Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-22 / 102. szám

(Wzpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeced, ca Korona-utca 15. szám • Budapesti szerhesztőség és kiadóhivatal IV., ca Városház-utca 3. szám ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: esész ívre . R 24— félévre . . . R 12 — negyedévre. K 6— egy hónapra K 2 — Egyes szám ára 10 fillér ELOFÍZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . R 23— félévre . . . R negyedévre. R 7'— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 14 — 2-40 ímwíwmf?-» TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=j Kiadóhivatal S3D Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 1910. I. évfolyam, 102, szám. Csütörtök, szeptember 22 Pejacsevich nyílt !evele. Pejacsevich Tivadar grófnak a horvát-szerb koalícióból való kilépésével, lia a jelek nem csalnak, betelt a Tuskan-Lorkovicsék politikai szereplésének a végzete. A horvátországi közvélemény régen elfordult attól a koalíciótól, mely a magyar országgyűlésen űzött botor és lelkiismeretlen obstrukciójával megakasztotta a törvényhozás működését és végképen lerontotta a megértés lehetőségeit. Az a kétszínű és alattomos játék pedig, melynek utóbb voltunk tanúi, az uj bánus kiuevezíetése óta és a horvát országgyűlés összehívása után s amely végre is az országgyűlés föloszlatásához vezetett, végképen elfordította a koaliciótól a horvát hazafiak rokonszenvét. A nagyhorvát túlzók tábora nem tudott szakítani az álnokság és a gyűlölet politikájával, de nem mert nyíltan szint vallani, inkább megkísérhette a kettős játéknak a végletekig való folytatását. Mindenki azt hitte, hogy a koalíció pártjainak uj név alatt való egybeolvadása a kormánypárt kereteinek megalkotását célozza. Maga a bánus is ezt hihette, mert alkalmas módon tudtára adta a l'uziós értekezlet rendezőinek, hogy ő maga is szívesen megjelenik azon a gyűlésén, ele csak ha az nyilvános lesz és egész nyíltsággal kívánja tájékoztatni a közvéleményt öyermekmese. Irta Melle Fái. — Hiába: vannak az életben hangok, amiket nem lehet elfeledni. Lassan távolodó, felhőkön uszó orchesterbó'l, valahonnan nagyon messziről szűrődnek ei hozzánk. Az idő elterpeszkedik közöttünk és mi mégis halljuk, egyre erősebben halljuk. Eleinte gyönyörködünk sejtelmes dallamukban, azután megszokjuk, mint a szomorúságot és később ... később életszükségletünk lesz. hogy halljuk. Ringató hullámbölcsőikben alszunk el, beleduruzsolnak álmainkba és talán belehalnánk, ha egyszer elmaradna mellőlünk ez az emlékmelódia. Holdfényes vízen távolodik egy csónak, valaki énekel benne • és mi utánamerengíink könyes szemmel. Tudjuk, hogy, aki elmegy, nem jöhet vissza, hogy örökre elmegy. Tudjuk, hogy ez a dal a távozó szerelem utolsó szerenádja. A szivünk majd megszakad a búcsútól és mégis megnyugszunk. Az emlékek hervadása, a visszavisszasodort virágszirmok megvigasztalnak az elveszített rózsakertért, az egykor virágzó valóságért. És belepusztulnánk, ha másként lenne. A férfi, aki ezeket mondta, keresztbevetette a lábát és hátraszegte a fejét. A szemét lehunyta s a két kezét, amint összetette, mintha imádkoznék. A leány szembe ült vele és azt mondta: — Nem értem. — Még mindig nem érti? . . . Hát akkor 'Sy • . .: Vannak illatok, amelyek sohasem illannak el az életben. Benne vibrálnak a levegőnkben, bágyadtan, mintha a mesék hét a helyzetről és a saját szándékairól. A nagyhorvát demagógok érthetően fáztak a nézeteknek ettől a nyilvános tisztázásától és gyűlésüket a nyilvánosság teljes kizárásával, titokban tartották meg. A hozott határozatok, a magyar szent korona országaival való közösség cinikus elsikkasztása, eléggé megokolják a nyilvánosságtól való ezt az idegenkedést s az önálló szerbekkel való összebarátkozás még külön is érthetővé teszi, hogy a bánust ehez a nagyhorvát mulatsághoz meg se merték hivni. Tegnap aztán bekövetkezett az, ami a viszonyok és emberek ismerője előtt napok óta elmaradhatatlannak tetszett. Pejacsevich gróf a nagy nyilvánosság előtt megtagadott minden közösséget eddigi elvbarátaival. Nyilt levelében, melyről már adtunk hirt, a koalícióból való kilépését azzal okolja meg, hogy nem vállalhat szolidaritást egy programmal, mely ahelyett, hogy amint várták tőle, megkönnyítené a kibontakozást, lehetetlenné tesz minden komoly és sikeres