Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-25 / 105. szám

1910 síéptember 25 6 £ L MÁÓYAft'ÖkéiXŐi' 17 ír , „^LÍ K A f aQ A T Á I A ( B i H™ TT ÁS-vírradat. írta Sudyard Kipling. Férfi sohasem fogja megtudni, mi a teljes ¡gazság ebben a történetben, bár az asszonyok susogni fognak róla néha maguk között tánc után, mikor najfürteiket igazgatják éjszakára s az áldozatok listáit hasonlítgatják össze. Férfi természetesen nem lehet jelen ezeknél a műveleteknél, ügy hogy ezt a történetet a látszat szerint kell elmesélni — a sötétben — ha nem is fog az igazságnak mindenben megfelelni. Sose dicsérd a nővért nővére előtt abban a reményben, hogy hizelgő szavaid eljutnak majd az illetékes fülekhez s jó előre egyengetik utadat. A nővérek első sorban nők s csak azután nővérek; s azt fogod tapasztalni, hogy csak ártottál magadnak. Saumarez tudta ezt, mikor eltökélte magában, hogy az idősebb Copleigh kisasszonynak fog udvarolni. Saumarez máshonnan szakadt oda, minden különösebb kiválóság nélkül, a férfiak véleménye szerint, bár az asszonynépség között nagy népszerűségnek örvendett s annyi önhittséget hordott magával, hogy ha egy teljes alkirályi tanácsot eilátott volna belőle, maradt volna benne még elég a főhadparancsnok törzskara számára is. Magántisztviselő volt. Az asszonyok szép számmal érdeklődtek iránta, talán azért, mert meglehetősen kihivó modora volt. Ha ismeretséged kezdetén jól az orrára koppintasz egy póninak, nem igen fog szeretni, de az bizonyos, hogy jövőben minden mozdulatod iránt a legmelegebben fog érdeklődni. Az idősebb Copleigh kisasszony csinos, gömbölyded leány volt, megnyerő, kedves külsejű. A fiatalabb nem volt oly kedves s megjelenése ellenszenves, visszariasztó volt. Valójában mind a két leánynak egyforma alakja volt s tekintetükben és hangjukban is nagy volt a hasonlatosság; de azért egy pillanatnyi kétsége sem lehetett senkinek az iránt, melyik a csinosabb közülök. Amint Behárba jöttek, Saumarez rögtön elhatározta, hogy az öregebbet feleségül veszi, Legalább mi mindnyájan bizonyosra vettük, hogy elhatározta, a mi egyre megy. A leány huszonkét esztendős volt, Saumarez harminchárom, körülbelől 1400 rúpia havi jövedelemmel, ugy hogy a mi tervezgetésünk szerint, minden tekintetben egymáshoz illettek. Saumarez volt a neve s amint egyszer valaki megjegyezte, szerette mindenben a sommás eljárást. Eltökélvén magát, egy tagu választmánynyá alakult s rövid ülésben elhatározta, hogy idejét jói fölhasználja. Népünk nyers nyelve szerint a Copleigh leányok „párosával hajszolták a vadat". Ez annyit jelent, hogy semmit sem kezdhettél egyikkel a másik nélkül. Fölötte szerető nővérek voltak; de kölcsönös vonzalmuk nem egyszer alkalmatlan volt. Saumarez hűségesen sem jobbra, sem balra nem billentette a két leány között a mérleget, s rajta kívül senki sem tudta volna megmondani, melyikhez hajlik szive. De mindenki gyanította. Sokat lovagolt, sokat táncolt velők, de annyira sohasem tudott jutni, hogy hosz?3abb időre elválaszsza őket egymástól, Az asszonyok azt mondták, hogy a két 'ány merő bizalmatlanságból ragaszkodik egymáshoz , mert mindegyikök attól fél, hogy a másik meg találja előzni. De nehogy férfira gondoljon valaki! Saumarez állhatatos volt a hallgatásban s csak ügyelt a maga dolgára tőle telhető kellő üzleti buzgalommal. Kétségkívül hajlott hozzá mind a két