Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)
1910-09-25 / 105. szám
I, évfolyam, 105, szám. Vasárnap, szeptember 25 >3.,ponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, £-3 Korona-utca 15. szám c=3 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal Városház-utca 3. szám IV., ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . , R 12'negyedévre. R 6'— egy hónapra K 2'Egyei szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN s egész évre. K 25'— félévre . . . R 14 — negyedévre, R T— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér I TELEfON-SZAH: Szerkesztóség 835 ea» Kiadóhivatal 838 ínterurtán 835 u Budapesti szífkisitfotg teiífor.-szántj 12S—II Szeged vendégei. Ünnepnapok virradnak Szegedre, mert e vendégszerető, magyar város népének örömteljes ünnepe az, hogy a héten két intézmény képviselői fognak nálunk összegyűlni. A tudomány és a bortermelés kultiváló! találkoznak Szegeden, hogy munkájuk eredményeit és munkájuk érdekeit megvitassák. Az ország szociális életének mind a két, egymástól távol álló faktora : a Muzeumok és Könyvtárak Országos Szövetsége, továbbá a megalakulás stádiumában levő homoki szőlősgazdák egyesülete egyaránt fontos és tiszteletreméltó. Szeged város tehát méltán lehet büszke arra, hogy ezeknek az intézményeknek emberei falai között sereglenek össze s első kötelességünk az, hogy vendégeinket tisztelettel és szeretettel köszöntsük ! Illesse a legmelegebb elismerés és hála muzeumaink meg könyvtáraink nemes tudósait. Ritkán lépnek ők ki a nyilvánosság elé búvárkodásuk csöndes műhelyeiből. Az év legnagyobb részét ott töltik elzárt irószobáikban. Őrizői, kritikusai és ápolói a történelem dokumentumainak és összegyűjtői mindannak, amit az elme produkál. A múltba mélyednek a jelen számára és a jelen produktumait teszik el a jövendőnek. Körülöttük zug az önző élet. Kiki a maga számára dolgozik. Ők, magasabb hivatásuk szent tudatában másnak, millióknak munkálkodnak és jutalmul alig jut nekik egyéb, csak a tudás gyönyörűsége. Még késő éjszaka is, mikor mások pihennek, ott gunnyasztanak valamely régi tárgy vagy uj könyv fölött lámpafényes Íróasztaluknál. Van-e olyan ember, aki nem mélyedt volna bele a mult nagyszerűségébe a muzeumok néma üvegszekrényei között? Van-e Írástudó, aki nem tanult és olvasgatott a könyvtárakban ? És van-e épen ezért olyan ember, aki a muzeumok és könyvtárak tudásait ne tudná megbecsülni ? Szeged fejlődő és modern irányba haladó kultúrájának kétségkívül nevezetes eseménye a nagygyűlés. A homoki bortermelők most kialakuló mozgalma, amely városunkban centralizálódik, hasonlóan nevezetes — a magyar közgazdaság nézőpontjából. Azon a ponton áli az ország, hogy — ad az isten áldást, de nincs benne köszönet. Maholnap annyi bor terem, hogy nem lesz elegendő hordó az elhelyezésére. Sajnálatos körülmény, hogy a külföldön a magyar borfajták megérdemelt jó hírnevét tönkretették. Egyik legnagyobb ekszport-cikkünk volt a bor, a filokszera pusztításáig. Azután lelkiismeretlen kufárok silány olasz borokat szállítottak külföldre, különösen Franciaországba, magyar vignetta alatt. Most pedig, mikor újra el tudnánk látni a külföld szükségletét, már nem kell a mi rossz hirbe döntött borunk. Ilyen módon mindig akutabbá váló válságba jut a magyar szőlőgazdaság és a homoki bortermelők igen okosan cselekszenek, hogy szövetkeznek érdekeik megvédésére. Kívánjuk, hogy tárgyalásaik kellő sikerre vezessenek és hasznos eredménye legyen együttes munkájuknak. E helyen, Szeged város vendégeinek meleg üdvözlése alkalmával, föl kell használnunk a vendéglátás kedves apropos-ját és ugy érezzük, hogy szinte kötelességünk megemlékezni Lázár György kiváló polgármesterünkről, akinek személye körül összpontosul a város népének öröme és ünnepe. Meggyőződésünk, hogy Szeged kialakuló fejlődését, kulturális és gazdasági tekintetben egyaránt, az ő kitartó, nagyszerű működésének köszönhetjük és azt is, hogy a két szociális fogalom faktorai az idén bennünket keresnek föl. Méltó résznek kell jutnia Lázár György számára a sikerből, mert hiszen a siker előkészítése nagyrészt az övé. Ő szerez nekünk nap-nap után országos szimpátiát és megbecsülést. Nem tudjuk magunkba fojtani, hogy el ne mondjunk egy intim részletet Lázár György dolgos életéből. Hajnali öt óra vau. Alig ébred még' a város és különösen a belső utcák néptelenek. De