Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-22 / 102. szám

716 DÉLMAQYARORSZAO 1910 szeptember 21 denütt folytatják a régi terrorízálás munkáját, — az uj irány zászlóbontá­sát Szlavóniában fogják megkisérleni. A szlavóniai kerületek főemberei és volt képviselői tüntetően távol maradtak már a fúziós értekezletről is és egyáltalán nem titkolják arra való készségüket, hogy egy uj kormánypárt létesítésén közreműködjenek. Pejacsevich gróf, aki a szlavóniai viszonyokat kiváltképen jól ismeri, beavatott körök értesülése szerint a szlavóniai politikusok részé­ről kifejezetten meg lett kérve, hogy a kibontakozási akciónak szlavón föl­dön leendő megindítását kezdemé­nyezze s ezzel a tervvel hozzák össze­köttetésbe a grófnak a bánusszal történt legutóbbi találkozását és tárgyalásait. Ha ez a terv, amint előrelátható, ál­talános helyesléssel találkozik, akkor már legközelebb összehívják Eszékre az országos értekezletet, melyen a bánus, Tomasics Miklós dr, ki fogja fejteni azt a közjogi és kormányzati programot, melynek alapján a választási harcot föl akarja venni. Lehetetlen föl nem is­merni ezekben az eseményekben a leg­közelebbi mult magyarországi króniká­jával való frappáns hasonlatosságot. A keretek, az emberek, a viszonyok mások, talán kisebbek, a politikai eszközök, a cselvetések azonban ugyanazok, de leg­főbbképen ugyanazzal a kegyetlen erő­vel lép föl itt is a fátum, mely a ha­talmi önzés lelkiismeretlen kufárait el­söpri a cselekvés teréről. Afíér egy meghívó körül. A főrendiház újjászervezése alkalmával tudvalevőleg a pro­testáns püspökök és főgondnokok is főrendek lettek. A reformátusoknál a három legidősebb püspök és három legidősebb főgóndnok, az evangélikusoknál a három legidősebb püspök, a világiak közül pedig az egyetemes főfelügyelő és a két legidősebb felügyelő. As evangélikus — Isten önnel. Ne haragudjon, hogy megzavartam. Kezet nyújtott. — Elmegy'? — kérdezte. — Elmegyek. Ne haragudjon ... Lassan az ajtó felé indult. A kezét már rátette a kilincsre, amikor a férfinek eszébe jutott, hogy kikísérje. Az* ajtóhoz lépett és kitárta a leány előtt. Eb­ben a pillanatban az alkonyos szobában két könyes szemmel találkozott a tekintete. Meg­remegett. Olyasmit érzett, mintha holdfényes vizeken lassan visszafordulna a csónak, amelyről már örökre lemondott. Az evezők csüggedten hanyatlanak a viz testére s aki a csónakban ül, elnémult a hangja, arcáról lefonnyadtak a fiatalság mályvái. Amint a viz lassan feléje sodorja, mintha a szomorú­ság álomképét hozná. Férfileíkének rakon­cáira zizegve hullanak a hervadó emlékle­velek s a régen halott világon az élet egy könycseppje csillan keresztül, mint az őszi hajnal ködfátyolán az ébredő napsugár. — Ne menjen még, Magda, — mondta. A hangja most meleg volt és bársonyos. — Ne menjen még. Hiszen el se mondta, miért jött. A leány keze most lecsúszott a kilincsrő és halkan zokogni kezdett. A férfi visszavezette a kerevethez. — Ne sirjon, Magda, kérem, ne sírjon. Nem akartam megbántani. Mondja el, mi hozta ide . . . ? ilyenkor .... A leány az ablak felé fordult: — Hogy mi hozott ide ? Most már ma­gam sem tudom. Talán az emlékeim. Lehet. Nem tudom. — Gondolkozzék kissé, Magda. Higyje el, az agglegényélet jéggel vonja be az ember szivét s az ember ugy érzi, hogy tél van. egyház részéről hosszú idő óta tagjai a főrendi­háznak Prónay Dezső báró főfelügyelő és Lasz­káry Gyula, a legidősebb egyházkerületi