lány. Amint a forró napok közeledtek s Saumarez még mindig nem nyilatkozott, az aszszonyok azt mondogatták, hogy a lányok szemében észre lehet venni, mily zavarban vannak, — tekintetük bágyadt, aggodalmas, ideges. Férfiak effélék iránt teljesen érzéketlenek, föltéve, hogy több nincs bennök a nőből, mint a férfiból. De ez esetben meg mindegy, akármit mondanak vagy gondolnak, Az ón véleményem szerint a forró áprilisi napok tüze szívta ki a Copleigh-lányok arcának szinét. Idejekorán a hegyek közé kellett volna küldeni őket. Nem is haj sonlit angyalhoz senki sem, se férfi, se nő, ha a forróság közeledik. A fiatalabbik nővér cynismusa, kesernyéssége növekedett; s az öregebb megnyerő modora fogyatékán volt. Több volt benne az erőltet ettség. Az állomás, ahol mindez történt, nem volt épen kicsi, de félreeső helyen feküdt s nem igen vonta magára a figyelmet. Zene, diszkért vagy más említésre méltó szórakozás nem volt benne. S ha az ember táncolni akart, csaknem egy napi utat kellett tennie Lahoréba. Az emberek hálával fogadtak minden apróságot, ami érdekelhette őket. Május elején, épen, amikor az utolsó csoport készült a Dombvidékre, mikor a forróság már nagy volt s az állomáson alig maradt több husz embernél, Saumarez holdvilágos sétalovaglást rendezett egy régi sirhoz, amely hat angol mértföldnyire feküdt, a folyó medrének közelében. Az ilyen piknikeket „Noé bárkájáéhoz szoktuk hasonlítani. A lovagló párok a por miatt egy negyed mértföldnyire haladtak egymástól. Hat pár volt mindössze, a garde-de-dame-okkal együtt. Holdvilágos piknikeket különösen a saison legvége felé szoktak tartani, mielőtt valamenynyi lány elmegy a Dombvidékre. Elősegítik a kölcsönös megértést s a garde-de-dame-oknak, főleg akiknek lányai lovagló-ruhában jól festenek, elő kellene mozditaniok e piknikeket. Tudok egy esetet, — de ez más történet. Ezt a pikniket a „nagy csattanó"nak neveztük el, mert mindenki tudta, hogy Saumarez nyilatkozni fog a pikniken az öregebb Copleigh kisasszonynak; s e mellett könnyen megtörténhetett, hogy egy másik asszony is boldog dűlőre jut. A társadalmi légkör nagyon nyomasztó volt és nagyon ráérett a tisztulásra. Tizkor találkoztunk a dísztéren : az éjszaka rémségesen forró vala. A lovak a lassú ügetésbe is beleizzadtak, de akármi többet ért most, mint otthon ülni a csendes sötét házakban. Mikor felkerekedtünk, holdtölte volt. Négy pár vezetett. Saumarez ur a Copleigh lányokkal lovagolt s én a menet végén cammogtam, tépelődve, vájjon kivel fog Saumarez hazafelé lovagolni? Mindannyian boldogok és elégedettek voltunk ; de mindannyian éreztük, hogy nagy dolgok vannak készülőben. Lassacskán ügettünk ; s éjfél felé járt, mikor odaértünk a régi sirhoz, szemközt egy pusztulásnak indult halastóval, az elhagyatott kertben, ahol enni meg inni szándékoztunk. Én legutoljára érkeztem ; s mielőtt a kertbe léptem, észak felől gyönge, sötét csikót vettem észre a láthatáron. De nem igen köszönte volna meg senki sem, ha oly jól rendezett mulatságot, aminő ez a piknik volt, megrontok, — aztán meg egy homokfergeteggel több vagy kevesebb nem sokat árt. A halastó mellett gyülekeztünk. Egyikünk banjót hozott magával, ezt az érzelgős hangszert s volt köztünk három-négy, aki énekelt. Ne tessék rajtunk mosolyogni! Félreeső állomásokon bizony nagyon szegényesek a szórakozások. Beszélgettünk csoportokban vagy