Lázár György már talA csoda. Irta Káinoki Bcdő Béla. Sütött a nap, melegen, puhán sütött. A nagy angol kertben ketten sétáltak: Szentgáli Lexi meg a fia, aki hat éves volt és naponként felkötötte a nemlétező bajuszát, „mivel apa is igy tesz." És mivel az apja lovas ember volt, hát az elö'bbiek után csak természetes, hogy a kis Lekó is mindenáron már lovagolni akart. Hogyne! Papa csibukozik ebéd után és ő is naponkint szívja mellette a dohánynélküli törökpipáját, hát akkor lovak dolgában miért nem követhetné a példát? Csak valami icurka-picurka, öklömnyi paripácska kellene, amit teszem az öreg András akár vezetékszáron is tarthatna a kertben. De jó legyen. Mert ló kell: lám a papának is van! A nagypapának is volt, amig élt szegény. Minden urnák van, tehát miért ne legyen Lekónak, amikor Lekó szintén ur, minden kétséget kizárólag ur, °lyan, aki felköti a bajuszát és csibukozík. Szentgáli Lexi, aki bőrövet viselt a dereka körül a kertben, mivel a fia csak igy volt hajlandó maga is bőrövet viselni a hat éves Ki voltán — mosolyogva hallgatta a gyerekember zagyva fejtegetését és azután rövid szótlanság után mondta: — No jó! Lesz paripa Lekó! Két hét múlva J^sz és a tied lesz és akkorka lesz mint a Cézár, a mama Szentbernardija. A kis Lekó feltornászta magát az apja bosszú két lábán egész a szőke bajusz alá azután nem hallatszott jó darab ideig a kertben csóknál egyéb. Félóra múlva Lekó az istállóban volt. Az alomszalmában álló lovak hasa alatt. De nem egyedül. A kocsis fiával volt ott. A legjobb barátjával. A kis Andrissal. Hanyattfeküdtek a zizegő puha szálak között és nézték a lovakat és közben beszélgettek. A Lekó jövendőbeli kis hatásáról. Mi lesz ? Akkora, nem nagyobb, mint a Cézár! De hát a szine? Fakó ! Feltétlenül fakó és Rárónak fogják hívni, mint a Árgyilus királyfi szelek szárnyán járó paripáját. Azután minden ebéd után dinnyehéjat fog abrakolni. Szép, zöld meg sárga dinnyehéjat és a farka hosszú, nagyon hosszú lesz ... Egyszerre csak hangot adott a Miss (Miss nem volt vizsla, hanem angol nevelőnő): és Lekónak sietve ki kellett kászolódnia a szalmából, hogy mielőbb túlessék az ebéd előtti tisztálkodás kellemetlenségén. Multak a napok és a fiuk számolták a napokat. Még tizenkettő ! Még tiz, még nyolc és aztán, nyolc nap múlva itt lesz a Ráró ! Apa mondta. És amit apa mond, az olyan igaz, mint a szentírás. És igaz volt. Nyolc nap múlva megjött a Ráró. Nem hivták ugyan Rárónak, mivel Ciniselli ur, a pécsi cirkuszigazgató, Donckynak keresztelte volt a hatmarkos shotland ponnyját, de fakó volt és hosszú farkú és fölöttébb szerette a dinnyeliéjat. Ezt Lekó még az első nap konstatálta. Az első nap, amikor még csak nézni volt szabad a paripát. Nohát nézte. Ebédutántól vacsoraelőttig folyton nézte. Az Andrissal együtt, szakadatlanul. De volt is rajta mit látni. Olyan volt, mintha marcipánból lett volna és amikor hátrakapott a legyek után, akkor vérhálós volt a szeme és ugy horkant, mint a táltos. — Te, Andris, ez ló! — Az hát, fránya egy ló! — Te, ez tizszer is megkerüli a kertet és meg se szusszan. — Csak rajta birj maradni, mert nyóc lába van neki! — Ha a mise Ml, hát biztosan rajta maradok! Ezen aztán nevettek és az álmukban is még mindig nevettek ezen, amikor az egyik a kastélyban, a másik meg a szerszámkamra melletti kocsis-lakásban aludt. Másnap a hajnal is rózsaszínűbben kelt, mint máskor. Még köd sem ülte meg a kertet, himporos pillangók szálltak virágrólvirágra azonnal. Legalább Lekó ilyennek látta a reggelt. Az ő reggelét, az ő első lovaglásának reggelét, amikor magyar úrrá fogják avatni. Mert magyar ur csak az, aki lovagol, — hitte Lekó — mivel a kutyát teremtette az Úristen a gyalogjárásra. Már ötkor kiszökött a szobájából és próbálgatta a rozsdás istállóajtót. Még zárva volt. Dörömbölt az izmos kis öklével és közben olyan cifrán káromkodott, mint a kis Andris, akinek pedig az öreg András volt a tanítómestere. Ez használt. A megfordított miatyánk falun mindig használ, feltéve, ha ur az, aki imádkozza. Nyilt az ajtó és Pista., a másodkocsis, beeresztette a boxok közé Leköt. a lótulajdonost. Sötét volt még az egypatájúak birodalmában. A petróleumlámpa már kialudt és az ablakok még nem voltak nyitva. Csak az ásitó ajtón keresztül botorkált be valami kevés világosság. Nem volt sok, de elég ahhoz, hogy Lekó odataláljon a lovához. A lovához, amit már nem