fel­ügyelő. A harmadik evangélikus főrend volt Ihász Lajos, a dunántuli egyházkerület felügye­'ője. Ihász Lajos 1908 december 9-én meghalt. Ak­kor a főrendiház a hivatalban idő szerint követ­kező Szentiványi Árpád felügyelőnek küldötte el a meghívót a főrendiházba. Szentiványi ak­kor képviselő volt. Be kellett volna jelentenie, hogy emiatt nem veheti igénybe a főrendi­házba szóló meghivót. Csakhogy ebben az esetben Zsilinszky Mihály, a bányai egyház­kerület felügyelője került volna sorra. Apponyi Albert kultuszminiszternek azonban, nemkülön­ben Prónay Dezső főfelügyelőnek — kik Zsi­linszkynek erős politikai ellenfelei — kelle­metlen lett volna, ha Zsilinszky Mihály bekerül a főrendiházba. Szentiványi Árpád tehát ugy segített politikai barátain, hogy a főrendiházi tagság megtartása vagy el nem fogadása te­kintetében nem nyilatkozott. Egyszerűen zsebrevágta a meghivót. Szentiványi szokatlan eljárása nagy föltűnést keltett. Az evangélikus egyház egyetemes gyűlésén föl is szólaltak e miatt, azonban Prónay megvédelmezte eljárá­sát. És Szentiványi Árpád ennek folytán zse­bében tartotta továbbra is a főrendi meg­hívót. Jött azonban a Khuen-éra. Szentiványi Árpád most még jobban hallgatott. Ugy okoskodván, hogy ha esetleg a képviselőházból kimarad, szépen beül a nála felejtett meghívó alapján a főrendiházba. Szentiványit azonban megválasztották képviselőnek. De Zsilinszky is kapott képviselői mandátumot. Mivel így nem kellett attól tartani, hogy Zsilinszky a főrendi­házba kerül, remélték, hogy Szentiványi most már mégis csak visszaküldi a főrendiházi meg­hivót. Szentiványi Árpád azonban még mindig hallgat. Most azonban már nem tűrik ezt szó nélkül. Illetékes helyről arról értesülünk, hogy Szentiványi Árpád megkerülésével fölszólítják a főrendiház elnökségét, hogy a meghivót jut­tassák el Vécsei Sándor dr dunántuli kerületi felügyelőnek, aki a hivatali idősorban Szent­iványi és Zsilinszky után következik. Ez annál Js kívánatosabb, mert a protestáns egyház világi vezéreinek nem azért adtak főrendiházi Aztán jön egy perzselő pillanat, a jég meg­olvad, itt a nyár ... A férfi itt elakadt és türelmetlenül foly­tatta: — Látja, én már nem tudok okosan be­szélni. Beszéljen maga, Magda. A leány most lassan feléje fordította a fejét. — Elfelejtettem. Az emlékekhez nem sza­bad hozzányúlni, mert az ember mindent eifeled. Ugy-e, így van? A férfi megfogta a leány kezét. — így volt. De az élet gyakran rácáfol a teóriákra. Még azokra a szomorú, szép teóriákra is, melyeket a sziv kalapál össze magányos, elhagyott órákon. Istenem, az én életem . . . Beszéljen, Magda. A leány most már mosolygott s a leper­gett könye ráhullott a férfi kezére. — Hogy miért jöttem ide ? Hát azért, hogyha akarja... hát... itt is maradok... — És az apja? — Meghalt. A szobában lomha testtel elnyúlt a csönd. Az utcán meggyújtották a gázlámpákat s az ablakon át fehér-sárga fényf oly ondárok kúsztak föl a plafondra. A férfi rámeredt a lángra, a leány lehorgasztotta a fejét. — Meghalt, — mondta a férfi. — Meghalt, — ismételte a leány. — És most, maga .. . ? — Szabad vagyok.. Nincsen senkim, Ha akarja ... — Igén... Meghalt az apja. Szegény. És nem érhette el, amit akart. — Nem. — Pedig, milyen szép volt maga, Magda. Milyen viruló volt. És mennyire igaza volt az apjának. Az olyan szépséghez nem ille­nek a gondok, az olyan szépséggel karriért tagságot, hogy némelyek taktikázzanak vele hanem