munkát, mert olyan élveket hangoztat közjogi szempontból, melyeket sem Magyarország, sem a korona el nem fogadhat. De a volt bánus a politikai lojalitásnak, államférfiúi önzetlenségnek napjainkban vajmi titka példáját adja az által, hogy nyíltan a bánus mellé áll és reményét fejezi ki, fátyolán szivárognának felénk. Néha a kávénkból árad ki, néha az omnibuszon csap meg, néha a párnáink lehelik álmainkba. Ilyenkor lehanyatlik a fejünk és szomorúság száll a lelkünkre. Nem gondolunk semmire, csak valami végtelen boldogságot érzünk. Azt érezzük, hogy így jó és rossz lenne, ha másként lenne. Még most sem érti ? . — Nem. A férfi most fölállt, ideges léptekkel mérte végig a puha szőnyeget. Aztán megállt a leány előtt és erősen a szemébe nézett: — Nézze, — mondta, — nem akarok udvariatlan lenni és csakis azért beszélek virágnyelven. Az ilyesmit nem lehet nyersen kimondani. Majd egy példával ... Ülvasott-e gyermekkorában olyan könyvet, melynek az emléke máig elkisérte? — Olvastam. — Ugy-e, hogy egy egész tündérvilág az, mely onnan visszareng? Ugy-e, hogy szép, szebb, mint az élet és ugy-e, hogy felejthetetlen? Nos, hát olvassa ma el. Majd meglátja: egyszerre vége a tündérvilágnak, egyszerre vége mindennek, egyszerre elfelejt mindent, ami szép volt és csak valami keserű kijózanodásfélét érez. A leány hirtelen fölemelkedett. — Vagyis azt akarja mondani . . . A férfi nyugodtan felelte: — Igen. Az emlékeket nem szabad bántani. Az emlékeket csak a távolság romantikája tartja egybe. Ha hozzányúlunk, összeesnek, mint a kártyavár, melyet a gyermek azért épít, hogy beléköitözzék. Látja, egyszer én is építettem ilyen kártyavárakat és azóta mindig azt hiszem, hogy azokban élek, hogy ki fognak lépni a politikai szintérre tekintélyes és független férfiak, akik segédkezet nyújtanak egy uj, kormányképes párt megalakítására, mely képes lesz megóvni Horvátország törvényes jogait, szanálni a sérelmeket, de keresni fogja az egyetértést a Dráván tul lakó magyar testvérekkel. Nyilatkozatának a végén mégegyszer meghajtja zászlóját a bánus előtt, akinek személye, hazaszeretete és a miniszterelnökkel való baráti viszonya biztositékát képezi a becsületes alkotmányos tevékenységnek. Nem titkoljuk el örömünket afölött, hogy végre ilyen szót is hallunk a Dráván túlról. Bámulatos analógiával alakulnak ki odaát a dolgok egészen a magyar politikai élet átalakulásának a mintájára. A magyar koalíció megroskadásával az enyészet szele megérintette a mi koalíciós nagyságainknak Fiúméban fogant kedvenc politikai csemetéjét is, mely különben édes szüleinek is elég keserű percet okozott volt. Legkiválóbb politikai hivük és támaszuk távozásával immár összeomlik fejük fölött a viharvert tető. Horvátországban általános az a vélemény, hogy mivel Zágrábot és a tulajdonképeni horvát kerületeket a talajvesztelt koalíció vezérei kétségbeesett vergődéssel megszállva tartják és a csalárd ujjákeresztelés mellett is minakár a mesekirályfi. És maga most messziről elhozza nekem ezt a várat és megmutatja, hogy kártyából van. Az emlékek mindig szebbek, mint az, amihez fűződnek. Mért hozta el nekem a valóságot? . . . A leány most csöndesen a kerevetre süppedt és lehorgasztotta a fejét. — Nem kellett volna eljönnöm. Dgy-e, ezt akarja mondani? Nem szabadott volna eljönnöm . . . — Nem. A gyermekmeséket nem szabad újra olvasni annak, aki már nem. gyermek. Mert megöli magában az örök gyermeket, mert egy világot temet el magában, amelyben és amelyből a felnőttek élnek. A férfi most cigarettára gyújtott és odament az ablakhoz. Alkonyodott. A hamvadó nyár a hervadás illatát sóhajtotta be az elegáns, kis legényszobába s a közelgő ősz melanchóliáját belécsókolta a férfi lelkébe. Alul a fákról leváltak a levelek és lassan, bágyadtan, mint a halott pillangók, hullottak le a violakél. aszfaltra. — Jól van, — mondta halkan a leány, — akkor hát elmegyek. A férfi nem felelt. Lenézett az utcára és arra gondolt, hogy az élet már nem nyújthat neki semmit, aminél szebbet már ne nyújtott volna. Az ember egyszer virágzik életében, mint esztendőnként az ákácfa. Mohón habzsolja a harmatot, csókolódzik a hajnallal, dorbézol az éjszakával, aztán lehullatja a leveleit, száraz, gémberedett karokkal még fölmered az égre, aztán vége. A leány föltüzte a kalapját és szelíd, bocsánatot kérő hangon búcsúzott: