése. Hallatszott a leány siránkozása, alázatos könyörgése, kétségbeesett küzködése. A lentieket érdekelte az ajtók ágyúzása a székek dobálása, a padlóba lőtt tányérok csörömpölése és szinte rengeni látszott fölöttük a mennyezet, mikor az ezredes, tehetetlenségében dulva-fulva, föl s alá járta a szobákat. Majd gyengébb, de akaratosságot eláruló lábdobban tásokban gyönyörködtek az alattuk levők ós ilyenkor maguk elé képzelték az érveiből, esküdözéseiből és könyeiből kifogyottan álló leányt, ki igazsága tudatában lábdobbantásokkal és szinte lelketlenül kegyetlen „azért is '."-jeivel védekezik. Jobbról és balról nem volt közönsége ennek a perpatvarnak, mert az ezredes és leánya lakták az egész emeletet. De a fentiek és lentiek, kik az első napokban lélegzetvisszafojtva lestek minden szót és kommentárral kisérve, szinte kéjes örömmel kombináltak helyzeteket minden ajtóbecsapáshoz, székfölakolbolitáshoz, végre is beleuntak és idegeikre hivatkozással közbeléptek. A földszinten lakó miniszteri tanácsosné — ugy pongyolában, mindössze egy divatját mult vörös palettot kapva magára — fölszaladt a másodemeleti borügynöknéhez és kissé kellemetlen bemutatkozás után — csak ugy az előszobában álldogálva, megegyezésre léptek, hogy az ezredesék ellen együttesen fognak eljárni. •— Az uram két törvényjavaslaton dolgozik .. . Mihelyt megindul odafönn az orkán, már ugrik a székéről és menekül hazulról. Csináljanak máshol bolondházat, de ne bolonditsák meg az egész házat, mert az a csempeszáju leány színésznő akar lenni! — Az én uracskám napokon át utazik. Csak pihenni jön haza! De lehet itt pihenni? Hát lehet?! — felelte, illetőleg kérdezte a boriigynökné, nem is gyanítva, hogy az utolsó kérdő mondattal minden kételyt kizárólag elárulta azt, amit a miniszteri tanácsosné régen gyanított, de sem a borügynök, sem a borügynökné orra nem sejtetett. De az, hogy a borügynök Barna nevü névjegyei között talán még most is akadt volna egy-kettő, melyen még mint Braun szerepelt — a jelen esetben nem volt akadály. Diplomatikusan rövid és tapintatos levelet írtak az ezredesnek, melyben kérték, hogy ha már az ő háza nyugalmát zavarja valami kegyetlen incidens, iparkodjék legalább a szomszédjait megmenteni az ezzel járó izgalmaktól. A levelet postára adták — elbúcsúztak és várták a történendőket. És nem történt semmi. .. Mert az ezredeséknél olyan csönd lett, hogy szinte kizártnak látszott, hogy ott valami történt. Mintha kettőbe vágták volna a botrányt. Még csak léptek zaja, csöndes, visszafojtott zokogás sem hallatszott. Az ezredesék azok a visszavonult, kissé gőgös, de jó népek lettek, mint a milyennek a miniszteri tanácsosné őket eddig elképzelte. Az ezredes járt a kaszárnyába, a leány odahaza ült, hébekorba zongorázgatott, énekelt Hogy az ezredeséknél élet-halálküzdelem folyt le aznap délután, amikor a levelet megkapták, azt senki sem gyanította. Pedig ugy törtónt. * Képzeljenek el egy szép, katonás ebédlőt. Aki bejáratos egy testtel-lélekkel katona családjához, az már mindent lát. Az uralkodó család tagjainak képei a falakon. Az ablakközben, — hová polgárcsalád a konsoltiikrot állítaná — a falat drága szőnyeg fedi, melynek közepét sárga-fekete megszaggatott katonai lobogó tölti be. Két kivont, fényesre csiszolt, egymással keresztbefektetett és sarga ábori övvel átkötött kard, glóriával fonjat körül a lobogó közepén terpeszkedő kétfep sast. A kardok felett csákó, fölötte töltényekből kirakva; F. J. I. A lobogó aljat fli-