együtt valamennyien, leheverészve a napon fonnyadozó rózsafák alá, a rezgő szirmok között, mig a vacsora kész nem lett Remek egy vacsora volt, oly hideg, oly jeges, amilyet csak kívánhattunk; nem is hagytuk abba egyhamar. Éreztem, hogy a levegő folyton tikkasztóbb lett; de ugy látszott, hogy ezt senki más nem vette észre, mig a hold el nem tűnt s forró, perzselő szél nem kezdte rázni a narancsfákat olyan zajjal, mint a tenger morajlása. Jóformán össze sem szedtük még magunkat, már ott volt nyakunkon a homokfergeteg s bömbölő, örvénylő sötétség borult mindenre. Asztalunkat a vihar mindenestül a tóba fújta. Nem mertünk a régi sir közelében maradni, mert féltünk, hogy ránk talál roskadni. A narancsfákhoz botorkáltunk, a kipányvázott lovakhoz s vártuk a vihar végét. Ekkorra elenyészett a legkisebbke fény is s az ember saját kezét nem látta meg orra előtt. A levegő szinte súlyos lett a folyó medrének homokos fövényétől, amely behatolt a cipőbe, a zsebekbe, meggörbítette a nyakat s takaróval födte be a szemöldököt és a bajuszt. Az esztendő leggonoszabb viharja volt. Egymás hátán álltunk, szorosan a reszkető lovak mellett. Fejünk fölött mennydörgések morajlottak s a villám mint a zsilipen a viz, ugy szakadt egyszerre mindenfelé. Veszély természetesen nem volt, föltéve, hogy a lovak él nem szabadulnak. Ott álltam, fejem a szél elől lehajtva, kezemmel számat befogva s hallgattam, hogy ütődnek egymáshoz a fák. Nem láthattam, ki van hozzám legközelebb, mig a villám fénye nem segített. Akkor láttam, hogy Saumarez és az öregebb Copleigh kisasszony közelébe kerültem, épen lovammal szemben. Ráösmertem az idősebbre kalapjáról. A levegő minden villanyossága testembe hatolt; minden izemben remegtem, szúrásokat éreztem, tökéletesen ugy, mint a tyúkszem eső előtt. Nagy vihar volt. A szél mintha szét akarta volna hasogatni a földet s nagy darabokban magával akarta volna sodorni a levegőbe; alulról ugy áramlott a forróság, mintha az Ítélet napja nehezedett volna ránk. A vihar fél óra múlva kissé csendesedni kezdett s én közvetlenül fülem mellett csüggeteg, gyönge hangot hallottam, halkan, lágyan önmagához szólva, mintha valami elkárhozott lélek szállna tovább a széllel: „Jaj, istenem!" Egyszerre csak a fiatalabbik Copleigh kisasszony hullott karjaim közé s igy szólt hozzám: „Hol a lovam? Adja ide a lovamat. Haza akarok menni. Akarok! Akarok! Vigyen haza." Azt hittem, hogy a villámlás s az éjjeli sötétség megrémítették. Bátorítani kezdtem, hogy nincs mitől félni, de addig várnia kell, mig a vihar elvonul. De ő igy felelt: „Nem ez bánt! Nem ez! Haza akarok menni! Oh, vigyen el innen!" Kijelentettem, hogy addig nem mehet el, mig ki nem világosodik; erre éreztem, hogy elsurran mellőlem s távozik. Sokkal sötétebb volt, semhogy láthattam volna, hová. Rettenetes villámlás hasította ketté az egész mennyboltot, mintha a világ végéhez értünk volna s valamennyi nő felsikoltott. Csaknem rögtön ezután egy férfi kezét éreztem vállamon s hallottam, hogy Saumarez bömböl valamit fülembe. A fák zug.ísában s a szél orditásában nem tudtam szavait egyszerre megérteni, de végre kivettem, hogy igy szólt: „Nem az igazinak tettem vallomást! Mit csináljak?" Saum.ireznek nem volt sornini oka erre a bizalmasságra velőm szemben. Sohasem voltam barátja s most sem vagyok. De azt sejtem, hogy akkor egyikünk sem volt teljesen esiuaé-