azért, hogy az egyház ott tényleg kép. viselve legyen. Ez a képviselet pedig jelenleg Prónay és Szentiványi hibájából — csonka. A postások fizetésrendezése. — Álhírek a sztrájkról. — (Saját tudósítónktól.) Egyik fővárosi lap föl, fujt cikket közölt, azt adva hirül, hogy karácsonyra a magyar postások sztrájkolni fognak. Az idézett újság szerint a postások közt hihetetlenül nagy az elkeseredés. Már évek óta hitegetik őket fizetésrendezéssel, de meg. maradnak a hitegetésnél. Legutóbb azt az ígé­retet kapták, hogy 1911 január elsejére meg lesz a fizetésrendezés, ezt a határnapot aztán ki­tolták egy évvel későbbre. A postások ekkor egy volt szabadelvű minisztert kértek föl közbenjáróul, hogy legalább 1912-ben megkap­ják a fizetésrendezést. Szomorú volt a válasz, amit a közbenjáró a minisztertől kapott: — A kegyelmes ur, Hieronymi miniszter —. mondta a postásoknak — semmiféle kinevezés­ről, fizetésrendezésről hallani sem akar. Szo­morúan kell ezt önöknek jelentenem. Elkeseredésük még nagyobbra nőtt egy ujabb sérelem miatt. Mint a postások mondják; Hieronymi odadobott nekik egy darab mézes­kalácsot. Megígérte, hogy az elmaradt fizetés­rendezés helyett egymillióháromszázezer ko­ronát fölvétet a jövő évi költségvetésbe, hogy abból visszamenőleg pótlékot kapjanak a pos­tások. Nos, hát ez az ígéret is elesett. A mé­zeskalácsot sem kapják meg. Ezeket irta egy lap és hozzátette, hogy a postások tovább nem várnak és szeptember huszonhatodikán, a képviselőház összeülése napján, tüntető menetben vonulnak föl a parla­ment elé. Ha ez sem használna, akkor a pos* tások karácsonykor beszüntetik a munkát. Fővárosi munkatársunk, aki érdeklődött az iránt, hogy mi igaz ezekből a hírekből, illetékes helyen azt az információt kapta, hogy a postá­sok elkeseredéséről, tüntető íölvonulásáról és sztrájkjáról szóló hirek nem igazak. Nem is lehetnek igazak, mert nincs rá semmi ok. A postások fizetésrendezése ugyanis a küszöbön kell csinálni. Fény, pompa és gazdagság! Ez illett magához. Nincs nagyobb gazság, mint elrejteni, vagy megölni azt, ami szép. Hiába: a művész nem én voltam, hanem ő, a jó, szá­mító öreg. Mit adhattam én akkor a maga szépségének ? Elérhetetlen álmok kopott ál­modója, mit adhattam én akkor? Az ideá­lok, ha rongyosak, az éghez közel is ron­gyosak maradnak ... Velasquez portréját nem szabad a padlásra vinni! Igaza volt az öregnek. A leány a két kezére hajtotta a fejét: - — Igaza volt. — Akkor hát, miért nem ment férjhez? — Mert nekem is igazam volt. Mert sen­kisem nyújthatott annyit, mint az emlékeim. Az emléket nem lehet pénzzel megváltani és az én kártyaváraimat nem lehet ezres­bankókkal újraépíteni. Az én leányálmaim .. nem, nem! . . . Azért jöttem, ha akarja, itt is maradok. Itt a maga — padlásszobá­jában, A férfi testét végigőblögették a főiforró vérhullámok. Fölemelte a leányt és az ablak­hoz vitte: — Nézze, Magda, néhány nap múlva itt van az ősz. Hideg szelek beledudolnak majd az utcákba és mi behajtjuk majd az ablakot, leülünk a kályha elé és kéz a kézben, be­szélni fogunk az emlékeinkről. A mi ket­tőnk szép gyermekemlékeiről. Az első csók­ról s az utolsó fogadkozásról. Nincsen szebb a fütyürésző ősznél s a csöndesen álmodó legényszobánál. És a kályha vörösen izzó cyklopszeménél, melybe belémerednek fiu és leány. r — És újra olvassuk a gyermekmeséket? Egy hosszú, vad, harapós csók felelte : — Hiszen már olvassuk!

Next

/
Oldalképek
Tartalom